Érdekes szabályok és a centerek szerepének változása az NBA-ben

A legtöbb szurkoló ismeri az NBA általános szabályait. Személyi hibák, lépéshibák, kétszer indulás, ezek a mindennapi kosárlabda velejárói. Van viszont néhány olyan szabály, amit a legelvаkultabb szurkolók sem biztos, hogy ismernek. Miért érdekes mindez? Azért, mert vannak köztük teljesen értelmetlenek is!

A 10 legmeghökkentőbb szabály az NBA-ben

1. Palánktörésért technikai hiba

   Igen, bizony, ez a szabály még él! Ritkán történik olyan, hogy zsákolás közben (vagy más okból?) összetörik a palánk, de él még az a szabály, hogy ezt a "sportszerűtlen magatartást" technikai hibával lehet díjazni. Ez a szabály még nyilván azokból az időkből származik, amikor még nem volt ilyen gyakori a zsákolás.

   

2. Technikai hiba feldobásnál

   Azt gondolnánk, hogy a feldobás egy egyszerű része a játéknak, de ezek szerint még az NBA-ben sem az!

   Egy különleges szabály is van a feldobásra:

   • Ha a játékosok fordítva álltak fel a feldobáshoz, és 24 másodpercen belül ez kiderül, akkor újra a feldobástól kell folytatni a játékot.
   • Ha a játékosok fordítva álltak fel a feldobáshoz, és több mint 24 másodperc alatt derül ki, akkor folytatják a támadást abban a félidőben a "hibás" gyűrűre.

3. Az NBA és a csapatok tulajdonosaival a játékosoknak tilos üzletelni

   Az NBA játékosai rengeteg pénzt keresnek, amit megpróbálnak befektetni különböző módokon. Egy lehetséges módja ennek, hogy megvásárolnak egy másik csapatot (vagy egy részét). Kevin Durant meg szerette volna vásárolni a legendás olasz foci klub, az AS Roma egy részét, de nem engedték meg neki. Miért? Az AS Roma többségi tulajdonosának résztulajdona van a Boston Celtics csapatában is, ami kizáró ok.

4. A büntetődobás 10 másodperces szabálya

   A legtöbb kosaras ismeri ezt a szabályt. Ritkán láthatunk ilyet a pályákon, a játékosnak a labda átvételétől számított 10 másodpercen belül el kell kezdenie a büntetődobást. Amennyiben nem kezdi el időben, az ellenfél megkapja a labdát.

   Dwight Howard's Top 10 Career Plays!

5. A vendég csapat választ palánkot

   Minden mérkőzés előtt a vendég csapat választhatja ki, hogy melyik palánkra szeretne támadni az első félidőben. A szokások alapján minden csapat a saját kispadja előtti palánkra támad az első félidőben, így könnyebb edzői utasításokat adni a mérkőzés előtt.

6. Oldalvonalon kívüli elzárás

   Szabálytalan, ha egy támadó játékos az oldalvonalon kívül ad elzárást, ennek a következményeként az ellenfél jön oldalról (személyi hibát azért nem kap a támadó...).

7. Időkérés elmulasztásáért technikai hiba

   Minden negyedben kötelező minden csapatnak legalább egyszer időt kérni, még akkor is, ha a játék menete nem indokolná. Ennek egyszerűen pénzügyi okai vannak, az időkérés alatt mennek a reklámok a tévében. Ha valamelyik csapat mégis elmulasztana időt kérni a negyedben, azt automatikusan technikai hibával büntetik.

8. Kipontozódási szabály

   Ha egy csapat létszáma 4 főre csökken kipontozódás vagy sérülés miatt, az utolsó kipontozódott játékos a pályán maradhat, állandóan kötelezően 5 játékosnak kell lenni a pályán. Természetesen azért nem ilyen egyszerű a dolog: ha a kipontozódott játékos újabb hibát vét, akkor a csapat technikai hibát kap a játékos személyije mellett.

   Magyarországon (a FIBA szabályai szerint) 5 személyi hiba után a játékost le kell cserélni és nem térhet vissza a játéktérre, az NBA-ben 6 személyi hibával lehet kipontozódni (ott azonban 4x10 helyett 4x12 perc a játékidő).

9. "Katasztrófa" draft

   Az NBA-nek arra is van terve, ha szörnyű dolog történik egy csapat keretével. Ez a terv akkor lép életbe, ha egy csapaton belül legalább 5 játékos meghal vagy maradandó sérülést szerez. Ebben az esetben minden NBA csapat megtarthatja az 5 legjobb játékosát, a többi NBA játékos közül pedig szabadon igazolhat a szerencsétlenül járt együttes. Így minden legjobb hatodik ember elérhető lenne számukra, de minden csapattól maximum egy játékost vihetnének. Remélhetőleg ez soha nem fog megtörténni, mindenesetre egy elég érdekes szabály.

10. A 4 pontos játékok

    Alap esetben 2 módja van annak, hogy 4 pontos akciót hozzon össze egy csapat:

    • Sikeres 3 pontos dobás közben faultolják, és bedobja a megítélt plusz egy büntetőt.
    • Sikeres dupla közben sportszerűtlen faultot követnek el vele szemben, így 2 büntetőt dobhat pluszban (5 pontot pedig úgy hozhat össze, ha sikeres tripla közben sportszerűtlen faultot követnek el vele szemben).

    Érdekes módon az NBA szabályozza, hogy csak a fenti 2 módon lehessen 4 pontos akciót összehozni. Ha az ellenfél beüt egy személyi hibát, majd utána az ellenfél kap egy sportszerűtlen hibát is, elvileg a csapat 4 büntetőt dobhat. Ha ebből a 4 büntetőből az első 3 sikeres volt, akkor a negyediket nem dobhatja le!

Az NBA és a centerek szerepének változása

Régi idők kosárlabdája: A hagyományos centerek

Hol vannak már azok a daliás évek, amikor Bill Russell, Wilt Chamberlain vagy Kareem Abdul-Jabbar küzdött a gyűrű alatt, vagy kicsivel később, mikor Hakeem Olajuwon uralta a festéket? Mi történt az ötös poszttal? Szükség van még hagyományos értelemben vett centerekre a mai, felgyorsult NBA-ben? Mi a helyzet az utánpótlással? Dávid Kornéllal, a Sport TV állandó szakértőjével kerestük a válaszokat.

Először azt érdemes tisztázni, mi is a centerjátékos legfőbb ismérve. Hagyományosan a csapatok legmagasabb, legerősebb, legmasszívabb kosárlabdázói, akik kőkemény munkát végeznek a védekező- és a támadótérfélen a festéken - azaz a palánk alatti festéssel jelölt trapézon - belül. Az NBA történetében számtalan 220 centiméter körüli játékosról tudunk, de a valaha volt legmagasabb kosaras egyetlen percet sem játszhatott a ligában: az 1981-es játékosbörzén a Golden State Warriors kiválasztotta a 234 centiméterre nőtt japán Okajama Jaszutakát - minél magasabb, annál jobb, gondolhatták. A dobás, a mozgás, a koordináció, az egyéb képességek sokáig másodlagos fontossággal bírtak ekkoriban. Hogy miből vonták le ezt a következtetést, az titok, hiszen ekkor már közel húsz éve léteztek a tökéletes magasemberek prototípusai.

Az 1960-as években akkor indult növekedésnek a mozgékony magasemberek értéke, amikor a liga új szabályokkal próbálta megnehezíteni a centerek feladatát. Ekkor jöttek olyan géniuszok, mint Bill Russell és Wilt Chamberlain, akik új színt vittek a játékba. A legjobb centereknek már nemcsak magasnak, elnyűhetetlennek, lenyomhatatlannak, de atletikusnak is kellett lenniük. Russell tökéletes blokkoló, illetve védekező volt a maga korában. Riválisa, az egyszer 100 pontig (máig élő NBA-rekord) is eljutó Chamberlain pedig megállíthatatlan, megfékezhetetlen pontszerző (az 1961-1962-es szezonban 50,4 pontos átlagot termelt - természetesen ez is NBA-rekord). Az egymás elleni párharcaik örökre emlékezetesek maradnak.

„Wilt Chamberlain jóval megelőzte a korát - mondta Dávid Kornél, Magyarország egyetlen NBA-ben is megfordult kosárlabdázója, a Sport TV szakértője az Origónak. A következő években nyolc különböző csapat is ünnepelhetett, azonban az 1971-es iszlámra való áttérése előtt még Lew Alcindor néven játszó Kareem Abdul-Jabbar mindent megváltoztatott, amit az addigi centerjátékról tudtak. 218 centiméteres magassága mellett 106 kilójával ultrakönnyű centernek számított. És éppen ez tette őt olyan legendás játékossá, amilyenhez foghatót talán még azóta sem láthattunk ezen a poszton. Soha nem látott mobilis, gyors centere volt ő a ligának, olyan erős fizikummal, amelynek segítségével 20 évet játszhatott a ligában. Ha Chamberlain megelőzte a korát, mit mondjunk Abdul-Jabbarról? Az általa előszeretettel használt horogdobását (Skyhook) a mai napig próbálják megfejteni, utánozni. Kevés sikerrel.

A '80-as években folytatódott a tendencia: azok a centerek tudtak döntően befolyásolni egy-egy csapat játékát, akik magasságuk és súlyuk mellett mozgékonyak is voltak. Az ekkor újra fellángoló Celtics-Lakers rivalizálás új szintre emelte a kosárlabda népszerűségét, így sokan tanúi lehettek annak, hogy a legendás Larry Bird-Kevin McHale páros mellé Bostonban fellép egy olyan center, aki nemcsak a festékben, de középtávolról is egyedülállóan jól dolgozott. A 213 centiméter magasságához képest gyors, 104 kilójához képest masszív Robert Parish-ról úgy tartják, minden idők legjobban dobó magasembere.

A kilencvenes években a Houston Rockets nigériai születésű centere, Hakeem „The Dream" Olajuwon uralta a ligát. Tette mindezt úgy, hogy olyan nagyágyúkkal kellett megharcolnia a palánk alatt, mint Patrick Ewing (New York Knicks), Dikembe Mutumbo (Denver Nuggets, majd Atlanta Hawks), az orlandói Shaquille O'Neal vagy a legendás David Robinson (San Antonio Spurs). Napestig sorolhatnánk a szupersztár centereket ebből az időszakból - mondhatjuk, ez volt a centerposzt aranykora. Kulcskérdés volt minden csapatnak egy domináns magasember megszerzése - mondta Dávid Kornél. - Olajuwon Houstonban történelmet írt, miután elsőként lett az Év Védőjátékosa, a Legértékesebb játékos (MVP) és a döntő legértékesebb játékosa egy szezonon belül. Michael Jordan - ideiglenes - visszavonulása után ő volt a liga legjobb, legdominánsabb játékosa.

Mi történt a centerekkel?

„Teljesen megváltozott a játék, kevés a domináns center, sokkal többet jár a labda - mondta Dávid Kornél. - Hogy miért van ez? A 90-es, 2000-es évek legelején a csapatok elkezdték használni az elzárás-leválásos (pick and roll) játékot. A mozgások után a center könnyen az egyes poszton találhatja magát, ami rengeteget kivesz belőle. A 90-es években a Stockton-Malone páros zseniális volt, a játék akkor oldalirányba zajlott. Ma már középről folyik minden, ez is nehezíti a centerek dolgát."

57 évvel ezelőtt, 1962. március 26-án született a Utah Jazz egyik ikonja, minden idők legtöbb gólpasszát és labdaszerzését jegyző kosarasa, John Stockton. Az 1984-es draft 16. 1987-től kezdve lett a Utah kezdő egyese, és az ezt követő 9 szezonban ő jegyezte a legtöbb gólpasszt az egész NBA-ben, kétszer 14.0 fölötti átlaggal - 14.5-es mutatója 1989/90-ből azóta is rekord. Mindössze három játékos jutott 1000 assziszt fölé egy idényben: Kevin Porter és Isiah Thomas egyszer-egyszer, Stockton pedig nem kevesebb mint hét alkalommal. Karrierjét 15.806 gólpasszal fejezte be, amivel több mint 3000-rel előzi meg a második helyezettet az örökranglistán. Bár a korszak és az egész NBA történetének egyik legjobb duóját alkotta Karl Malone-nal, akivel tökélyre fejlesztette az elzárás-leválás játékot, aranygyűrűt soha nem nyert - az 1997-es és az 1998-as nagydöntőben, pályafutása közvetlen csúcsát követően a Chicago Bulls verte őket kétszer egymás után.

Dávid Kornél az Origónak egy első hallásra meglepőt is mondott: a mai NBA-re nagy befolyással bír az európai kosárlabda. Sok mozgás, sok passz, kevesebb izoláció, ami a centerektől is merőben más játékot kíván meg. Dávid szerint ma már a mozgékony, kintről is veszélyes, jól dobó centerek tudnak valójában hozzátenni a játékhoz; a statikus, domináns palánk alatti játék nem tud igazán eredményes lenni.

„Nézzük meg a fiatal Shaquille O'Neal milyen mozgékony, félelmetes játékos volt. Az a Shaq fel tudná venni a versenyt az új generáció legjobbjaival is. Az öregebb Shaq viszont nagy bajban volt már, sőt nagy bajban lenne most is - mondta Dávid Kornél, amikor a 2000-es évek utolsó domináns centeréről, a Los Angeles Lakersszel három, a Miami Heattel egy bajnoki címig jutó Shaquille O'Nealról kérdeztük.

A jövő itt van!

Dávid Kornél szerint „a jövő azoké a centereké, akik 1-5 posztig mindenhol meg tudják állni a helyüket." Itt tértünk vissza a cikk elején feltett kérdéshez is: mi lesz most így, hogy a jövő legnagyobb szupersztárjainak egyike, Anthony Davis és a liga legjobb centere, DeMarcus Cousins egy csapatban játszanak?

Dávid Kornél azt mondta, nem az a meglepő, hogy a Sacramentóban idén brutális átlagokat szállító (közel 27 pont, 11 lepattanó) balhés centert elcserélték, hanem az, hogy épp New Orleansba. A Pelicans nagyon jól járt, mert két nagyon fiatal (Cousins is csak 27 éves lesz augusztusban), és nagyon jó center került egy csapatba. Dávid szerint két ennyire hatékony magasember utoljára San Antonióban játszott együtt - ki ne emlékezne az Ikertornyokra, azaz Tim Duncanre és David Robinsonra.

Dávid Kornél úgy folytatta, hogy a két játékos valószínűleg nagyon jól ki fog jönni egymással a pályán. Félelmetes párost alkothatnak a palánk alatt, és hiába a felgyorsult játék, két ennyire mobilis, középtávolról és kintről is jól dobó centert egy csapatban még nem látott a világ.

Amikor felsoroltunk még két-három, Davishez hasonlóan kintről is veszélyes centert (Karl-Anthony Towns, Kristaps Porzingis), Dávid Kornélnak volt némi megjegyzése.

„Towns, Porzingis, de Davis sem az a játékos, aki minden poszton bevethető lenne, miközben a klasszikus center posztján játszik. Ehhez az a Giannis Antetokounmpo áll közel, aki szerintem nemsokára a liga legjobb játékosa lesz. Giannisszal szemben elfogult vagyok, de ő egy másik dimenzióban játszik: van benne egy kis Magic Johnson, és úgy dominál, ahogy talán még soha senki."

Aki látta már Davist vagy Antetokounmpót játszani, biztosan tudja: a jövő megérkezett, és bizony eléggé fényesnek tűnik.

Irányító típusok az NBA-ben

Az irányítók korát éljük az NBA-ben, ez kétségtelen. A régi, klasszikus centerek eltűnése, a négyes poszt ‘wing’-hez csatolása és az egyre inkább atletikusságra épülő csapatszerkezetek szinte az összes többi poszton nehezebbé tették a vezérszerepet egy játékos számára, az irányítók nagy része köré azonban a mai napig csapatokat, rendszereket építenek. Nos, ez főként attól függ, hogy milyen típusú irányítóról beszélünk.

Az NBA-be egyáltalán eljutó irányítók döntő többsége legalább közepes szinten mindenhez ért. Ez jól mutatja, hogy amikor egy-egy ligából kikopó vagy csereszerepnél többre vágyó egyes Európában próbál szerencsét, sok sikertörténetnek lehetünk tanúi. Az is biztos, hogy ő is tovább fejlődött, és jobb játékosként tért most vissza az Egyesült Államokba. Ezek az egyesek szinte mind elég jók a pick and roll-ban, a pick and pop-ban, nem elit védők ellen akár egy-egyezni is tud valószínűleg az összes. Fontos, hogy a következő kategóriák nem azt jelentik, hogy valaki csak abban jó, amit a kategória neve sugall. Inkább arról van szó, hogy ezeket a csoportokat úgy hozom létre, hogy az adott játékos fő fegyverét emelem ki, az első számú reflexét, ami a legjobban meghatározza a játékát és így a köré épülő rendszert is. Az pedig, hogy ki számít irányítónak, nos, ez egy egyre nehezebben meghatározható kérdés, én most önkényesen mindenkit ideveszek, aki legalább esetenként úgy irányít, hogy fel is hozza a labdát, támadásban pedig a kezében van a labda. A pointcentereket, Jokicot, Horfordot vagy Gasolt tehát nem vettem hozzá a csoporthoz, hiszen csak nagyon ritkán hozzák fel a labdát vagy ütik le azt. A point-forwardok azon részét viszont, akik egyértelműen szervezik is a csapatuk játékát, idevettem.

A kezdőszintű vagy ahhoz közel lévő ‘point’-játékosokat alapvetően hat csoportba osztottam, igaz, egy-kettőnél lesznek alkategóriák:

1. PICK AND ROLL PASS FIRST (Passzmesterek)

   Ezen irányítók első számú fegyvere a 2-2-zés. Az elzárások után úgy indulnak el, hogy az első gondolatuk, hogy az így keletkezett előnyt hogyan tudják egy passzal kihasználni. Sokáig szinte csak ők számítottak klasszikus értelemben vett irányítónak. Messze a legnagyobb hal ebben az akváriumban Chris Paul, aki minden idők egyik legjobb pick-and-roll irányítója. Az ide tartozó irányítóknak a legfontosabb képességük az elképesztő térlátás, illetve a többi támadó játékos érzékelése. Chris Paulnak még a besegítést sem kell feltétlenül megvárnia, mert annyira jó már magában a 2-2-ben, hogy az elzárást adó magasembert is elég megjátszania. Akár pick and pop szituációban, ha az érintett magas jól triplázik vagy középtávolizik, akár ha az elzárást adó ‘big’ a ‘roll man’ szerepkörében követi őt a palánkhoz, ő garantáltan a legjobb helyzetben és ütemben adja a labdát. Steve Nash tovább fejlesztette ezt, egész védekező szisztémákat építettek ki ellene. Nash, ha minden opció ki volt lőve, bement a palánk alá, és ha ott nem tudta feltenni, akkor tovább vezette a labdát, tett egy kis kört, és várta a befutásokat, vagy kipasszolta az üresen álló triplázóknak. Ezek a befutások és üres helyzetek pontosan abban az űrben keletkeztek, amit Nash betörése váltott ki. Ebbe a kategóriába tartozik még John Wall, Mike Conley, egy-két polccal lejjebb Elfrid Payton, illetve a ma aktív irányítók közül ide tartozott fénykorában José Calderon. Jellemzően rengeteg assziszt, mégpedig elég jó AST-TO ratio-val, vagyis sok gólpassz mellé relatíve kevés eladott labda jut. Szinte mindig tudják, mikor lesz a legjobb a helyzet a passzolásra, és szinte mindig van is türelmük megvárni. Ezek a játékosok ugyanolyan jól illeszkednek lassú, félpályás csapatokhoz, mint amennyire megtalálják a helyüket a run-and-gun típusú csapatokban.

   Varázslók

   Ők azok a zsenik, akik egyben szórakozott professzorok is. Elképesztően látnak a pályán, sokszor nem is kell megvárniuk az elzárást, egy helyből is bármikor belövik egy üres betörést végrehajtó csapattársuknak. Ha a csapat megkapja a lepattanót, egyből felnéznek, és keresik az egész pályás passzok lehetőségét. Rájuk jellemzőek a zseniális passzok, ezzel együtt persze több csúnya labdaeladás, és érdekes módon szinte az összesről elmondható, hogy nem dob jól, és hogy a gyűrű alatt sem túl jó befejező. Ők azok, akiknek tényleg a passz az egyetlen igazán elit fegyverük. Ebbe az alkategóriába tartozik ma Ricky Rubio, Rajon Rondo, Milos Teodosic (ő jól is dob) és Lonzo Ball.

2. PICK AND ROLL SCORE FIRST (Pontszerző irányítók)

   Ezen irányítóknak a fő fegyvere szintén az elzárás-leválás, ami után vagy egy betörés jön, vagy egy pull-up jumper, de a legjobbak ezt váltogatni is tudják, sőt, az elmúlt 5-6 évben a pickből félig hátrafelé kilépve akár a triplába is beleállnak. Azonban jellemzően nem elit, maximum jó triplázók, viszont vagy egy nagyon biztos középtávolijuk van, vagy jól törnek be pl. a gyorsaságuk révén. Itt fontos még a palánk alatti befejezés is, ha az nem jó, akkor hiába törnek be. Ennek a barakknak a parancsnoka hosszú évekig Tony Parker volt, azonban az elmúlt években átvette tőle az egyenruhát és az azzal járó kitüntetéseket James Harden. Azt is meg merem kockáztatni, hogy ő ennek a típusnak a valaha volt legjobbja, ami azért is nagy szó, mert az eredeti posztja nem is egyes. Ugyanakkor itt a legnépesebb is a legénység, ide tartozik Kemba Walker, Jeff Teague, Jeremy Lin, Dennis Schröder, a már említett, ide átvándorló Goran Dragic, Reggie Jackson, illetve ide tudtam leginkább beerőltetni Eric Bledsoe-t. Jól láthatjuk, hogy e csoport legjobbjai köré egész rendszert lehet építeni, de még az alsóbb rétegekben is általában egy hasznos irányító van. A nagy közös pont, hogy ezek a játékosok szinte garantáltan jól érzik magukat a futós csapatokban, még akkor is, ha ez nem jelenti azt, hogy a lassú csapatoknál ne tudnának érvényesülni.

3. ATHLETIC PICK AND ROLL (Atletikus irányítók)

   Őket is be lehetne erőltetni az előző kategóriába, de vannak alapvető különbségek, amik miatt jobb helyen vannak ők itt külön. Ők azok, akiknek valamelyik atletikus képességük (méret, gyorsaság, erő), vagy inkább azok együtt azt eredményezik, hogy a pick and roll utáni betöréseik gyakorlatilag szabályosan megállíthatatlanok. Éppen ezért garantáltan jönni fog rájuk valamilyen besegítés, folyamatos előnyt teremtve ezzel a támadó gárdának. Érdekes, hogy ennek megfelelően, főleg karrierjük elején nincs elit triplájuk, sőt, gyakran még közepes sem. Egy kivétellel ebben a kategóriában csak 2-3-4-es posztról irányító wing játékosok vannak, akik szinte mind franchise playerek és tripla-dupla gyárak. Az ő jelenlétük a pályán támadásban automatikusan azt jelenti, hogy ők a rendszer, épp ezért jellemzően nagyon megérzi a csapatuk, ha nincsenek fent. Természetesen Magic Johnson volt ennek az országnak az első királya, de azóta jött LeBron James, és feltette az örökös koronát. Itt jegyezném meg, hogy Jordant érdemben csak az ISO-korszakban láttuk játszani, pedig ha hamarabb engedi meg az NBA a zónát és a besegítést, akkor most róla is nyugodtan beszélgethetnénk itt. LeBron mellett ide tartozik az egyetlen kivétel, az eredetileg is egyes poszton NBA-ba érkezett Russell Westbrook. Hozzájuk csatlakozik Antetokoumpo és Ben Simmons. Ha nagyon szigorúan vesszük az eredeti kritériumokat, akkor legalább időszakosan itt kell emlékeznünk a Butler-George-Hayward hármast is, mindháromnak volt olyan időszak a karrierjében, amikor kifejezetten rájuk épült a támadórendszer, és technikailag irányítottak. Kiváló példa a George-féle Indiana, a illetve tavalyi Bulls és Jazz.

   Russell Westbrookot szokás Jason Kiddhez hasonlítani, hiszen „mindkettő két lábon járó tripla duplagép, aki nem tud dobni”. A párhuzam tényleg létezik, de kettejük összevetésében inkább hangsúlyosabb a különbség: Kidd játékintelligenciája legtöbbször a csapat eredményességének fő mozgatórugója volt, míg Westbrook esetében többnyire ennek hiánya szabott gátat. Ez már kevésbé tanítható, Kidd pedig éppen ezért indult előnyből a többiekhez képest fakezűsége ellenére. Kidd fiatalon leginkább a testi erejéből élt. Az NBA-ben is magas irányítónak számított, hát még gimnáziumban, ahol már megvolt a 190 centis magassága. Sokan azt hitték, hogy jóval nagyobbra fog nyúlni, már a következő Magic Johnsont látták benne, ő azonban végül megállt 193 centiméternél. És akkor még ott volt az esze. Fejben mindenki más előtt járt, méghozzá több lépéssel. Kaliforniai származása és játékstílusa révén a Magic Johnsonnal történő összehasonlításoknak se elejük, se végük nem volt. A San Franciscó-i régióban már középiskolásként is sztárként ünnepelték, majd pont 1992-ben, a Dream Team barcelonai aranyérme és Magic visszavonulása után kezdett el a berkeley-i Kalifornia Egyetemre járni. A következő szezonjában bebetonozta a helyét az ország top egyetemista tehetségei között, aminek köszönhetően az NBA 1994-es újoncbörzéjén a Dallas Mavericks a második helyen lefoglalta a játékjogát. Elsőként Glenn Robinson kelt el, Kidd után pedig a már említett Hill. Mindhárman remek újoncévet produkáltak, de Kidd és Hill egy hajszálnyival jobbat, mint „Big Dog”, így ők ketten megosztva nyerték el az Év újonca-díjat. Egyetlen pattanóval maradt le a tripla dupláról a legelső meccsén, aztán ebből később 107-et gyűjtött karrierje alatt. Az elsőre egyébként a 68. fellépéséig kellett várnia, a másodikat pedig rögtön a következőn megszerezte. 1999-es, rövidített évadban egyébként 16,9-re tornázta fel pontátlagát, először nézett be 42 százalék fölé a dobóteljesítménye, de mivel ezután visszaesett, továbbra sem tudta levakarni magáról az Ason Kidd becenevet. Hogy miért Ason és nem Jason? Ezzel együtt is megkérdőjelezhetetlenül szupersztárstátuszba emelkedett, és az NBA egyik, ha nem a legjobb irányítójává vált, háromszor választották be a szezon álomötösébe és a legjobban védekező kvintettbe is. Ott volt 2000-ben a sydney-i olimpián, ahonnan arannyal tért haza, ám az ezt követő szezon viszont inkább a botrányoktól és nem a sikerektől volt hangos. Kidd csodát tett az addig csak a liga bokszzsákjaként funkcionáló gárdánál. Nemhogy megtalálta az összhangot a fiatal maggal, hanem óriási szerepet vállalt abban, hogy Kenyon Martin és Richard Jefferson szintet vagy inkább egyből szinteket lépjen. Azt csinálhatta, amihez a leginkább értett: jobbá tette a csapattársakat, és mindenkiből képes volt kihozni közel a maximumot. E sorok írója ekkortájt szeretett bele végzetesen a kosárlabdába, és kezdte el űzni is. Gyerekfejjel, Kidd előéletéről mit sem tudva megbabonázva nézte a Nets ötös számú játékosát, aki varázsolt a meccseken, láthatatlan helyekre dobta be a labdát, hogy helyzetbe hozza csapattársait, büntető előtt pedig csókot küldött a kosárnak. Akárcsak egy évvel később az NBA-fináléban: a Nets ismét végigmasírozott keleten, azonban a San Antonio Spurs túl nagy falatnak bizonyult a legvégén. Csakhogy eddigre keleten megjelent három fiatal szupersztár, LeBron James, Dwyane Wade és Dwight Howard, Bostonban megszületett a nagy hármas, és természetesen a Pistons is tényező volt még. A Nets 2008 elején honorálta a kérését, és visszacserélte első profi csapatához, a Dallas Maverickshez, amely 2006-ban komoly leolvadás után vesztette el a nagydöntőt, 2007-ben pedig alapszakaszgyőztesként már az első körben elhasalt a „We Believe” Warriorszal szemben. Aztán jött 2011 tavasza, amire alighanem minden Dallas-drukker meleg szívvel emlékezik vissza. A főcsoport-elődöntőben a Mavs a Portland Trail Blazersszel találkozott, amelyben Brandon Roy már túlesett a világ összes térdműtétjén, de arra még mindig képes volt, hogy porcok nélkül is levezényelje a rájátszások történetének egyik legnagyobb fordítását a 3. meccsen. A meseszerű történet folytatódott, Kidd remek munkát végzett védekezésben, és bár a dobással meggyűlt a baja, a fontos pillanatokban rendre betalált. A párharc vége 4-1, irány a nagydöntő és a Miami, LeBron Jamesszel, Dwyane Wade-del és Chris Boshsal. Három meccs után 2-1-es hátrányban voltak, innentől viszont már nem szenvedtek vereséget, és megszerezték a Mavericks történetének első bajnoki címét. A négy párharcból háromban ők voltak az esélytelenebbek, aztán ezeket a meccseket 12-3-as mérleggel abszolválták. És még egy adalék ehhez az emlékezetes szezonhoz: a fakezű, dobni nem tudó, a tripla vonal mögött labda nélkül sokszor inkább üresen hagyott Ason Kiddből újra Jason lett, ugyanis 2011 januárjában fellépett Ray Allen és Reggie Miller mögé a hárompontosok örökrangsorában. A Mavsnél megpróbálkozott egy újabb meneteléssel, ám az hamar véget ért, majd 2012-ben aláírt a New York Knickshez, ahol már inkább csak a cserepadról szállt be. „Olyan dolgokat látott a pályán, hogy állandóan azt kérdeztük tőle: Ember, ezt hogy vetted észre? Ő pedig elmagyarázta, hogy mire kell ilyenkor figyelni. Rengeteget tanultam tőle, főleg az elzárás-leválás szituációkban. Az volt életem egyik legjobb szezonja. Élveztem, hogy őt figyelhetem és tanulmányozhatom, még azt is, ahogyan a hármasokat dobálta.” Nemhogy nem távolodott el a kosárlabdától, alig egy héttel a búcsú után bejelentették mint a Brooklyn Nets új vezetőedzőjét. Nem túl megszokott lépés, de Kidd beleállt a kihívásba. A Brooklyn idénye a playoff második körében ért véget a kétszeres címvédő Miami Heat ellen, Kidd pedig viharos körülmények között átült a Milwaukee Bucks kispadjára. A wisconsiniaiakat három év alatt kétszer vezette rájátszásba, Jannisz Antetokumpónak rengeteget tanított, és gyakorlatilag ő „találta fel” Khris Middletont, de a negyedik szezon felénél megköszönték a munkáját. Egy kis pihenő után a Los Angeles Lakershez szegődött másodedzőnek, 2020-ban Frank Vogel segédjeként pedig bajnoki címet ünnepelhetett. Trénerként meglehetősen ellentmondásos a megítélése. Az elmúlt szűk tíz évben szenzációs játékosokkal dolgozhatott (a már említetteken kívül Luka Doncic, legfrissebben pedig Kyrie Irving), de a brooklyni sztárcsapattal alulteljesített, Milwaukeeban pedig a távozása után köszönt be a sikerkorszak. A dallasi média sokat ekézi a meccsek alatti passzivitása miatt, valamint azért, mert túlságosan Doncic-központú a csapat játéka. Kidd játékosként ki tudta hozni a csapattársakból a legjobbat, edzőként viszont ez nem mindig jön neki össze.

4. SHOOTER-SZERVEZŐ (Dobó-szervező irányítók)

   Itt olyan, liga szinten is elit triplával rendelkező játékosok vannak (egyelőre nem sokan…), akiket már a kezdőkörnél el kell kezdeni fogni, mert 10 méterről is úgy dobálják a triplákat, mintha a Darts vb-n lennének. A másik kritérium, hogy ők ezt tudják is magukról, és mindig az első gondolatuk között van a labdafelhozatalnál, hogy ha csak egy lélegzetnyi terük is van, beleálljanak a 40%-os vagy afölötti pull-up triplájukba. Ezért nem volt Nash ez a kategória a hihetetlen finom keze ellenére, nála nem ez volt az első reflex. A kategória tagjainak támadásbeli hatékonyságukhoz a kulcsszó a gravitáció. A pick and rollokat akár nagyon magasan, 2-3 méterre a triplavonaltól is elkezdhetik, ott is menni kell velük. Ellenük nem opció, hogy a védő ‘alámegy’ a pick and rollnak, vagyis az elzárást adó magast hátulról kerüli meg, ugyanis e kaszt tagjai azonnal tüzelnek. Itt a legközelebb a nirvanához Steph Curry van, a kaszt másik igazi képviselője Kyle Lowry. A következő nagyon fontos dolog velük kapcsolatban, hogy rendszeresen van mellettük valaki, akivel megosztják a szervező vagy akár a ball handling feladatokat, erre példa 2 évvel ezelőttről Draymond Green, aztán tavaly óta Durant, illetve Lowry esetében évek óta DeRozan. Éppen ezért náluk a usage % sosem lesz kiugróan magas, és erre jó ok is van. Őket ugyanis nagyon fontos catch and shoot helyzetekben is használni, így időnként ki kell venni a kezükből a labdát. Ebbe az irányba fejlődik egyébként Jamal Murray, és az ő játéka is kinézhet így, ha a triplája eléri stabilan a 40%-ot. A tavalyi idénye alapján ide közeledik Mike Conley is, de idén a sérülése miatt nem igazán tudta megmutatni, hogy valóban kategóriát váltott-e. Szintén időnként így játszott, főleg az elmúlt két évben Kemba Walker. Van még két pszeudo-SHOOTER SZERVEZŐNK, a korábban már említett Damian Lillard és D’Angelo Russell. Nos, ők azért tartoznak ide, mert mentalitásukban megfelelnek a leírtaknak, folyamatosan nézik, hogy rádobhatják-e akár 9-10 méterről.

5. SCORER-IRÁNYÍTÓK (Pontszerző irányítók)

   Náluk két kulcstényező van. Az egyik, hogy az 1-1-ezést ligaelit szinten képesek megcsinálni, akár betörésről, akár post-upról legyen szó. Van, aki csak az egyiket, van, aki csak a másikat tudja (Andre Miller, a post-up irányító, ha még emlékszünk), de valamiért elit pontszerzők. Ők is használnak pick and rollt, hogyne tennék, illetve ők is rádobják, ha netán catch and shoot helyzetbe kerülnének. A második kulcstényező viszont, ami a többiekkel szemben nagy különbség, hogy nekik legjobb esetben a második, de inkább harmadik vagy negyedik gondolatuk, hogy passzoljanak. A legjobbak persze így is átlagolnak 5 assziszt körül, de még az eddigi csoportok képviselőinek nagy részénél felvontuk a szemöldökünket mondjuk egy 0 vagy 2 asszisztos meccsnél, a SCORER-fajnál meg sem rezdülünk, ha ilyet látunk. Szinte mindegyikükre jellemző az elit labdakezelés, illetve hogy mindenből tudnak egy kicsit. Többen közülük jó triplázók, illetve ha épp valamiért passzolnak, akkor kiderül, hogy némi térlátásuk is van. Ezen mezőnyben a legerősebb bika tavaly még a legkisebb volt, Isaiah Thomas, de sérülése miatt, valamint Brad Stevens jótékony hatása okán idén Kyrie Irving uralkodik a pusztán. Eric Bledsoe végül nem ide került, de tőle is sok ilyen meccset láttunk. Ide tartoznak még a klasszikus hatodik emberek, akiket valamiért elkönyveltünk kettesnek, holott ők hozzák fel a labdát, aztán le egy-egyezik a szituációt, majd mindenki mehet máshova legelni. Lou Williams és Jamal Crawford mindenképpen itt vannak, illetve időnként ilyen SCORER-IRÁNYÍTÓVÁ lényegül át Tyreke Evans és D’Angelo Russell is. Az új generációból itt kell megemlékeznünk Dennis Smith Jr-ról is.

6. KIEGÉSZÍTŐ IRÁNYÍTÓK (Támogató irányítók)

   Itt ketté lehet osztani a csoportot, vannak a 3&D IRÁNYÍTÓK, illetve a gyengébb tanulók, az EGYÉB SPECIALISTÁK. Itt az osztálytitkár az elmúlt években egyértelműen George Hill volt, versenytársa pedig Jrue Holiday. Amint láthatjuk, ebben a kategóriában is lehet szép pénzeket keresni, ők ugyanis kiválóan illenek az athletic pick and roll irányítók, illetve a felső posztokon játszó franchise playerek mellé. Jellemző is rájuk, hogy bár felhozzák a labdát, illetve nem esnek kétségbe, ha egy 2-2-t kell hívni, általában van mellettük egy náluk jóval labdadominánsabb játékos, aki számára ők támadásban széthúzzák a pályát, illetve, mint second ball-handler, azaz második labdavezetési opció működnek. Ide tartozik még Darren Collison, Patty Mills és Patrick Beverley, valamint gyaníthatóan itt alkothat majd maradandót Frank Ntilikina is, és a chichagoi remények szerint Kris Dunn.

tags: #elzaras #az #nba #ban

Népszerű bejegyzések:

• Részletek a német és izlandi mérkőzésekről
• Történelmi összecsapások a Magyar Kupában
• Sport száras zoknikról bővebben
• Foci-Eb helyszín a Városligetben
• Csíkszereda elleni párharc