Koncertélmények az Ernst Happel Stadionban
Minden ember szereti, ha igaza van valamilyen kérdésben. Tavaly, a lengyelországi Guns N’ Roses koncert beszámolójában említettem, hogy amíg nincs normális nemzeti stadionunk, addig ne számítsunk arra, hogy a gigazenekarok Budapestre látogatnak. Most viszont nem örültem ennek. Egy Szigeten, Volton sosem lesz Metallica koncert… A csapat 2019-es Worldwired stadionturnéja szépen el is került bennünket, így nem volt mit tenni, mint útra kelni, a nem túl távoli Bécsig, hogy láthassam Hetfield-éket. Végül egy tartalmas családi hétvége kerekedett ebből, aminek nagyon örültem.
Az Ernst Happel Stadion, Bécs egyik legjelentősebb sport- és rendezvényhelyszíne, rendszeresen ad otthont a legnagyobb nemzetközi előadóknak, bizonyítva, hogy a megfelelő infrastruktúra elengedhetetlen a világszínvonalú koncertek megrendezéséhez. Az alábbiakban két ilyen emlékezetes eseményről olvashatunk beszámolót.
Metallica koncertbeszámoló
A jegyvásárlás kihívásai és az érkezés
A 2010-es budapesti Metallica koncert idején döntöttem el, hogy ezen túl csak front of stage jegyet veszek, hogy kényelmesebben nézhessem végig a bulit, aránylag közel az adott zenekarhoz, és ne a kivetítőn kelljen követni az eseményeket. Itt viszont fájdalmas döntést kellett hoznom, hiszen a sima álló és a front of stage jegyek között átszámítva cirka 18 ezer forint volt a különbség, és ez már túl soknak bizonyult számomra. Pályáztam a Metallica.com-on még Snake Pit belépőre és Meet & Greet-re is, ahogy azt minden koncert előtt lehet, de sajnos nem sorsoltak ki. Azon a héten a szerencsémet egyébként is kimaxoltam azzal, hogy a 2020-as labdarúgó EB budapesti meccsére kisorsolt az UEFA, így vehetek jegyet az egyik hazai meccsre! Napközben Bécsben esett az eső, de megnyugodhattam, mert délutánra hál’ istennek elállt.
Este hat után indultunk a helyszínre, ami csupán három metrómegállónyira volt a szállásunktól. A stadionba való bejutás ismét nagyon gyors volt, ezt már máskor is megtapasztaltam itt. Zárójeles megjegyzés: a jegyet ellenőrző srác a református lelkészem fia volt, aki Bécsben tanul, és diákmelósként dolgozott a helyszínen. Én egy 16 ezres városban élek. Na, de mégis, mekkora esély van egy ilyen találkozásra?
A sör megvásárlása után (A pohár betétdíja két euró, de ki az, aki visszaviszi? Még mit nem: emlékbe haza!) próbáltunk magunknak megfelelő helyet találni, s végül a harmadik-negyedik sorig sikerült jutni, a színpad közepétől balra.
Előzenekarok: Bokassa és Ghost
A Bokassa műsorának a végére értem be, így róluk nem tudok beszámolni.
A Ghost műsorára kíváncsi voltam, nem értem ugyanis, hogy mitől lettek ennyire felkapottak mostanában. Ismerkedtem, próbálkoztam velük, de nekem ez a zene egyszerűen nem tetszik. Nincsenek igazán jó dalok. A külsőségek, maszkok mögötti tartalom számomra nem elégséges. Az utolsó két dal, a Dance Macabre és a Square Hammer talán valamivel jobb volt a többinél. A Miasma című dalnál egy szaxofonos, Papa Nihil is a színpadra került, teljes püspöki díszben, majd a szólója után, szinte szakrálisan, két ember kísérte le a színpadról a dülöngélő zenészt. Ez, úgy tűnik, bevett szokás lehet, mert videókból láttam, hogy máshol is így történt. Bocs, de nekem inkább megmosolyogtató volt a jelenet. A zenekar élvezte a bulit, az énekes Cardinal Copa többször próbált kontaktust teremteni a színpad előtt állókkal, a koncert végén pedig hosszasan dobálta a csókokat a közönségnek.
Metallica: energia és közönség
Ezután jött a várakozás, és a nehezen elfoglalt helyünk tartásának küzdelme. Közben körbenézve megállapíthattam, hogy mennyire homogén lett minden tekintetben a Metallica közönsége. Mára már nem az a kérdés, hogy kinek lesz masszív nyakfájása másnapra a headbangeléstől, mivel ez gyakorlatilag teljesen eltűnt (én egy árva klasszik headbangelést sem láttam a közelemben), hanem az, hogy a telefonok mennyire merültek le a koncert után. Azt is megtapasztalhattam, hogy szinte telt ház fogadta a kedvenceket. Komolyan mondom, ilyen tömeget rég láttam már. Szinte mozdulni sem lehetett, és a koncert végén, kifelé menet meglepve tapasztaltam, hogy a leghátsó részeken is szinte hasonló tömegnyomor volt.
A zenekar a megszokott intrók után (az AC/DC-től az It’s a Long Way to the Top, valamint A jó, a rossz és a csúf című film zárójelenete) a legutolsó album címadójával, a Hardwired-del kezdett, hatalmas energiával. A nézőtér felrobbant Hetfield-ék megjelenésére. Jött a The Memory Remains, a közönség énekelt a Marianne Faithfull-os részeknél, a zenekar pedig a dal végét igencsak megnyomta, szinte thrash-es befejezést adva a szerzeménynek.
A hangzásról lehetne vitatkozni, hiszen ahol mi álltunk, ott zavaróan sok volt a basszus és a lábdob, de az egyik barátom, aki a küzdőtér jóval távolabbi helyén állt, utólag azt mondta, teljesen elfogadható és arányos volt minden. A színpad mögött tömbháznyi kivetítők segítették megfejteni a távolabb állóknak, hogy mi folyik éppen a színpadon, illetve remek animációk is mentek egyes dalok alatt.
Metallica: Hardwired (Little Rock, AR - January 20, 2019)
A zenekar a színpadon és emlékezetes pillanatok
Jött a The Four Horsemen, amit imádok, valamint a Harvester of Sorrow, utóbbi a kedvenc talicska lemezemről. A zenekar kimagasló formában volt, szinte érezhető volt az egymásra hangolódás a közönséggel. Őszintén élvezték a bulit. Ez később, Lars Ulrich terjedelmes Instagram bejegyzéseiből is bizonyítottnak látszik. Negatívumról nem nagyon tudok beszámolni, esetleg azt tudom felróni, hogy számomra néha egy-egy dal, de legalábbis egy részük szétcsúszott, nem állt össze. A The Unforgiven-nél és a Here Comes Revenge-nél mindenképpen érezhető volt ez. Ez előbbinél James sem volt a toppon. Hetfield-nél maradva, megállapítható, hogy az idő vasfoga rajtuk is dolgozik rendesen, a frontember kamionsofőr-szerű bajusza pedig borzasztó…
A Moth into Flame az utolsó album legjobb dala, előadása közben többméteres lángnyelvek nyaldosták az eget. A Sad but True is kedvenc, de sajnos nem sokat láttam belőle, egy mellettem kibontakozó balhé miatt. Egy atomra beállt gyökér tolongott előre mindenkin keresztül, két pohár sörrel, amiből az egyiket ránk, a másikat pedig egy mellettünk szórakozó osztrák párocskára öntötte. Én elengedtem a dolgot egy csúnya nézéssel és fejrázással, de az osztrák srác erélyesebben rászólt, hogy ezt nem kéne. Atom-részeg barátunknak ez olaj volt a tűzre, és heves szóváltások, lökdösődés után láthatóan verekedni akart. Két biztonsági ember viszont beugrott a szektorokat elválasztó folyosóról, és pillanatok alatt kivezették a renitenst. Mintaszerűen jártak el. Amúgy én is nehezen tolerálom az ilyen mindenkin átfurakodókat (higgyétek el, tényleg moccanni is alig lehetett ott elöl), és azokat is, akik egy kétórás koncert alatt hatszor rágyújtanak egy cigire a legnagyobb tömeg közepén, és persze hadonásznak is az égő staubbal. Egy ilyen baromra viszont már én is rá kellett, hogy szóljak, miután kis híján többször is megégetett.
A zenekar a színpadon jól láthatóan előre megbeszélt metódus szerint mozgott. Mindig volt, aki, úgymond, a snakepit-es rajongókkal törődött, előttük zenélt, és a színpad különböző oldalain is rendre felváltva megjelent valamelyik tag. Figyeltek az ilyen részletekre. A No Leaf Clover hatalmas örömet okozott számomra, nagyon szeretem a dalt, jó volt hallani. A szám alatt futó látványos animáció az est legjobbja volt a vásznon. Cliff Burton-t is megidézték az Orion intrójának képében, ezért köszönet Robert Trujillo-nak! Remek volt!
Különlegességek és a csúcspontok
Jött a megszokott performansz is, egy helyi dal előadása Kirk Hammett és Trujillo által. Ez most Wolfgang Ambros Schifoan című dala lett. Ne keressetek rá, megkíméllek benneteket az „élménytől”. Az osztrákok viszont el voltak ájulva tőle! Vártam a St. Anger lemezes dalt, mert a turné minden állomásán elővesznek egyet, itt a nyitó Frantic-et kaptuk. A címadónak jobban örültem volna, de a Frantic is nagyon jó volt, sőt! Ilyen hangzással egyszerűen remekül szólt! Sőt, ha már a hangzásról esik szó, itt valamiért sokkal arányosabb volt minden, a basszus és a lábdob nem nyomott agyon.
Ezt követően érkezett a koncert legjobb harmada. Elsőként a One. Hosszas háborús felvezetés, petárdák, robbanások, remek háttér-animáció. Igen, Lars szarrá bénázta a végét, még így is, hogy mostanra jócskán leegyszerűsítette a részeit, de ez már nem volt meglepetés. Őszintén mondom, engem nem zavart. Akit zavar, az ne menjen élő előadásra. A Master of Puppets az egyik legnagyobb ovációt váltotta ki, hátborzongató volt, ahogy a közönség bekapcsolódott a harmadik album címadójába! For Whom the Bell Tolls, Creeping Death, Seek and Destroy. Micsoda hármas! Itt voltak a fiúk a legjobb formában. A koncert csúcspillanatai voltak ezek. Briliáns volt. Lars a koncertnek ezt a részét a színpad előrenyúló részén, egy másik cuccon dobolta. Irigylem azokat, akik ott álltak!
Ráadás és búcsú
A ráadást a Spit Out the Bone nyitotta, ami nekem valahogy nem jött át. A Nothing Else Matters-t pedig, őszintén szólva, már nem hiányolnám a setlist-ből, ha kimaradna. Majd, micsoda meglepetés, jött az Enter Sandman, amivel és a hosszú tűzijátékkal méltóképpen zárták le a koncertet. Utána pedig kilószámra szórták a pengetőket, sajnos csak a front of stage-ben tartózkodóknak, és közben hosszasan búcsúzkodtak. Látható volt, hogy a zenekarnak is különösen tetszett a koncert, és ha jól értettem kifelé menet, még valami régi Stadhalle-s koncertet is felemlegettek. A sajtkukac Lars a koncert közben is kihasznál minden szusszanásnyi időt, hogy kontaktust teremtsen a közönséggel, itt, a végén viszont végre elemében lehetett, mert megállt itt-ott, és személyre szabottan szórt ki néhány dobverőt. Sőt, valakire rá is szólt, és erélyesen mutogatott, miután a bedobott dobverőt nem annak szánta, aki elkapta, és mondta, hogy adja át az eredeti címzettnek.
Egy perc alatt sikerült kijutni a stadionból, egy tényleg átlag feletti koncertről. És hogy mit hoz a jövő a Metallica és rajongói számára? 2020-ra dél-amerikai koncertkörutat jelentettek be, gondolom, utána lesz észak-amerikai, vagy ázsiai kör is. Az új lemez kapcsán azt nyilatkozták, hogy arra nem kell majd annyit várni, mint az előzőre, de szerintem 2022 előtt így sem fog megérkezni. Mi, magyarok pedig reménykedhetünk, mivel idén átadják az új Puskás Ferenc Stadiont.
The Rolling Stones "14 On Fire" turnéja az Ernst Happel Stadionban
Június 16-án ért Bécsbe a Rolling Stones 14 On Fire turnéja, az elnyűhetetlen zenekar az Ernst Happel Stadionban adott teltházas koncertet 55 ezer (más források szerint 60 ezer) jelenlévőnek. Mivel a zenekar azon kevesek közé tartozik, akik egyáltalán nem szorulnak bemutatásra, így szóljon ez az írás teljes egészében arról, hogy mit tud nyújtani élőben egy 52 éve működő formáció, amelynek alapító tagjai 70 fölött járnak és már valószínűleg kevés bizonyítási vágy sincs bennük. Különösebb bizonyítási vágy híján két dolog történhet: vagy átmegy hakniba az egész produkció és az ember azt érzi, hogy befizette magát egy drága cirkuszi mutatványra, ahol a zsonglőrök több évtizedes rutinnal ugrálnak fel-le mindenféle érzelem nélkül, vagy különösebb megerőltetés nélkül egész egyszerűen elkezdik élvezni azt, amit csinálnak. Persze szó nincs arról, hogy eddig nem élvezték volna, de nyilván másként lép fel az ember lemezbemutató turnén a színpadra vagy épp akkor, ha hasonló korú zenekarokkal versengenek a figyelemért. A Stones ezeken már nagyon rég túl van. Egy kiegyensúlyozott, profi és színpadi jelenléttől lelkes zenekarként jelentek meg Bécsben, ahol nem volt hakni-hangulat, nem voltak unott arckifejezések, se olyan érzés, hogy legszívesebben már a limuzinjaikban ülnének.
Mick Jagger energiája és a zenekar elhivatottsága
A főként korai dalokra épülő első blokk igazi energiabomba volt, amihez jócskán hozzátett Mick Jagger fiatalokat megszégyenítő színpadi mozgása és kisugárzása. A hamarosan 71-et is betöltő frontember nem csak csípőt rázott és pózolt, hanem sokat (mit sokat, rengeteget!) szaladt, együtt élt a közönséggel, odafigyelt zenésztársaira, majd hol gitárt, hol szájharmonikát ragadt egy-egy dal vagy dalrészlet erejéig. Színpadi ereje továbbra is meghökkentő, egyszerűen nem fog rajta a kor.
A koncert első felében a dalok között csakis németül megszólaló Jagger elmesélte a közönségnek, hogy ez a bécsi fellépés a turnéjuk 8. állomása (a koncertsorozat címében a 14 nem csak az évszámra utal, hanem az idei európai bulik számára is). Majd a már szokássá vált közönségdalt (ez azt jelenti, hogy minden koncert setlistjére online beszavazhatnak a rajongók egy dalt az adott listából) is a helyiek nyelvén konferálta fel. A tizedik dal előtt azért szusszant egyet a zenekar, bár úgy tűnik, hogy még mindig a cigarettával pihennek, hiszen a név szerinti bemutatás közben többen rágyújtottak a színpadon, köztük a rendesen megöregedett Keith Richards is. Mick udvariasan a női vendéggel kezdett: Lisa Fischer háttérvokalistával. Lisa egyébként már ’89 óta tagja a turnéfelállásnak, tavaly ősszel pedig a Nine Inch Nails észak-amerikai turnéján (Tension 2013) szerepelt a hasonló hangi adottságokkal rendelkező Sharlotte Gibson társaságában. A hosszú bemutatás végére természetesen hű barátját és dalszerzőtársát hagyta, aki nemes egyszerűséggel beleszívott cigarettájába, mosolygott egyet, majd belekezdett a ’69-es Let It Bleed lemez You Got The Silver című dalába, amelyet a szintén Keith által énekelt, de 20 évvel későbbi Can’t Be Seen követett.
Vendégművész és a felejthetetlen finálé
Ezután visszatért Mick is, ám nem egyedül, hanem egy másik Mick társaságában. Mick Taylor (akit a világ egyik legjobb gitárosának tart az angol és amerikai szaksajtó, valamint sok zenész is) ’69 és ’74 között volt a zenekar állandó tagja (pont ekkor születtek a csúcslemezeik…), de a jó viszony megmaradt, így a 2012-es 50. évforduló óta szinte folyamatosan feltűnik a koncerteken egy-egy dalban. Vele volt csak igazi a Midnight Rambler, való igaz.
Egy-két rutintalan ember már ezután elindul haza (hihetetlen, hogy ezt Bécsben is csinálják, régebben azt hittem, hogy csak itthon…), de a tömeg hosszú és hangos tapsolása, éljenzése viszonylag hamar visszacsalta őket a gigantikus színpadra, ám ez a visszatérés is okozhatott meglepetést azok számára, akik nem járatosak a zenekar szokásaiban. A You Can’t Always Get What You Want című dalt kórus kezdte el énekelni, nem is akármilyen kórus: bécsi fiatalok állhattak egy színpadon a rock ’n’ roll halhatatlanjaival pár perc erejéig. A végső fináléra természetesen az (I Can’t Get No) Satisfaction maradt, amelyre ismét csatlakozott hozzájuk Mick Taylor. Innentől már tényleg csak a jó értelemben vett élvezkedés volt hátra, ami pirotechnikában, tűzcsóvákban és hosszú meghajlásokban, elbúcsúzásokban nyilvánult meg. Elsöprő 130 perc volt ez, benne mindennel, amit az ember elvár egy ekkora rocklegendától. Aztán persze ki mit kap. Én mondjuk azt, hogy felemelő érzés volt látni, hogy ennyi hosszú évtized után is lehet valamit élvezni és szívből szeretni. Őszinte mosolyok és pozitív energiák szálltak a színpadról a közönség felé, ami nekem nagyobb életigenlést mutatott, mint bármelyik más zenekar előadása. Úgy is fogalmazhatnék: Ez csak Rock ’n’ Roll (de szeretik). A stadiontól távolodva két további dolgot állapítottunk meg menyasszonyommal: jó lenne majd ilyen aktívnak és fittnek lenni 70 fölött, valamint klassz lenne egy kiállítás keretében végignézni, hogy az elmúlt évtizedekben hányféle Stones-logós póló készült, ugyanis aznap este biztosan láttunk párezer variánst.
tags: #ernst #happel #stadion #koncertbeszamolo
