A közgazdaságtan mint módszer: Gary Becker hozzájárulása a társadalmi jelenségek elemzéséhez és a modellek valóságidegenségének kérdése

A közgazdaságtan, mint tudományterület, folyamatosan feszegeti saját határait és módszertani alapjait. Az egyik leggyakrabban felmerülő probléma a közgazdaságtan feltételezései valóságidegenségének kérdése. Jobb, ha nem próbálkozunk általános (és megnyugtató) választ adni arra kérdésre, hogy mi az a „tudomány”, mert nagyon hamar ingoványos talajon találjuk magunkat. Ezt a kérdést több, mint száz éve próbálják megválaszolni a tudományfilozófusok. Van, aki a tudományos elméletek logikai struktúrájára; van, aki az elmélet és empíria viszonyára; van, aki az elméletek múltbeli teljesítőképességére; van, aki pedig a tudományos közösség szerepére helyezte a hangsúlyt. Vállalkozásuk abban az értelemben sikertelen volt, hogy mai napig nincs köztük konszenzus.

A közgazdaságtan mint módszer

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a társadalomtudományok az emberi viselkedéseket és azok interakcióit jelzik előre és magyarázzák. De ez nem egészen így van. Az, hogy emberi viselkedésről legyen szó, se nem szükséges, se nem elégséges feltétele általában a társadalomtudományoknak. A fiziológia is foglalkozik emberi viselkedésekkel, mégsem neveznénk társadalomtudománynak. Ugyanakkor például a közgazdaságtan is foglalkozik intézményekhez mint önálló döntéshozó ágensekhez (például vállalat, vagy politikai párt) kapcsolódó jelenségekkel, amelyek esetében gyakorlatilag semmi jelentősége annak, hogy az intézmény alkotóelemei közt emberek is vannak. Ezek ugyanis tulajdonképpen csak analógiás alapon kapcsolódnak az emberi döntésekhez.

Valójában a „társadalomtudomány” nem jól definiált fogalom, a határai meglehetősen elmosódottak. Ez azonban nem csak a társadalomtudományok problémája. Mindig nehéz helyzetbe kerülünk, ha egy tudományt, vagy egy tudománycsoportot annak tárgyával szeretnénk körülhatárolni. A közgazdaságtan tárgyát is rendre újradefiniálták története során. Nem bizonyult megfelelőnek sem a meggazdagodás, sem a jövedelemelosztás, sem a szűkösség melletti emberi döntések vizsgálata meghatározás sem. Mindennek oka elsősorban az, hogy a tudományos elméletek kategóriái többnyire eltérnek a világról alkotott hétköznapi kategóriáinktól. Amikor köznapi értelemben emberről beszélünk, akkor nem ugyanarról beszélünk, amit egy közgazdász fogyasztónak hív (mint említettük ez akár egy intézményt is takarhat).

Nyilván attól függ, hogy melyik megközelítéshez nyúlunk, hogy a megismerési folyamatban melyik tölt be hasznosabb szerepet. Ezért is célszerűbb a közgazdaságtanra inkább egyszerűen mint módszerre tekinteni ahelyett, hogy annak tárgyát keresgélnénk a való világ hétköznapi kategóriái között.

A közgazdasági elemzés alapelvei

A közgazdaságtan mint módszer alapelvei röviden és a teljesség igénye nélkül valahogy így foglalhatók össze:

1. Az elemzendő probléma esetében a tág értelemben vett erőforrásoknak valamiféle szűkössége áll fenn (például nem vehetünk 20 kg narancsot a zöldségesnél vagy azért, mert nincs neki 10 kg-nál több, vagy azért, mert 600 Ft/kg az ára és nálunk csak 10e Ft van; nem nyaralhatunk a tengerparton és síelhetünk a hegyekben egyszerre; nem hajthatunk végre kétféle beruházást, ha csak az egyikre van keret, Európában nem vehetünk egyszerre két nőt feleségül; nem törekedhetünk egyszerre a szélső jobb- és szélső baloldali szavazók megszerzésére; és oroszlánként nem üldözhetünk egyszerre két antilopot, ha azok ellenkező irányba futnak).
2. Létezik egy döntéshozó ágens (például vásárló a zöldségesnél, szabadságára készülő milliomos, vállalat, egyszerre két hölgybe szerelmes férfi, politikai párt, éhes oroszlán), amely éppen a környezetében lévő erőforrások szűkössége miatt kényszerül döntéshozatalra.
3. Az ágens a sok lehetséges döntési stratégia (például véletlenszerű döntés, szülőknek való feltétlen engedelmesség, politikai hatalmaknak való ellenszegülés, kártyavetés, stb.) közül úgynevezett racionális döntéshozatali eljárással hozza meg döntését, azaz egyrészt képes az egyes alternatívák előnyeinek és hátrányainak mérlegelése után rangsort állítani az alternatívák között, másrészt e rangsor alapján a lehetőségeihez képest a legjobb alternatívát választja.
4. A fenti alapelvek teljesülését feltételezve egy megfelelő modell segítségével meghatározhatjuk a döntéshozó ágensek adott környezetben való választását. És ha ez a választás megváltozik, az mindig csak a következő okok egyikére vezethető vissza: vagy az erőforrások szűkössége (például a boltban lévő narancs mennyisége, ára, vagy a vásárló zsebében lévő pénzösszeg), vagy a többi ágens viselkedése az ő döntései(ke)t meghatározó körülmények (például a rivális vásárló zsebében lévő pénzösszeg) miatt, vagy az interakció jellege (például kiderül, hogy egyszerű árelfogadás helyett alkudozni is lehet a zöldségessel, vagy egyszerűen csak fény derül arra, hogy a boltban lévő narancs rohad) megváltozott.

Modellek és a valóságidegenség problémája - Gary Becker hozzájárulása

A közgazdasági elemzések során általánosan érvényesnek tekintett alapelvek teljesülését feltételezzük, azaz modelleket alkotunk az elemzendő jelenségről. A modell pedig egy elméleti konstrukció, amely szükségszerűen nem a valóságot írja le úgy, ahogy az van. Éppen ezért alapul félreértésen az, amikor egy modell elemeinek „valóságidegenségét” (például közkedvelten a racionalitási posztulátumot) támadják. Természetesen ettől még elképzelhető, hogy egy modell rosszul teljesít.

Gary Becker munkássága kiválóan példázza a közgazdaságtan módszerének alkalmazhatóságát széles körű társadalmi jelenségekre, még akkor is, ha az alapfeltételezések "valóságidegenségét" éri kritika. Például a párválasztásnak számos olyan eleme van, amelynek leírására egyedi szinten nem igazán alkalmazható a közgazdaságtan elmélete (bár van olyan eredmény, amely szerint tömegjelenség szintjén viszont igen: Becker 1974). De ebből csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezt a modellt az adott helyzetben nem célszerű használni és nem azt, hogy a modell semmilyen helyzetben nem használható. Azt pedig különösen nem, hogy azért nem használható, mert a feltevései valóságidegenek. A természettudományok modelljei is számos „valóságidegen” feltevéssel élnek, mégis hajlandóak vagyunk felülni egy repülőgépre, amit olyan modell alapján építettek, amely azt feltételezi, hogy a tömeg a mozgás során állandó marad.

De ha egy tudományos elmélet modellje nem a valóságot írja le, akkor egyáltalán mire jó? A kérdés megválaszolását általában a következő érvekre szokták alapozni: Gondoljuk meg, hogy minden világról alkotott ismeretünk, így a tudományos ismereteink is, a külvilág tapasztalati ingereinek, illetve elménk konstrukcióinak köszönhető. Vannak olyan ismeretelméleti irányzatok (Locke 2003), amelyek főleg az előbbit és vannak olyanok is, amelyek főleg az utóbbit (Descartes 1994) hangsúlyozzák, de akármelyik felé is húzunk, azt megállapíthatjuk, hogy elménk legfeljebb az empíriával áll kapcsolatban. Az empíria pedig egyáltalán nem biztos, hogy azonos a valósággal. Ehhez elég csak felidéznünk, hogy a tapasztalat hányszor csal meg minket, de számos egyéb bizonyíték is van rá (Hanson 1958, Polányi 1999), hogy a tapasztalati észlelés nem csak hogy esetleges, de ráadásul elmélettel terhelt is, tehát gyakran hajlamosak vagyunk azt észlelni a tapasztalati adatokban, amit az az elmélet sugall, ami iránt elkötelezettek vagyunk. Valójában arról semmilyen ismeretünk nincsen, hogy az empíria és a valóság milyen viszonyban áll egymással. De ez nem feltétlenül baj. Hiszen tulajdonképpen akkor is csak a tapasztalattal kerülünk kapcsolatba, amikor az elméleteinket alkalmazzuk, vagy teszteljük és nem csak akkor, amikor kialakítjuk.

Tudományos instrumentalizmus és realizmus a közgazdaságtanban

A fenti megközelítést nevezik a tudományelméletben tudományos instrumentalista pozíciónak. Ebben az esetben nem az a lényeg, hogy az elmélet a valóságot írja-e le, hanem az, hogy használható legyen a világ jelenségeinek a magyarázatára, előrejelzésére, manipulálására. Ekkor nem az a fontos tehát, hogy létezik-e olyan dolog a világban, hogy mikrohullám, hanem az, hogy a mikrohullámos sütőben meg tudom melegíteni a kávémat.

Ezzel szemben tudományos realista pozíciónak nevezik azt az álláspontot, amikor igenis az a fontos, hogy az elmélet a valóságot írja le úgy ahogy van. Ha ez sikerül, akkor nyilván használni is lehet majd az elméletet, de ebben a megközelítésben olyan dolognak a leírására törekszünk, amelynek megfigyelése csak közvetve lehetséges, ha egyáltalán lehetséges. Viszont közben mégis jelentősen megkötjük a saját kezünket, hiszen az empíriához illesztés mellett állandóan közelíteni kell a modelljeink feltevéseit egy (egyéb ismeret híján) elképzelt valósághoz, többnyire további kritériumok nélkül. Természetesen a realizmus mellett is hozhatók fel érvek. Például, hogy ha több különböző elven működő empirikus teszt (például kísérlet) ugyanannak a létezőnek feltételezett tudományos entitásnak a viselkedésére ugyanazt mutatta ki, akkor nyilván az entitás létezik. És ez nagyobb megismerési erővel bír, mintha csak feltennénk, hogy létezik.

Azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy nincs konszenzus abban, hogy melyik a helyes pozíció. Számos tudományfilozófiai vitában tárgyalták a kérdést és úgy tűnik, hogy a pozíció elfoglalása inkább meggyőződés kérdése, mint hogy arról pusztán racionális érvek alapján dönteni lehessen. De így van ez például a logikai konzisztencia melletti kitartással is, végső soron az is meggyőződés kérdése.

Viszont, ha egy közgazdász következetesen tartja magát ahhoz, hogy a közgazdaságtan egy módszer, akkor szükségszerűen instrumentalista pozícióba kerül. Így nem fér bele a közgazdaságtan hatókörébe például a preferenciák tényleges pszichológiai-biológiai alapjainak keresése (akár a racionalitás, akár az irracionalitás gyökereit kutatja), de nagyon is beleférnek a viselkedésgazdaságtan új irányzatának eredményei, ahol kísérleti adatok alapján dolgoznak ki olyan modelleket (lásd például Della Vigna 2009), amelyek fényében például a dinamikus inkonzisztencia vagy más, racionalitási axiómákat sérteni látszó jelenségek mégis konzisztens viselkedési magyarázatot nyernek. Ha pedig valaki következetesen instrumentalista, akkor végképp értelmüket vesztik az olyan jellegű kritikák, hogy baj van a közgazdaságtan alapfeltételeinek valósághűségével, mert egyrészt az emberek nem is racionálisak és a társadalmi jelenségek amúgy is túl komplexek ahhoz, hogy ilyen egyszerű feltételezésekből kiindulva leírjuk őket. Arról nem is szólva, hogy ez a kritika nem túl konstruktív abban az értelemben, hogy nem ad alternatívát.

Természetesen a fent körvonalazott, közgazdaságtannak nevezett módszer nem kizárólagos érvényű a különböző jelenségek leírásában. Lehet a közgazdaságtan eszközeit használni szélesebb értelemben vett társadalomtudományi jelenségek leírására és lehet más tudományok (például az antropológia) módszereit is alkalmazni szűkebb értelemben vett gazdasági jelenségek leírására. Úgyis a tudományos közösség dönti majd el, hogy egy-egy adott esetben melyik megközelítés a hasznosabb.

A matematika szerepe a közgazdaságtanban

Vegyük most szemügyre a fejtegetéseket a társadalmi jelenségek „képletekbe való beleerőltetéséről”! Pusztán abból, hogy a fenti értelemben vett modelleket alkalmaz a közgazdaságtan, még nem következik, hogy matematizált tudomány legyen. Vajon miért alkalmaz mégis matematikát? Egyáltalán mit jelent az pontosan, hogy matematizált egy tudomány és ennek milyen következményei vannak?

A közgazdaságtan például két meglehetősen különböző okból és két különböző módon alkalmaz matematikát. Az egyik indok éppen, a több más tudományban is elvárásként jelentkező, logikai konzisztencia szigorú követése. Egy tudományos elmélet logikai konzisztenciájának egyébként nem szükséges feltétele az, hogy matematikai modelleket használjon, de a matematikai használata jelentősen megkönnyíti a konzisztencia betartását, illetve utólagos ellenőrzését. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a matematika minden tévedési lehetőséget és bizonytalanságot kiküszöböl. De azt várjuk, hogy legalábbis csökkenti azokat. Tegyük fel például, hogy egy matematikai modellkeretben tárgyalt közgazdasági állításra és annak tagadására is rendelkezésünkre áll egy bizonyítás és egyelőre nem tudjuk megállapítani, hogy ennek a diszkrepanciának mi az oka, mert mindkét bizonyítás hibamentesnek tűnik. A logikai konzisztencia szükségszerűsége miatt a matematikában ekkor is tudjuk, hogy az egyik bizonyítás biztosan hibás (hacsak nem logikai paradoxonnal állunk szemben). Ez pedig mindenképpen több információ annál, mint ha csak annyit tudnánk, hogy létezik két egymásnak ellentmondó alternatív elmélet. Ezenkívül, ha a bizonyítások matematikai formában állnak rendelkezésre, akkor valószínűleg könnyebb az ellentmondás okát is feltárni.

Elsőre úgy tűnhet, hogy előnyei mellett, a matematika használata bizonyos társadalmi jelenségeket kizár a közgazdaságtan által elemezhető problémák köréből. De valójában egy matematikai modellben csupán a modellen belül meghatározódó hatások jellemzésére szolgáló endogén, illetve a modellen kívül meghatározódó hatások jellemzésére szolgáló exogén változók, valamint azok összefüggéseit kifejező általános függvények, relációk és halmazok vannak, amelyek rendkívül általános fogalmak, így önmagában a használatuk - a logikai konzisztencián kívül, amit amúgy is elvárunk - lényegében nem jelent megszorításokat az elemzendő problémára nézve. Természetesen az megszorítást jelent, hogy ha például egy konkrét függvényt használnak a modellben és éppen ezért az lehet is konstruktív kritika tárgya, hogy érdemesebb lenne-e egy másik függvényt használni, mert például az a modell empirikus érvényessége szempontjából az előnyösebb. Ez történt például, amikor bevezették a hiperbolikus diszkontálási formulát a viselkedési közgazdaságtanban (lásd például O’Donoghue and Rabin 1999). Aki ilyen jellegű kritikát gyakorol, az voltaképpen legitimnek tekinti ennek az eszköztárnak a használatát.

A másik indok, amiért matematikát használnak a közgazdászok, az a közgazdasági kategóriák kvantitatív jellege, azaz hogy gyakran számszerűen mérhető mennyiségekben gondolkodunk és elméleteinktől számszerű előrejelzéseket várunk el. Vegyük észre, hogy ez az indok nagyon eltér az előzőtől, és éppen ezért kíván meg egészen más eszköztárat. Természetesen a kétféle matematikai aldiszciplína használata gyakran segíti egymást és kialakulásuk matematikatörténetileg össze is függ, de a közgazdaságtan történetére visszatekintve csak a közelmúlt fejleményeinek fényében tűnik úgy, hogy az empíria kvantitatív elemzése, illetve a matematikai modellezés ugyanannak a kutatói attitűdnek a része volna. A kétféle eszköztár és a mögöttük rejlő metodológia fontosságának eltérő hangsúlyt adó kutatási hozzáállás gyakran még szándékaiban is nagymértékben eltér egymástól, ezért kritizálni is csak külön érdemes őket.

Lehet kritizálni a módszertani nehézségekre hivatkozva azt, hogy bizonyos közgazdasági kategóriákat (például jólét) egyáltalán kvantitatív módon mérhetőnek tekintünk. És éppen ilyen konstruktív kritikák sorozata vezetett oda, hogy az elvileg is mérhetetlen (és azonos dimenzió híján összegezhetetlen) társadalmi összhasznosság helyett a pénzben mérhető fogyasztói és termelői többlet, majd a jóléti hatásokat jobban tükröző kompenzált, illetve ekvivalens változás fogalmát kezdték használni. És lehet kritizálni a kategóriák mérhetőségén kívül magukat a statisztikai-ökonometriai módszereket (például Ziliak and McCloskey 2007) úgy, hogy valaki helyettük más módszert javasol.

tags: #gary #becker #valogatott #irasai #rajk #laszlo

Népszerű bejegyzések:

• Részletes PUBG statisztikák
• MTK jegyvásárlás és mérkőzésélmények
• az Újpest labdarúgásának friss hírei
• Kattints ide a kapuskesztyű kiválasztásához és ápolásához kapcsolódó szakértői tippekért.
• Klasszikus zenei tehetségek felemelkedése