A foci félidő és a modern taktikai forradalom: Miért fontosabb az első játékrész?
A labdarúgás, vagy köznyelvi nevén foci, egy labdajáték, amelyet a pályán két, egyenként 11 labdarúgóból álló csapat játszik egymás ellen. A játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt a labdát az ellenfél kapujába juttassák, lehetőleg minél többször, és így minél több gólt szerezzenek. A Nemzetközi Futballszövetségi Testület (International Football Association Board - IFAB) a játék szabályalkotó szervezete.
A játékot 2x45 percig játsszák, ezeket nevezik félidőknek. A játék célja a gól, vagyis a labdának az ellenfél kapujába való juttatása. A gól akkor szabályos, ha a labda teljes terjedelmével átjutott a gólvonalon. Az a csapat nyeri a mérkőzést, aki a játékidő alatt több gólt ér el.
A félidő eredményének jelentősége a sportfogadásban
A félidő végeredmény fogadásoknál egy teljesen más szemléletmódra van szükség, mint a hagyományos mérkőzés végeredmény fogadásoknál. Élő fogadásnál különösen érdekes a félidő végeredmény, és akkor látunk benne értéket, ha az egyik csapat dominál, de még nem született gól.
Amikor valaki először kezd el sportfogadással szerencsét próbálni, gyakran találkozik a kérdéssel, hogy a félidő végeredmény mit jelent, és ösztönösen a mérkőzés végkimeneteléből indul ki. Labdarúgás esetén ez az első 45 perc (a hosszabbítással együtt), más sportágaknál pedig az adott szabályrendszer szerinti első játékrész.
A taktikai forradalom és a kapuskirúgások
A futballt főleg csak alkalomszerűen, leginkább a nagy tornákon, Európa- és világbajnokságokon követő nézőknek feltűnhetett egy viszonylag új taktikai elem: már nem feltétlen arról szól a kapuskirúgás, hogy a kapus előrevágja a labdát az ismeretlenbe, hanem egyből a kapu elől, rövid passzokkal kezdik meg a támadás felépítését. Ez a dolog valóban viszonylag új keletű, hiszen egy 2019. június 1-én életbe lépett szabálymódosítás az alapja, ami egyébként eredetileg az időhúzás lehetőségét próbálta csökkenteni, de végül mini taktikai forradalmat indított el.
A szabálymódosítás hivatalosan úgy szól, hogy a védő csapat javára, a saját büntetőterületükön belül megítélt szabadrúgás és kirúgás esetén, a labda az elrúgás pillanatától játékba kerül (megjátszható, mielőtt elhagyná a büntetőterületet), és kikerült a követelmény, hogy a labdának el kell hagynia a büntetőterületet, mielőtt bármelyik játékos megérintheti. A módosítást megelőző kétéves kísérleti időszak lényege viszont az volt, hogy kiderítse, így csökkenthető-e az időhúzás mennyisége.
Pont úgy, ahogy 1992 augusztusában, amikor a hazaadást szüntették meg. Akkoriban elég gyakori taktika volt az időhúzásra, hogy a kapus odaadta a labdát egy mezőnyjátékosának, akitől visszakapta és újra megfogta, és ez így ment a végtelenségig, vagy amíg annyira meg nem támadták, hogy muszáj volt előrébb juttatni a labdát. Az 1992-es Eb-n végül győztes beugró dánok előszeretettel éltek ezzel a lehetőséggel.
A 2019-ben eltörölt szabály, miszerint kapuskirúgás után csak akkor avatkozhat bele csapattárs a játékba, ha a labda már elhagyta a 16-os területét, elég régről maradt a futballban, és szintén a kapushoz hazaadást engedő időkhöz köthető. Amikor meghozták ezt az apró szigorítást, az volt a cél vele, hogy ne lehessen egy kirúgás után egyetlen apró, teljesen kockázatmentes passzal visszajuttatnia a labdát a kapus kezébe.
A rövid passzos építkezés előnyei és kockázatai
Ha nem hatalmas kirúgással élt egy csapat, a támadásépítés első passza egészen olyan lett, mint egy sakkjátszma első lépése. Így viszont már egy teljesen szabad passzal indíthat a támadó csapat, nem kell attól félni, hogy már az első labdát kapó ember nyakában is ott liheg egy letámadó ellenfél. Ez a labdát birtokló csapat dolgát könnyítheti, hiszen az ellenfélnek jóval nagyobb területet kell lezárnia.
Kirúgásnál ugyanis nincs automatikus les - ahogy egyébként saját térfélről indulva sem -, tehát a letámadó csapat védősorának legalább a félpályánál, vagy a legtávolabbi csatár közelében kell tartózkodnia, miközben az első sor a tizenhatos környékén igyekszik zavart okozni. Ez más szituációban szinte soha nem látott módon nyitja szét a védelmet, ami egyből támadhatóvá válik.
Az is logikus, hogy a kirúgást végző csapat szívesebben viszi fel a labdát több rövidebb, de biztosabb passzal, mint rúgja fel előre, ahol lehet, hogy egyből el is veszíti a labdabirtoklást. Ehhez viszont megint csak új képességek kellettek a kapusoknak. „A hátulról építkezés sokkal fontosabb már egy kapus szemszögéből is. Pár éve szó szerint csak annyi volt a munkánk, hogy vágjuk előre a labdát és ne kapjunk gólt. Ez megváltozott, most sokkal inkább játékszerzők is vagyunk” - mondta a változásokról Tim Krul, a Norwich City holland válogatott kapusa az Athleticnek.
A hatás pedig kézzel fogható: a 2019-20-as Premier League-szezon elején, másfél hónap alatt is kitűnt, hogy a csapatok nagyjából fele nagymértékben beépítette a játékába a 16-oson belüli játékindítást. A szezon akkori állása szerint úgy találták, hogy a rövid passzból induló támadások átlagosan 49 méterig, a hosszú kirúgással kezdők 38 méterig jutnak csak - az élen nem meglepő módon a Manchester City állt, náluk 61,8 méterig jutottak átlagosan a rövid passzal kezdődő támadások.
Szintén kiemelendő, hogy a 2020. április 19-i állás szerint öt gólt szereztek közvetlenül rövid kapuskirúgásból induló támadás végén, hosszú kirúgásból viszont egyetlen gól sem született, és a kapura lövési mutató is jobb, ebben 36-21-re vezetett a rövid passzos indulás.
Persze tagadhatatlan, hogy a kapuhoz közelebbi építkezés kockázatosabb, a számok is ezt mutatták. A hosszú kirúgások után 34-szer jutott lövésig és 2-szer gólig az ellenfél, a rövid passzos építkezésnél ezek a mutatók 42 és 9. Valamivel később, június elején már az is látszott az Opta sportstatisztikai oldal egyik elemzőjének cikkéből, hogy a 2019-20-as szezon végére a Liverpool, a Manchester United, a Brighton, a Leicester City és az Arsenal fogadta be leginkább ezt a taktikai újítást a Premier League-ben, és hogy minden csapat estében átlagban hosszabb támadásokat eredményezett a rövid passzos indítás, mint a hosszabb kirúgás.
A rövid passzokat 40 méternél rövidebb kirúgásban határozzák meg, a kirúgás utáni gólt, függetlenül attól, hogy kapott vagy rúgott, pedig 30 másodperces időintervallumon belül nézik.
Statisztikai adatok a rövid kirúgások elterjedéséről
A 2019-20-as szezon, vagyis az első, a 16-oson belüli kirúgásokat már engedő szezon végével az StatsPerform és az Opta tartott előadást az adatok kielemzésével. Ebből kiderült, hogy a kirúgások a harmadik leggyakoribb rögzített szituációt jelentik a futballban, a top 5 európai bajnokság 2018-19-es és a 2019-20-as idényei alapján bedobásból van a legtöbb (átlagban 42,9), majd a közvetett szabadrúgások (27,5) és a kirúgások (16,2) jönnek - vagyis csapatonként átlagban 8 kirúgás jut egy mérkőzésre.
Kiderült az is, hogy természetesen a nagy térhódítás persze nem korlátozódott Angliára, sőt. A szabályváltoztatás előtti és utáni szezonokat összevetve a rövid kirúgások aránya a következőképpen alakult:
| Bajnokság | Szabályváltoztatás előtt (2018-19) | Szabályváltoztatás után (2019-20) | Növekedés (%) |
|---|---|---|---|
| Serie A | 40,1% | 58,2% | +18,1 |
| Bundesliga | 37,7% | 50,7% | +13,0 |
| Francia első osztály | 35,6% | 40,4% | +4,8 |
| Premier League | 28,3% | 40,3% | +12,0 |
| Spanyol La Liga | 26,6% | 31,9% | +5,3 |
Ami az egyes bajnokságokat illeti, a legnagyobb arányban az angoloknál a Brighton (75,8%-ra), a franciáknál a Nice (67,9%-ra), a Bundesligában a Dortmund (71,8%-ra), az olaszoknál a Genoa (82%-ra), a spanyoloknál pedig a Barcelona (75%-ra) vezetett, utóbbi nem véletlenül lógott ki a annyira a mezőnyből, hiszen a labdával a lábánál is magabiztos német válogatott, Marc-André ter Stegen a kapusuk, Ernesto Valverde, illetve a szezon közben érkező Quique Setién edző pedig kihasználták a labdabiztonságát.
Szintén az öt topliga egy szezonja alapján elmondható, hogy amíg a hosszú kirúgásoknál nem volt érdemi változás a kirúgás utáni gyors kapuralövésekben, és hajszálnyi csökkenés volt a kirúgásból indított, lövésig jutó ellentámadásokból, addig a rövid kirúgásoknál nőtt az olyan támadások száma, amik lövésig jutottak a kirúgó csapatnál. Szintén csökkentek az ellentámadások számai.
A Third Man kombináció
A magyar válogatott "kétarcúsága": Mentális vagy fizikai fáradtság?
Egyetlen gólt sem kapott az idei tizenegy mérkőzésén a magyar válogatott, ha az első félidőket nézzük, ami elképesztő teljesítmény. Csakhogy sajnálatos módon mindig következik egy második játékrész, ott pedig valami történik. Különös jelenségre bukkanhat, aki megnézi a magyar válogatott idei tizenegy mérkőzését. Csodálatos az első félidőkben látott produktum: hét alkalommal is előny birtokában vonulhatott szünetre a csapat (Lengyelország, San Marino, Andorra, Ciprus, majd az Eb-n Franciaország és Németország, legutóbb újra Andorra), a másik négy találkozó döntetlenről folytatódott, és ennél is hihetetlenebb, sőt, egyfajta világrekord lehet, hogy a Rossi-alakulat 0, azaz nulla gólt kapott az első játékrészekben.
Aztán jött a szünet, ám nagy fájdalmunkra a második félidők sem maradhattak el. A szünet után kiegyenlítettek a lengyelek, a franciák és a németek, továbbá döntetlenről a maguk javára fordították a meccset a portugálok, az angolok és az albánok. Valamennyi tétmérkőzés volt. Nyilván ebben az évben Európa krémjével játszott a magyar együttes, de akkor is rendkívül bosszantó, hogy ami működött az első félidőben, sőt, az angol meccs kivételével működött hatvan percig, az a találkozók utolsó harmadában javarészt elveszett.
A magyar csapat 16 gólt kapott a második félidőkben (még egyszer: az elsőkben egyet sem), és Sterling emlékezetes találata kivételével valamennyi a 60. perc után született. Még ez sem lenne gond, ha közben Szalai, Szoboszlai, Sallai vagy bárki más nagy szorgalommal termelte volna a másik oldalon is a gólokat, csakhogy az Eb-felkészülés kezdete óta nyolc meccsen, nyolc második félidőben csupán egy, azaz egy magyar gól született, Schäfer András révén Münchenben, és ebben a periódusban Portugáliától Andorráig mind a hat tétmérkőzés második félidejét az ellenfél nyerte.
Szakértői vélemények a jelenségről
A tizenötszörös válogatott Botka Endre is úgy érzi, fejben jön a fáradtság. „Meglepett a statisztika, mert tényleg szélsőségesen nagy eltérés látható a két félidőben mutatott teljesítményünk között. Úgy gondolom, fizikai és mentális okai is lehetnek a jelenségnek. Nyilván, amikor erősebb ellenfelek ellen játszunk, akkor a mérkőzés java részében védekeznünk kell, és ez nagyon el tudja szívni egy csapat vagy egy játékos energiáit, így aztán a végéhez közeledve megnő a hibázás esélye is. Ebben a rendszerben elég, ha egyetlen játékos elfárad testileg vagy mentálisan, és máris ott a baj, mert mindenkinek megvan a helye és a pontos feladata.”
Várhidi Péter korábbi szövetségi kapitány szerint: „A magyar válogatott második szándékból futballozik. Főleg az esélyesebbnek tűnő ellenfelekkel szemben érezhető ez, az Eb-n sok példát láttunk rá, de az Anglia elleni vb-selejtezőn is látni lehetett. Kivárunk, kezdeményezzen az ellenfél, várunk, mihez kezd a szilárd védekezésünkkel, és ha labdát szerzünk, próbálunk támadni vagy legalább labdát birtokolni, ezt értem második szándék alatt. Első szándékból mi nem akarunk nyomást gyakorolni az erősebb ellenfelekre, inkább arra törekszünk, hogy elrontsuk a másik csapat játékát, ez az esélyünk.”
Faludi Viktória sportpszichológus szerint lehet pszichológiai és fizikai háttere a két félidő közötti különbségnek. „Igencsak különös, ha a meccs második felében fogy el rendre az erő, érdemes megvizsgálni, mi áll mögötte. Ha mentális háttere van, olyanokra is lehet gondolni, hogy a lendület, a nagy bizonyítási vágy átcsap aggodalmaskodó attitűdbe. A felismerés, hogy »Úristen, tényleg megnyerhetjük ezt a meccset?«, könnyen okozhat átmeneti bénultságot. Ha valakinek nincs abban rutinja, hogy kell nyerni, azt sokkolni tudja a lehetséges győzelem előérzete, hiszen még ha ez pozitív stressz is, akkor is stresszhatás.”
tags: #foci #elso #felido #rovidebb
