A Hatalom Árnyékában és az Élet Stadionjában: Küzdelmek és Menekülések
A hatalom természete és a túlélésért vívott küzdelem számos formában megnyilvánulhat, legyen szó akár egy elit üdülő belső működéséről, akár egy ősi, élet-halál harcról. Ez a cikk két, látszólag eltérő történeten keresztül mutatja be ezeket a jelenségeket, összekapcsolva a szocialista éra titkos kiváltságait és a vadon könyörtelen valóságát, ahol a küzdelem terepe egy óriási stadionná válik.
A Hatalom Üdülője a Római-parton
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) üdülője a Római északi részén, a mai Szent János utca sarkán el volt zárva a nagyközönség elől, de az alacsonyabb rangú pártmunkások is csak ácsingózhattak rá. Ez időnként házon belül is okozott zűröket. Amikor 1987-ben egy körzeti párttitkár, mellesleg munkásőr hiába próbált az illetékes pártszerveknél magának legalább napi két-három órára belépőt szerezni, pedig csak „a többi elvtárs zavarása nélkül hevert volna a gyepen”, igénye elutasítása „mély csalódást okozott elvtársaiban”. Mint a bizonyos Karakas elvtársnak írt panaszból kiderül, csak a fizetett pártapparátus tagjai juthattak be a Római-parton lévő üdülőbe.
Ennek ellenére a Római pártvonalon sem számított igazán exkluzív helynek. Noha volt rá példa, hogy a kultúrkorifeus Aczél György is megfordult itt, az igazi pártelit ritkán járt ide. Náluk sokkal inkább a Balaton volt a sláger: Arács, Földvár, Tihany, vagy a balatonőszödi kormányüdülő - és mindenekelőtt Aliga, ahol a zárt, kettes részen Kádár is minden évben hosszabban időzött a feleségével. A pártfőtitkár, aki az imázsa szerint zsigerileg kerülte a luxust, telente és minden májusban egy hónapot töltött Dobogókőn is. Ehhez képest „a Római-part alacsonyabb presztízsűnek számított a vidéki üdülőkhöz képest, ide vidéki funkcionáriusok jártak kikapcsolódni, illetve alkalmanként a pártvezetők töltöttek el egy-egy hétvégét” - írja Majtényi György a korabeli szocialista elit életmódjáról írt könyvében.
Az MSZMP Sporttelep születése és mindennapjai
A háború előtt még sajtómunkások fröccsöztek itt, az akkor már nagyon népszerű Rómaihoz tartozó ingatlanon. Az Esti Kurir című napilap kiadója, a Libertás Irodalmi és Lapkiadó Vállalat Rt. 1932-ben szerezte meg a hivatalosan csillaghegyinek mondott telket. Ebből lett 1956 után MSZMP Római-parti Sporttelep. Ekkor az üdülőnek még saját csónakjai voltak, a fennmaradt költségvetése szerint pedig a beutaltaknak rendszeresen tartottak házi mozielőadást, hetenként egyszer városnézést szerveztek a Közlekedési és Műszaki Vállalat gépkocsijával, a gyerekeket pedig állatkertbe vitték. A kapacitást olyannyira kihasználták, hogy az üdülő „szombat-vasárnapi vikkendkor zsúfolásig volt, nem volt egy talpalatnyi hely sem” - mint azt az üdülővezető írta feljebbvalóinak 1960-ban.
Problémák és az állambiztonság árnyéka
Panaszokkal teli beszámolójából tudjuk, hogy még egy ilyen, mégiscsak kivételezett helyzetű pártintézményben is alapvető ellátási és munkaerő-problémákkal küzdöttek. Minden évben égető probléma volt például a sütemények biztosítása. De nem csak politikai problémák jelentkeztek még egy pártüdülőben is, az az államszocializmusban tipikus vállalati lopásoktól sem volt mentes. Egy belső ellenőrzés 1967-ben komoly hiányosságokat állapított meg a gazdálkodásban, azt panaszolták, hogy állami vállalatok helyett még a párt alá tartozó intézmény is kisiparosokkal végeztet el bizonyos munkákat, ráadásul gyenge minőségben. Úgy tűnik, a pártvagyont is többen közösként kezelték, és fű alatt apránként próbálták azt visszaprivatizálni.
A júniusi ellenőrzés napján legalábbis éppen 15 kiló zsír, 80 deka tarja, 10 kg kristálycukor hiányzott a leltárból, és jellemezte a helyzetet, hogy „az üdülővezető férje részére a konyhafőnök külön főzött” olyan ételeket, amik nem szerepeltek az étlapon. A vendégek ugyanekkor egyhangú étkeztetésre, bunkó kiszolgálókra, általános figyelmetlenségre panaszkodtak. Ezen később az állambiztonság bevonásával igyekeztek változtatni. A III/III. „merénylet-rombolás vonalon” tartotta rendszeres ellenőrzés alatt az objektumot. Rutinszerűen ellenőrizték a szomszédos lakóházakat, „politikailag kompromittált”, kockázatot jelentő személyeket keresve. Ők már a 41 munkatársat is lekáderezték, és évente egy-két embernél figyelmeztették is az illetékest, hogy ne vegye fel a jelentkezőt, mert priusza volt, vagy mert „politikailag nem volt elég megbízható”.
A rendszerváltás előtti időszak és a végjáték
A pártüdülőt a nyolcvanas évek elején felújították és kibővítették, a harmincas években emelt épület mellé egy másik szárnyat húztak fel. A 16 apartmanban, a 28 kétágyas szobában és a kerti fa bungalókban ekkor összesen 176 férőhely volt. Szezonon kívül ezekbe a Coop-Tourist is szervezett bolgár, keletnémet és csehszlovák csoportokat, a csúcs azonban természetesen a nyár volt. A visszaemlékezések szerint a pártapparátuson belül rendszeres volt a belépők cserélgetése, hogy akár álnéven további ismerősöket vigyenek be. A rendszerváltás előtti utolsó évtizedben a fellazulást mutatta, hogy a szezon egyik fő eseménye már a pártüdülőben is az első magyarországi Forma 1-es verseny volt.
Nem sokkal később azonban ismeretlen okból leégett a pár éve felújított épületszárny: az állambiztonsághoz bekötött portások próbálták megakadályozni, hogy a kiégett szobákba felszökjenek a kíváncsiskodók. A rendszerváltást közvetlenül megelőző hónapokban az állambiztonság még hosszabb távra tervezett, 1988 őszén beszervezésre alkalmas újabb jelölteket kerestek éppen a pártüdülő személyzetébe. Ekkor azonban már a belső pártiratok is az idők változásától lettek pecsétesek. A „nehezebbé vált gazdasági helyzet” miatt szigorúbb gazdálkodást és az üdülők saját bevételeinek növelését irányozták elő. „A társadalmi tulajdon hanyag kezelőivel, megkárosítóival, az erkölcsi normák megsértőivel, a munkaköri kötelezettségüket megszegőkkel szemben az eddiginél határozottabb és következetesebb felelősségre vonást kell alkalmazni” - jelezték, hogy a jövőben kevésbé nézik el a párton belüli kisstílű lopásokat. Közben azonban már elkezdődött a vagyon sokkal nagyobb volumenű kiszervezése.
A Rómainak kissé más sorsa lett. A rendszerváltás idején törvénybe iktatták, hogy a volt MSZMP-ingatlanok körét csak oktatási célra lehet hasznosítani. Így került a római-parti volt pártüdülő a HOSTIS Nevelési-Oktatási Közalapítvány érdekeltségébe, akik aztán részben a vendéglátóipari szakképzés gyakorlati képzőhelyeként használták azt, miközben Hotel Római néven szállodaként üzemelt az épület. 2016-ban zártak be, azóta az ingatlan használaton kívül van.
Az Élet-Halál Stadionja: Menekülés a Horda Elől
A hatalom és a rendszerek működése mellett az emberi lét alapvető küzdelme a túlélés. Egy ilyen ősi harcban, ahol a természet és az ellenség ereje összemérhetetlennek tűnik, a menekülés terepe olykor egy hatalmas stadionhoz hasonlíthat, ahol minden mozdulatot éberen figyelnek.
Reggel óta futunk. Dombra föl, völgybe le, páfrányokon és tüskebozóton keresztül, pocsolyákban csúszkálva, sziklák között kapaszkodva, egyre nehezebb lélegzettel, egyre botorkálóbb lábbal. Nogo nem fog kidőlni. Ha kettőnk közül valamelyik bukik, az csak én lehetek, és akkor Nogo futása is értelmetlenné válik, egyedül nem tud bánni a tutajjal. A horda üldözöttjeinek a félelmetes választással is szembe kell nézniük. Pedig egy krokodil még mindig jobb, mint a horda. Egy harapás, és kész. Amúgy pedig száz kéz és állkapocs tépi szét elevenen. A horda ínyencei azt tartják, hogy az izzadt emberhús a legfinomabb.
A remény egy sárgás csík a völgy aljában. A völgy aljában sárgás csík a bambusz széle. Ha elérjük, megmenekülhetünk. A tutaj is ott van. Messze, mögöttünk, fönt a domboldalon, a fehér sziklák között fekete széncsomó fekszik. Bongi. Fáradt ahhoz is, hogy kiáltson, csendben várja a hordát, a halált. Nincs mit néznem rajta, segíteni sem tudok.
A végső üldözés és a stadion metaforája
A hordának nem kell tovább a nyomainkkal bíbelődni, szaglásuk tökéletes, mint minden vadé. Most már a nyomunkban lesznek - a halálig. A bambusz fala lassan közeledik. Ez már az ártér feneke, egyre több a pocsolya, hosszú sorokba rendeződtek, homokos zátonyok fogják közre vizüket. A bozót alacsonyabb, nincs szükség se szagra, se nyomra, tisztán látjuk egymást. A velünk párhuzamos zátonysoron lohol a horda, egyik-másik megpróbál átlábolni a vízen, de visszariadnak. Itt sok a hüllő, a dűnék tetején is át kell néha ugrálnunk tátott torokkal napozó testükön. Így a szárazon inkább idétlenek, mint félelmetesek.
Óriási stadion az ártér, a dombok koszorúja a lelátó, az egyes pályák húszméteres vízcsíkokkal elválasztva. A horda már egy vonalban fut velünk, egy-két erőtlen kődarab itt csobban mellettünk a vízben. A jelenet odaát zajos visszatetszést szül, ők attól félnek, ami az én reményem: hogy mégis a krokodilok esznek meg. Már ez sem érdekel, csak pihenni, pihenni, pihenni. Lassan lecsúszom a homokba, elnyúlok, mint körülöttem a hüllők. Nogo zavartan topog mellettem.
Gómez nemzettestvér | Magyar Kupa döntő beharangozó
A fordulat és a szabadság ígérete
A főnök átkiabál hozzánk, parancsolja, maradjunk ott, ahol vagyunk. A főnök majd mellét verve, peckes léptekkel elősétál a bozótból, a többiek rangsor szerint követik. Ez már nem üldözés, hanem szertartás. Ó, hányszor láttam ezt a négy év alatt, és hányszor próbáltam megakadályozni! Éppen olyan eredménytelenül, mint ahogy hiába tanítottam őket a nyíl használatára. Amikor minden remény elveszni látszik, egy ősi tudás adhat erőt a fordításhoz.
- Tűz! - ordítok. - Tüzet! Tüzet! - A legközelebbi bokorhoz vonszolom magam - járni még nincs erőm -, Nogo rémülten figyel, megzavarodtam a félelemtől? Izzik a tapló, óvatosan morzsolom rá a száraz leveleket, segítem elkínzott tüdővel a homok szintjén kavargó szelet. Apró lángnyelv kanyarog elő bizonytalanul a maroknyi kupacból, fénye fakó a déli sugárözönben. Reszkető kézzel szórom rá az apróra tördelt gallyat. Ettől erőre kap, a magasba nyúlik, a bokor felé libben, eléri, s egyszerre harsogó óriássá nő, tüzes üszkét a szomszéd bokorig hányja, már lángol az is, a harmadik, a tizedik, s ahogy utunkon visszafelé sűrűl a bozót, úgy válik bömbölő, égig csapó lángtengerré, elnyomva a horda ordítását. Nogo megkövülten áll mellettem, még nem tudta megemészteni a történteket. A karjába kapaszkodva, lassan feltápászkodom. Gyenge vagyok, de életem újra az enyém. Ez erőt ad ahhoz, ami még hátra van, akár elérem a Nagy Folyó torkolatát, akár nem.
A hajnal hidege felébreszt. Kegyetlenül reszketek, és testem minden porcikája külön-külön fáj. A tutaj nyugodtan úszik a vízen, bizonytalan fény szivárog kelet felől. A parton hegyek állnak, tetejük lassan világosodik, közöttük a mély völgyekben sűrű köd ül, elvékonyodó uszályuk benyúlik a folyó fölé. A dombvidék, ahol a hordával bolyongtam, messze elmaradt mögöttünk. Itt halálos csend van, hallgatnak a hegyek, a fák, a folyón nem csobban hal, fekete vize hullámot sem vet rohantában. Ez az, ami a torkom szorítja, ha nem volnék még mindig olyan embertelenül fáradt, belekiáltanék a csendbe.
tags: #fejemen #a #hatalom #kisvasut #meg #stadion
