A magyar-szlovák kapcsolatok története: tévhitek és valóság egy évezred távlatából

Tévhit, hogy a szlovákok és a magyarok ősellenségek lennének. Szent István államának népei közül a magyar és a szlovák nép élt a legszorosabb szimbiózisban. Államalapító királyunk alkotmányában nem szerepelt a nemzet, csak alattvalók voltak. Az itt élő népeket a nemzeti tudat megjelenéséig a patriotizmus, illetve a hungarustudat jellemezte. Mindannyiunknak ez volt a hazája, egyik népnek sem volt határon túli anyanemzete. Inkább a haza fogalma tartott össze minket, mint a nemzettudat, amely csak a 19. században alakult ki. Szent István a halálos ágyán Szűz Mária oltalmába ajánlotta országát. Ezt a Mária-kultuszt a szlovákság is a magáénak érzi napjainkig, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy ők a Hétfájdalmú Szűz Máriához imádkoznak.

Történelmi mítoszok és a nemzetté válás kihívásai

A szlovákok azonban az ezeréves elnyomás mítoszából és a pánszlávizmus ideáiból táplálkozva lemondanak Magyarország történelméről, amelynek ők is részesei voltak. Nemzeti létüket mítoszokkal, vagy egykori szlovák származású hungarus nagyjaink szlovák nemzetivé való kisajátításával bizonygatják. Köztudott, hogy Pozsony magyar koronázási város volt, ahol a történelem során 10 királyt, egy királynőt és nyolc királynét koronáztak. Ennek emlékére rendeznek évek óta „koronázási ünnepséget”, ahol az esemény fináléjában elhangzik az üdvrivalgás: Vivat rex, vagy Vivat Rex Hungarorum! Ez így rendben is lenne, de ha a szlovákság történelmileg nem tartja magát a magyar királyok alattvalójának, akkor mire (kire) emlékeznek? Turisztikai csalogatónak megfelelnek a magyar királyok?

Jó lenne, ha a szlovák történészek különbséget tudnának tenni két dolog között: mi az, ami a történelemben tudományosan igazolható, és mi az, ami előítéleteken, illetve legendákon alapul. Mítoszokra lehet ugyan ideológiát és kultúrát építeni, de történelmet semmiképpen. Az igazságot kellene keresni, nem a mítoszokért lelkesedni, amelyekről évek múlva be kell vallani, hogy tévedés volt, hibáztak (pl. Szvatopluk szlovák királysága). Szlovákia sem az Osztrák-Magyar Monarchiában, sem a Trianon utáni Csehszlovákiában, de a Hitler által kreált Szlovákiában sem szerepelt autonóm tartományként. Így a nemzetté válásban megkésett, és kevés ideje maradt arra, hogy politikailag felnőtté váljon. Legújabban a szlovákok nem fogadják el a történelmi Magyarország fogalmát sem, inkább az Uhorsko elnevezést használják, azt állítva, hogy az Uhorsko megnevezésnek nincs magyar megfelelője. Pedig van, a már korábban is említett Magyarhon, vagy egyszerűen Magyarország.

A 19. század végi és 20. század eleji sérelmek

El kell ismerni, hogy uralkodó rétegünk a múltban vétett a szlovákság ellen, de a magyar nép még tévedésből sem, soha! Magyarország nacionalista erői több mint egy évszázadot késve alkalmazták a nyugat-európai országok mintáit, elérhetőnek vélve az egynyelvű, egységes hazát. Az egységes nemzetállam kialakításának lehetősége 1918 előtt ugyanúgy elvakította a magyarokat, mint 1993 után a szlovákokat. A szlovák állam iskoláiban ma is ezeréves elnyomást tanítanak, azt sugallva, hogy a szlovák nép ezer éven át ártatlanul szenvedett a magyaroktól. Hogyan lett ebből 1918-ra ezer év?! Ez matematikai axióma, bizonyítás nélküli feltevés!

A magyar állam célja a kiegyezés után a német nyelv béklyójából szabadulva a magyar nyelv preferálása volt, amit a túlbuzgó hivatalok helyenként erőszakos magyarosítással próbáltak sürgetni. Ez az időszak sérelemként maradt fenn a szlovák nemzet emlékezetében. Ilyen volt az a törvény is, amely elrendelte, hogy a magyarországi iskolákban a magyar nyelvet kötelezően kell oktatni. Ez óriási felháborodást váltott ki a szlovákság körében (holott 1920 óta, tehát száz esztendeje a szlovákiai magyar iskolákban is kötelező a szlovák nyelv oktatása). További sérelem a szlovákság három középiskolájának bezárása és a Matica slovenská betiltása, ami főleg a kompromisszumkeresés elutasítása miatt következett be.

A csernovai eseményeket is nemzetiségi ellentétként tartják számon, holott ebben az esetben nem az volt a tragédia oka. A helyi lakosok a templomszentelést (1907) akarták megakadályozni. A magyar csendőrparancsnoknak nem sikerült feloszlatnia a tömeget, ezért tűzparancsot adott, és a szlovák nemzetiségű csendőrök engedelmeskedtek. Tizenöt helyi lakos vesztette életét, és sokan megsebesültek. Ebben az esetben az állam sajnálatos, kíméletlen beavatkozásáról volt szó.

Trianon - A konfliktusok alfája és ómegája

A két nép közötti ellenségeskedés és gyűlölet alfáját és ómegáját a trianoni békediktátumban és annak következményeiben kell keresnünk, amikor a nagyhatalmak semmibe vették a történelmi, etnikai és az önrendelkezésre vonatkozó alapvető demokratikus elveket. Közel egymillió magyar került az újonnan megalakult Csehszlovákiába a megkérdezésük nélkül. Mivel a szlovákok és a magyarok között etnikai határ korábban soha nem volt, Trianon után a két népet elválasztó határt etnikai határnak kellett volna képeznie. Nem véletlenül írta később André Tardieu francia miniszterelnök: „Azért nem lehetett a magyaroktól elszakított Felvidéken népszavazást tartani, mert akkor nem jött volna létre Csehszlovákia a lakosság ellenszavazata következtében.”

Bebizonyosodott, hogy ha 1920-ban az etnikai határokat vették volna figyelembe, vagy lehetővé tették volna a népszavazást, a békediktátum ma nem szerepelne „eredendő bűnként” az ellentétek fő okaként a két nép között. Mert Trianon a győzteseknek öröm, a veszteseknek tragédia. A két életérzés gordiuszi csomóját kellene kettévágni, hogy a Kárpát-medence két testvérnépe végre egymásra találjon.

A kisebbségi kérdés Európában a világháborúk után

Az első világháború után a nagyhatalmak politikája arra összpontosult, hogy új határokat teremtsenek, amelyeket olyan nemzetközi szerződések és intézmények garantálnak, mint a Nemzetek Szövetsége. A kisebbségi jogok garanciái és a kisebbségi kérdés mint olyan az európai biztonságpolitika és a nagyhatalmak erőfeszítéseinek részévé váltak a háború utáni status quo megőrzése érdekében. Az 1918 utáni közép- és kelet-európai fejlemények - az állami szolgáltatások szétesésének folyamata etnikai konfliktusokkal együtt - egyértelműen megmutatták, hogy a szocialista szövetségi államok nem oldották meg az etnikai és nemzeti ellentéteket.

Az európai történelem eseményeiről és mérföldköveiről szóló ismeretek elmélyítése és tárgyiasítása, amelyhez kétségtelenül az új határok 1918 utáni megjelenése is tartozik, fontos előfeltétele a közös európai történelem fogalma kialakításának. A nacionalizmus és a nemzeti mozgalmak, vagyis a kisebbségek létezése nemcsak a demokratikus fejlődés akadálya volt, hanem megakadályozta a centralista irányítású államok létrehozását Közép- és Kelet-Európában, amelynek egyértelmű példája az első Csehszlovák Köztársaság 1918 utáni fejlődése. A területi megosztottság és az utódállamok első világháború utáni megjelenése szorosan kapcsolódik a kisebbségek kérdéséhez.

Az első világháború utáni geopolitikai változások által érintett közel 100 millió ember közül 30 millió különböző etnikai kisebbség tagja volt, akiknek státuszát alig lehetett megoldani a rövid, két világháború közötti időszakban, ami erős széthúzó tényezőt és veszélyt jelentett a békés fejlődésre Európában. A nagyhatalmak kisebbségpolitikájának egyik fő célja a világháború utáni területi megosztottság megőrzése volt. Ennek eredményeként a kisebbségek védelme 1919-ben a történelem során először intézményesült. Kérdéses, vajon az első világháború után a Nyugat-Európából beáramló nemzetállam elve vagy modellje a közép- és keleti részek számára is előnyös volt-e. A közép-európai helyzet az első világháború befejezése után kezdetben nagyon átláthatatlan volt. Az új államok határainak létrehozását és kialakulását időrendben az akkori problematikától függően három időszakra oszthatjuk: a „fait accompli” szakaszára, a békekonferenciára és a Nemzetek Szövetsége általi rendszerezésre.

Állampolgárság és kisebbségi jogok a két világháború között

Az első világháború utáni időszakban az állampolgárság intézménye volt a kisebbségi jogok végrehajtásának alfája és ómegája. Ennek eredményeként jogi káosz alakult ki ebben a geopolitikai térben, amelyet az egyes államok az egymásnak ellentmondó törvények és rendeletek egységesítésére irányuló jogszabályokkal próbáltak kezelni. A petíciók fontos támpontot jelentenek a történész számára a többség és a kisebbség közötti neuralgikus pontok vizsgálata szempontjából. Értékes forrást jelentenek az elsődleges történeti kutatás szempontjából, amely mind tartalmilag - új tények és kontextusok - tekintetében egyaránt felhasználható (különösen a német és a magyar kisebbségek panaszait nagy szisztematikusság és gazdag statisztikai mellékletek jellemzik), mind a kisebbség valós helyzetének - az adott állam többségi lakosságával való kapcsolatának módszertani - rekonstrukciója tekintetében a jogi, a kisebbségpolitikai, társadalmi-gazdasági és kulturális helyzetét illetően, valamint az utódállamokban élő kisebbségek helyzetének összehasonlítását illetően.

E tiltakozások tárgya közé különösen a kisebbségek kulturális, gazdasági, polgári és politikai jogainak megsértése tartozott. A közvetlenül a háború után írt petíciók a gazdasági és jogalkotási nehézségek által jellemzett közvetlen helyzetet tükrözik. A határok megváltoztatása büntetőintézkedéseket igényelt. A petíciók vagyonvesztéssel, kisebbséghez tartozó személyek bebörtönzésével kapcsolatos panaszokat tartalmaznak, mint például Molnár lelkész 1921. augusztus 2-ai bebörtönzése, akit a románok a kolozsvári erődbe zártak. Ezek a petíciók elítélik a rendőrségi intézkedéseket, melyek során ítélet nélkül bebörtönözték a kisebbségek tagjait. Az ilyen petíciókat a Nemzetek Szövetsége elfogadhatatlannak nyilvánította, mivel tartalmukat pontatlannak minősítette. A trianoni békeszerződés nem kötelezte a Csehszlovák Köztársaságot arra, hogy csehszlovák állampolgárként ismerje el azokat a magyar állampolgárokat, akiknek 1920. január 1-jét megelőzően a Csehszlovák Köztársaság jelenlegi területén található településen volt lakhatási joga. Az állampolgárság megadása teljes mértékben a kormány döntésétől függött.

A második világháború és a felvidéki magyarság kálváriája

A trianoni határok Magyarország és Szlovákia között 1938-ban, a bécsi döntés következtében etnikai határokká alakultak. A Magyarországhoz visszakerült területek lakosainak nyolcvanhat százaléka volt magyar ajkú, akik virágesővel fogadták a bevonuló magyar csapatokat. A bécsi döntés csupán átmeneti megoldást jelentett a felvidéki magyarság számára.

A magyar-szlovák kapcsolatokat (1939-1944) a Magyar Királyság és Szlovákia viszonyrendszere a II. világháború alatt az jellemezte, hogy Szlovákia nem ismerte el az első bécsi döntést, s külpolitikájában a magyar revízió revíziójára törekedett. Ezzel szemben a magyar vezetés nem mondott le a történelmi Magyarország határainak helyreállításáról, így arról sem, hogy távlatilag a Felvidék egészét visszacsatolja, de legalább lényeges határkiigazításokat érjen el Szlovákia rovására. Ez a szembenállás vezetett (többek között) az 1939. márciusi szlovák-magyar összecsapások kirobbanásához. A fegyveres konfliktus erőteljes német fellépésre ért véget, s ugyancsak német nyomásra kötött Magyarország és Szlovákia március 31-én határszerződést. Súlyosan terhelte a kapcsolatokat a Szlovákiai magyar, illetve a Magyarországi szlovák nemzetiséggel szemben „kölcsönösségi alapon” folytatott diszkriminatív politika (iskolák bezárása, nyelvhasználat korlátozása, sajtótermékek és egyesületek betiltása, sőt internálás). Szlovákia bekapcsolódott a német-lengyel háborúba, s 1939. szeptember 11-én kérte, hogy csapatszállításaihoz használhassa a kassai vasútvonalat. A kérést a magyar kormány elutasította. Jellemzője volt a magyar-szlovák kapcsolatoknak, hogy mindkét állam igyekezett „érdemeket szerezni” Berlinben a másik rovására. Ez a törekvés tetten érhető a Háromhatalmi Egyezményhez történő csatlakozásban, s a Szovjetunió elleni támadásba való bekapcsolódásban. A II. világháború után nem nyert jelentőséget, hogy a szlovák nemzeti felkelésben igen sok magyar etnikumú személy harcolt.

A II. világháború után a felvidéki magyarok újfent Csehszlovákiában találták magukat, hontalanokká, kollektív bűnösökké válva ezeréves szülőföldjükön, ami a fajelmélet és az emberiesség elleni bűntett kategóriájába tartozik. A felvidéki magyarság ártatlanul került ebbe a helyzetbe. Egyetlen bűnük csupán az volt, hogy magyarok voltak. A szlovákokat a magyarok részéről az ezeréves együttélés során soha nem érte olyan sérelem, mint a magyarokat, akik hontalanokká és kollektív bűnösökké váltak a saját szülőföldjükön. Bezárták iskoláikat, megvonták a nyugdíjuk folyósítását, elbocsátották a közalkalmazottakat, elkobozták a házukat, földjüket. Nyilvánosan nem használhatták az anyanyelvüket, deportálták és kitelepítették őket. Csak az maradhatott a szülőföldjén, aki megtagadta őseit, és szlováknak vallotta magát. Sajnos a szlovák tankönyvekből hiányzik a felvidéki magyarság II. világháború utáni kálváriája. A szlovákok többsége máig úgy hiszi, hogy az itt élő magyarság idegen test az országban, vagy megszálló erő, illetve az ezeréves elnyomás maradványa. Pedig ez a magyar nemzetrész soha nem lépte át a határt, a határ lépte át őket, több esetben is. Miért kell ezt elhallgatni?

A kommunista diktatúra árnyékában és a rendszerváltás utáni fejlemények

A negyven évig tartó kommunista diktatúra idején a proletár internacionalizmus szellemében jegelték a két nép között fennálló sérelmeket, hogy azok a diktatórikus rendszer felszámolása után ismét előtérbe kerüljenek. A diktatúra bukása után, de főleg az önálló Szlovákia megalakulását követően, a regnáló politikai hatalom a szlovák lakosság jelentős hányadát, de különösen a fiatalokat mentálisan is „beprogramozta” az előítéletekkel, a magyar-ellenességgel. Sajnos, olyan mértékben, amely kimeríti a diszkrimináció és a gyűlölet kategóriáját. Senki sem születik úgy, hogy gyűlöl egy másik népet, személyt annak származása, nemzetisége, vallása miatt. A gyermekkorban elsajátított hitek előítéleteket szülnek, így a fiatalok tudat alatt válnak alanyaivá annak a folyamatnak, amelynek során az újabb nemzedékek generációkon keresztül, az „ezeréves elnyomás” axiómáját elsajátítva a magyarellenesség légkörében szocializálódnak.

Robert Fico exminiszterelnök például néhány éve „önként lemondott Szent István királyról. Mi több, bűntárssá nyilvánította őt a szlovákokat ért történelmi sérelmekért” (Štefan Hríb: Bocsássatok meg, magyarok - Týžden c. hetilap). Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt vezetője „lovas bohócnak” titulálta István királyt, és tankokat indított volna Budapest ellen. Sajnos, a politikusokat sem anyagi, sem büntetőjogi felelősség nem terheli az ilyen megnyilvánulásokért. Adalékként a fentiekhez: egy parlamenti képviselő a következőket nyilatkozta 1992-ben egy pozsonyi nemzetközi sajtótájékoztatón: „Nyelvünket és kultúránkat illetően a magyar nemzet szerves részének tartjuk magunkat, és a szlovák-magyar határ nem etnikai határ.” Másnap délelőtt egy névtelen telefonáló megfenyegette, hogy „aki ilyeneket mond, annak a vére fog folyni”.

A független Szlovákia és a magyar-szlovák kapcsolatok dinamikája (1993-2009)

30 éves az önálló Szlovákia, mi, szlovákiai magyarok 30 éve élünk ebben az országban. A magyar-szlovák viszony gyakran változott az elmúlt 16 év alatt, amelyet jelentős mértékben meghatározott az is, hogy a két országban milyen politikai pártok voltak hatalmon. Hunčík Péter pszichiáter és író szokta mondani, hogy e két nemzet nagy szerencséje, hogy nincsenek közös tömegsírjaink. Ennél tovább is mehetünk: ennek a most már jóval több mint ezeréves házasságnak a túlnyomó része békességben és egyetértésben telt. Talán azért is, mert a negatív időszakok jobban beleégnek az emlékezetbe. A szlovák-magyar történelmi mítoszokat feldolgozó magazinsorozatunknak ez már a negyedik darabja. Ezúttal is a legjobb magyar és szlovák történészekkel dolgoztunk együtt, hogy mindkét oldal perspektíváit közvetíteni tudjuk, a legújabb tudományos eredményekkel összhangban. Az oktatás az elmúlt időszakban nem tartozott a politikusok prioritásai közé. A műveletlenség pedig semmiképp nem járulhat hozzá a nemzetek közötti jobb kapcsolatokhoz. Ennek a magazinnak a nem titkolt célja, hogy a történelmi ismeretek szakszerű közvetítésével segítse, hogy a jövőben is a fényes epizódok domináljanak a kapcsolatainkban.

Főbb események a magyar-szlovák kapcsolatokban (1993-2009)

Kitekintés és a jövő lehetőségei

Közös múltunk ismerete alapvető a történelmi tévhitek eloszlatásához. A magyarországi Történelemtanárok Egyletével közösen kidolgozott projekt, amelyet az Európai Unió is finanszíroz, célja a szlovák és magyar történelemtanárok munkájának támogatása nyomtatott és online kiadványokkal, valamint szakmai konferenciákkal. Ez a kezdeményezés is azt hivatott elősegíteni, hogy a jövőben a fényes epizódok domináljanak kapcsolatainkban.

tags: #fogadtuk #mar #a #szlovakokat #hivatalos #a

Népszerű bejegyzések:

• A dán kézilabda dominanciája
• A német női foci fejlődése és kezdeti győzelmei
• A jaroszlavli jégkorongcsapat katasztrófája
• Palánk összeszerelés és karbantartás
• Modern olvasásfejlesztési megközelítések