A brazil futball klubok és legendáik: mélyrepülés a dél-amerikai labdarúgás szívébe

A futball az elmúlt évszázadban a világ legnépszerűbb sportjává emelkedett. Amikor már azt hiszed, mindent értesz a futballból, akkor szembejön a brazil klubszezon. Ami azt illeti, pont ilyen tájban érkezik el az állami bajnokságok hajrája. Az állami - az olyan föderációs struktúrákban, mint Brazília - nem jelent egyben országost is, az ország ugyanis államok szövetsége. Brazília nagyjából 92-szer nagyobb, mint Magyarország, infrastrukturális és anyagi lehetőségei pedig jó darabig nem engedték a távolabbi területek csapatainak rendszeres találkozását.

Az állami bajnokságok nem maradhatnak el, bármennyire is sok érv szólna is emellett, és bármennyire is az egyik legfőbb tényezőt jelentik, amely miatt a brazíliai csapatok európai mértékkel mérve elképzelhetetlen számú találkozóval terhelik a játékosok és edzők szervezetét meg idegeit. A legjobb együttesek folyamatosan 70 fölötti meccsszámmal hozzák le a szezonokat, a Flamengo például 2022-ben 79 találkozót játszott. A tradíció viszont tradíció, a drukker szereti, ha pulzusa már januárban eléri a versenyritmust, így a sorozatokat nemcsak megrendezik, hanem az észszerűségnek ellentmondva kötelezően komolyan is veszik, mert ha nem, akkor az ezerfejű egyetlen vagy annál kicsivel több fejet kezd el követelni. És célt is ér. Az állami bajnokságok közül a két legfontosabb a Sao Pauló-i és a riói, azaz a paulista és a carioca.

A Libertadores Kupa és a brazil csapatok helytállása

Az elmúlt két játékhéten bonyolították le a negyeddöntőket a Libertadores-kupa aktuális kiírásában. A legjobb négy közé jutásért zajló csatározások mindegyike végig rendkívül kiélezett küzdelmet hozott: a négy párharcból három csak egygólos különbséggel, egy pedig tizenegyespárbaj végén dőlt el. Két riói nagyágyú is kiesett a Libertadores-kupa negyeddöntőjében, azonban egy csapat így is képviseli a patinás brazil nagyvárost a legjobb négy között.

Kiesett a címvédő, megállíthatatlan az Atlético Mineiro

Az egy évvel ezelőtti győztes Fluminense képtelen volt megtartani az első mérkőzésen szerzett egygólos előnyét, és 2-1-re elvesztette a párharcot a visszavágót végig domináló Atlético Mineiro ellen. A két brazil csapat egymás elleni párharcának első felvonásán a Flu Lima hajrábeli fejes góljával még diadalmaskodott, azonban a második mérkőzésen az őrült tempót diktáló „kakasok” megfordították a negyeddöntőt. A visszavágó elején Hulk tizenegyesét Fábio hárította, és az első félidőben bravúros mentéseket bemutató 40 éves Thiago Silva emberfeletti védőjátéknak is köszönhetően a címvédő még tudta tartani minimális előnyét. A Fernando Diniz menesztése után immár Mano Menezes irányította riói gárda a bajnokságban csak a bentmaradásért küzd, emellett hiába szeretett volna ismét maradandót alkotni a nemzetközi porondon, már nem lesz rá lehetősége, és a következő hetekben kénytelen lesz a kiesés elleni harcra összpontosítani.

A Fluminense búcsújával eldőlt, hogy egymást követő harmadik alkalommal sem lesz címvédés a Libertadores-kupában, míg az Atlético Mineiro a Ronaldinho fémjelezte csapat 2013-as végső sikere óta, 2021 után másodszor jutott el az elődöntőig.

Az esélyes Flamengo fejet hajtott a mumusa előtt

A végső győzelemre is esélyesnek tartott Flamengo meglepetésre 1-0-s összesítéssel elvesztette a Penarol elleni párharcot, miután a montevideóiak egygólos sikert arattak a Maracanában, odahaza pedig lehozták a visszavágót gól nélküli döntetlennel. Az uruguayi csapat élére tavaly novemberben visszatérő korábbi kétszeres bajnok Diego Aguirre mesterterve kiválóan bevált ebben a 180 percben. A Penarol mindkét meccsen kiválóan védekezett, és rendszerint csírájában elfojtotta a favorit próbálkozásait. Az elődöntőbe jutást érő találatot Javier Cabrera egy kontratámadás végén szerezte az első mérkőzés 13. percében. A korábbi brazil szövetségi kapitány, Tite vezette rióiak minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, a Rubro-Negro a visszavágón a 74 százalékos labdabirtoklási fölény ellenére csak 0.87-es xG-mutatót jegyzett, az uruguayi retesz mindvégig hibátlanul zárt.

A Penarol az 1982-es és a 2019-es csoportmeccsek sikeres megvívása után újabb két meccset hozott le veretlenül a Flamengo ellen. A Penarol a 2011-es elvesztett döntő óta először jutott be ismét a legjobb négy közé, míg a Flamengo a két évvel ezelőtti kupagyőzelme után tavaly a nyolcaddöntőben, idén a negyeddöntőben búcsúzott. Az uruguayi csapat története során 21. alkalommal jutott be a sorozat elődöntőjébe, mellyel - a River Plate-tel együtt - rekordernek számít.

A Botafogo tizenegyesekkel érte el eddigi legjobb eredményét

Az aktuális kör leginkább kiegyenlített párharcát két brazil csapat vívta egymással, melyet végül a Botafogo nyert meg két döntetlen után tizenegyesrúgásokkal a Sao Paulo FC ellen. A fekete-fehérek hiába játszottak markáns mezőnyfölényben a hazai odavágón, képtelenek voltak bevenni Rafael kapuját (0-0). A Sao Pauló-i visszavágón a Fogo Thiago Almada korai góljával szerzett vezetést, az SPFC pedig Lucas Moura révén büntetőt hibázott, ám a hajrában Jonathan Calleri megmentette a döntetlent (1-1). A tizenegyespárbajban a Botafogo játékosai egy durva hibát leszámítva végig magabiztosak voltak, míg a hazaiaktól ketten is rontottak, ezzel a riói gárda ünnepelhette a továbbjutást.

A Botafogo 1973 után először jutott be ismét a sorozat elődöntőjébe, ám 51 évvel ezelőtt mindez még nem a legjobb négy, hanem csak a legjobb hat közé jutást jelentette (a két hármas csoport győztese jutott be a döntőbe), így az idei már biztosan a klub történetének legjobb Libertadores-kupa szereplése lesz. Emlékezhetünk rá, hogy a riói csapat tavaly nagy előnyből vesztette el a brazil bajnoki címet, azonban az áprilisban kinevezett Artur Jorge vezetésével idén is harcba szállt a végső győzelemért, mindemellett pedig a legrangosabb nemzetközi sorozatban is már biztosan sokáig el fog jutni. A legjobb négy között a Botafogo az egyetlen olyan csapat, amelyik korábban még soha nem nyerte meg a Libertadores-kupát.

Tovább menetel a River Plate a hazai döntő felé

Az argentin River Plate továbbra is jó úton halad afelé, hogy bejusson a saját stadionjában megrendezendő, egymeccs fináléba. A klub vezetősége jórészt ezért menesztette az első hullámvölgynél Martín Demichelist, és ültette vissza a kispadra korábbi sikeredzőjét, Marcelo Gallardót. A csapatot korábban nyolc éven át irányító szakember 2015-ben és 2018-ban is végső győzelemhez vezette a sorozatban az együttest, és most sem várnak tőle mást. A régi-új tréner mellett a közelmúltban csatlakozott a kerethez a világbajnok Marcos Acuna és Germán Pezzella, valamint a szintén rutinos Maximiliano Meza, akik mindannyian azonnal alapemberek lettek. Amíg Demichelis előszeretettel dobta be nemzetközi meccseken is a csapat fiatal ékköveit, addig Gallardo elsősorban a rutinosabb játékosok tapasztalatára épít, a 18 éves Claudio Echeverri és a 17 éves Franco Mastantuono pedig legfeljebb a kispadról remélhet játékperceket. A csapat mögött álló telt házas publikum legnagyobb vágya, hogy a River idén újra elhódítsa a Libertadores-kupát.

Az október utolsó két hetében esedékes elődöntőkben az Atlético Mineiro és a River Plate, valamint a Botafogo és a Penarol mérkőzik meg egymással a döntőbe jutásért. A sorozat idei fináléját november 30-án, a Buenos Aires-i Estadio Monumentalban rendezik.

A brazil labdarúgás legendái és klubjaik

A brazil futball története tele van olyan legendákkal, akik neve elválaszthatatlanul összefonódott hazai klubjaikkal és sikereikkel. Ők azok, akik játékukkal, góljaikkal és trófeáikkal a brazil klubcsapatokat is a világ élvonalába emelték.

Pelé - A „Fekete Gyöngyszem” és a Santos aranykora

Pelé Minden brazilok kisistene a háromszoros világbajnok gólgyáros Pelé, alias Edison Arantes do Nascimento. A Bauru neveltje a Santos játékosaként 1958-ban, 17 évesen már világbajnok volt, a tornán négy mérkőzésen hatszor talált a kapuba, és ezzel ezüstcipős lett. Klubjával odahaza tízszeres állami bajnok, ötszörös Brazil Kupa-, kétszeres Libertadores- és Világkupa-győztes lett. Tizenegyszeres állami gólkirályként számtalan egyéni címet szerzett, karrierje során pedig 1284 gólt. A FourFourTwo nemrég összeállította a futballtörténelem tíz legjobb brazil férfi játékosának rangsorát. Az első a listán „természetesen” Pelé, aki az egyetlen háromszoros világbajnok labdarúgó a férfiaknál. Pelé két gólt szerzett az 1958-as vb-fináléban a svédek elleni 5-2-es siker során, majd 12 évvel később az olaszok elleni 4-1-es diadal alkalmával is betalált. Élő legendaként 1975-ben az Egyesült Államokba költözött, hogy a New York Cosmos tagjaként segítsen a labdarúgás népszerűsítésében.

Garrincha - A Botafogo bohóca és a cselezés művésze

A nagyvilág az 1958-as világbajnokságon figyelt fel Manoel Francisco dos Santosra, azaz Garrinchára. Az 1933-ban született szélső megfordult a Botafogóban, a Corinthiansban, a Portuguesában, az Atlético Barranquillában, a Flamengóban és az Olariában is 1972-visszavonulásáig. Karrierje csúcsára 1962-ben ért fel, amikor Pelé kiesése után hátára vette a selecaót és vb-győzelemre vezette azt - Garrincha a torna társgólkirálya és legjobb játékosa lett! Az IFFHS szerint minden idők második legjobb brazil labdarúgója volt, a nagyvilágon a kilencedik.

Zico - A „Fehér Pelé” a Flamengóban

Ugyanezen a listán a „Fehér Pelé”, azaz Zico harmadik a brazil játékosok között, és aligha sorsolás útján került oda, hiszen elképesztő technikával és játékintelligenciával rendelkezett. Az 1953-ban született Arthur Antunes Coimbra három világbajnokságon fordult meg játékosként. Brazíliában a Flamengóban sikert sikerre halmozott. Később kétszer nyert strandlabdarúgó-világbajnokságot, majd edzőnek állt.

Zizinho és Arthur Friedenreich - A korai idők sztárjai

Kevesen mondhatják el magukról, hogy 16 éven át szolgáltak egy válogatottat. Pláne nem egy olyan erőset, mint a brazil. Thomaz Soares da Silva „Zizinho” egyike azoknak a keveseknek, akik igen. Az 1921 és 2002 között élt támadó középpályás, szélső 54 válogatott mérkőzésén 31 góllal szolgálta hazáját, legnevesebb klubjai a Flamengo és a Sao Paulo volt. Pelé gyermekkori példaképe csak egy világbajnokságon szerepelt, az 1950-esen, ahol két góllal járult hozzá az ezüstéremhez, és a torna legjobbjának választották. Friedenreichet (élt 1892 és 1969 között) a futball első fekete bőrű sztárjaként tartják számon. A német apától és brazil anyától született csatár megfordult többek között az Atlético Mineiro, a Sao Paulo és a Flamengo együttesében is. „El Tigre” több mint 1200 gólt szerzett, egyes számítások szerint nem kevesebbet, mint 1329-et!

Tostao és Didi - A világbajnokok agya és gólérzékenysége

Az 1947-ben született Eduardo Gonçalves de Andrade, alias Tostao pályafutása során három klubban fordult meg: az Américában, a Cruzeiróban és a Vasco da Gamában. Tostao, azaz „Érmécske” kiváló középcsatár volt, a válogatottban frenetikus duót alkotott Pelével, többek között az 1966-os és (főképpen) az 1970-es világbajnokságon. A szimpatikus nevű Didi kora egyik legtechnikásabb középpályása volt, a válogatott esze, a szövetségi kapitány meghosszabbított karja. Az 1929-ben született Valdir Pereira legnevesebb klubjai a Fluminense, a Botafogo, a Real Madrid és a Sao Paulo voltak. Az 1958-as vb-arany megszerzése után a torna legjobb játékosának választották, majd nagy szerepe volt az előbbi cím megvédésében. „Mr. Futball” a Reallal két Bajnokcsapatok Európa Kupája-elsőséget is szerzett. A „hulló falevél” nevű szabadrúgás-típus feltalálója, a Maracana-stadion első góljának szerzője 2001-ben hunyt el.

Leonidas - A „Fekete Gyémánt” és az ollózás atyja

A kígyómozgású csatár két világbajnokságon szerepelt, és azokon a selecao legjobbja volt: 1934-ben ő szerezte válogatottja összes gólját (mind az egyet), négy év múlva a torna gólkirálya lett négy mérkőzésen szerzett hét találatával. A „Fekete gyémánt”-ként és „Gumiember”-ként is tisztelt csatár úgy hatolt át az ellenfelek védelmén, mint kés a vajon. Az ollózás egyik „ősapja” egyedül esős pályán nem boldogult. Legnevesebb egyesületei a Penarol, a Vasco da Gama, a Botafogo, a Flamengo és a Sao Paulo voltak.

Ronaldo és Romário - A modern kor gólgyárosai

Nem kétséges, hogy a közelmúlt legtehetségesebb, legzseniálisabb góllövője az 1976-ban született Ronaldo Luis Nazário de Lima. Alig lépett a felnőtt korba, amikor 13 bajnokin 12 gólt szerzett a Cruzeiro színeiben. A második helyen a kétszeres vb-aranyérmes Ronaldo szerepel, aki 2002-ben duplájával eldöntötte a Németország elleni vb-döntőt, és 8 góllal ő lett a torna gólkirálya. A brazil szupersztár pályafutása során játszott Puskás Ferenc egykori csapatában, a Real Madridban, illetve Kubala László korábbi klubjában, a rivális FC Barcelonában. Hosszú tétlenkedés után 2009-ben gólokkal tért vissza a Corinthians színeiben.

A XX. század végén Ronaldo gólérzékenységéhez csak Romárióé ért fel, fájdalom, kevés tornán alkothatott csatársort a Ro-Ro duó. Baixinho, azaz Kicsike fénykorában, sőt, még azon is túl a világ egyik legjobb, legveszélyesebb csatára volt. Többek között a Vascóban, a PSV Eindhovenben, a Barcelonában, a Valenciában és a Flamengóban ontotta a gólokat, karrierje során - saját számításai szerint - több mint ezret. Legkiválóbb formáját az 1994-es világbajnokságon láthattuk, amikor a torna győztese, legjobb játékosa lett.

A védelem és a középpálya géniuszai: Nílton Santos, Falcao, Sócrates, Rivellino és Carlos Alberto Torres

Az 1925-ben született Nílton Reis dos Santos a sportág egyik stílusújító játékosa, hiszen eredeti posztja szerint balhátvéd volt, de képes volt az egész pályát beszáguldva óriási káoszt okozni az ellenfél védelmében. Karrierje során csak a Botafogóban futballozott, több mint 1000 alkalommal húzhatta magára a fekete-fehér mezt. A századforduló környékén beszavazták minden idők dél-amerikai álomcsapatába is.

A kivételes képességű középpályás 1976 és 1986 között szolgálta a nemzeti csapatot, és egykor volt klubjai közül mind az Internacional, mind az AS Roma történelme legjobbjai között tartja őt számon (bár visszavonulása előtt még eltöltött némi időt a Sao Paulunál is). Az olasz fővárosban olyan nagy becsben tartották őt a taljánok, hogy elnevezték „Róma nyolcadik királyának”. Paulo Roberto Falcao, azaz „Sólyom” pechjére hiába szerepelt a futballhistória talán legjobb középpályássorában, oldalán Sócratesszel, Zicóval és Toninho Cerezóval, a vb-siker elkerülte őket.

A szakálla miatt eltéveszthetetlen külsejű dr. Sócrates kora egyik legmisztikusabb képességű középpályása volt. Odahaza megjárta a legnagyobb klubokat, Európában viszont csak egyszer próbálkozott: a Fiorentinánál töltött el egy idényt. 1989-ben vonult vissza a Botafogóból, de 2004-ben visszatért, és egy alkalommal pályára lépett az angol sokadosztályú Garforth Townban. Jelenleg sportorvosként dolgozik szülővárosában, Ribeirao Pretóban.

A bombaszabadrúgások nagymestere 1946 legelső napján született, 1965 és 1978 között 92 mérkőzésen erősítette a selecaót. A Dél-Amerika álomcsapatába is beszavazott Rivellino a Corinthiansban és a Fluminensében töltötte el karrierje jelentős részét. A ballábas, olasz származású szélső bokából indított villámgyors cseleivel valósággal megőrjítette az ellent és a nézőket.

A selecao történetének egyik legmarkánsabb csapatkapitányát tisztelhetjük hősünk személyében, aki egyike volt a kevés stílusújító hátvédnek is. Nemcsak kőkeményen szerelt, hanem kiválóan látott a pályán, jól cselezett, pontosan lőtt, és ha kellett, még az irányítói pálcát is kezébe ragadta! Brazíliában a Fluminense, a Santos és a Flamengo csapataiban profiskodott, majd tett egy hosszúra sikeredett kirándulást a New York Cosmosban, ahol újra Pelé oldalán csatározhatott. Csak egy világbajnokságon szerepelt, az 1970-esen, de onnan győztesként tért haza, a fináléban egy később legendássá váló gólt lőve. A jobbhátvédet az 1998-as vb előtt beválasztották az Évszázad 11-ébe is.

Minden idők egyik legjobb balhátvédje méltó folytatója a brazil bekkek újító hagyományainak, hiszen a fénykorában bombagóljairól híres, minden képzeletet és korábban megcsodáltat felülmúló mezőnymunkát és futógyorsaságot felmutató ballábas játékos posztja meghatározhatatlan: ő egy bal oldali mindenes. Az 1973-ban született aprócska futballista 1993-ban bukkant fel a Uniao Sao Joaóban, majd a Palmeirashoz került. Innen szemelte ki az Inter, de 1996 és 2007 között a Real Madridban vált legendává. Az 1994-es vb-n még nem volt kerettag, de az 1998-as, majd a 2002-es tornákon már mindenkit elkápráztatott játékával.

tags: #brazilia #legjobb #futball #klub #csapatai

Népszerű bejegyzések:

• Tudjon meg többet a fókuszálásról
• Emlékezetes kolozsvári kosármeccsek
• Ismerje meg Nagy János pályafutását
• MU edzőinek története
• Az első úszó Európa-bajnokság