A Spartacus-felkelés: A szabadságért vívott harc az ókori Rómában
Az i. e. 130-as évektől kezdve a római birodalomban ismételten robbantak ki a nagyarányú rabszolgafelkelések. Ezek közül kiterjedésében, jelentőségében és az utókorra tett hatásában is legkiemelkedőbb a Spartacus nevéhez fűződő nagy itáliai rabszolgafelkelés. Ez a harmadik rabszolgaháború, vagy gladiátorháború a Római Köztársaság által uralt Itália területén végig söprő hatalmas felkelés volt.
A rabszolgaság intézménye a fénykorát élte az ókori Rómában. A rabszolgák Kr. e. 73-ra alapvető szerepet töltöttek be Rómában. Paradox módon, ahogy a rabszolgamunkától való függés nőtt, Róma egyre sikeresebb lett. A hadizsákmány fogalmába az emberkereskedelem is beletartozott - Róma pedig ipari mértékben folytatta ezt a gyakorlatot. A hadvezérek több százezer rabszolgát hurcoltak haza, akiket piacokon adtak el. Ezeket az embereket az élet minden területén alkalmazták: a szép otthonokban lakó gazdag nők és férfiak kiszolgálásától kezdve a földműves gazdaságokban való foglalatosságig.
A rabszolgák végletekig való kizsákmányolásának módja és agyonhajszolásuk régi bevett szokás volt már akkortájt. A köztársaság területén Dél-Itáliában és Szicíliában volt a legtöbb rabszolga, ezért nem meglepő, hogy a Spartacus-felkelés is itt vette kezdetét. A legrosszabb helyzete a földeken és a bányákban dolgozó rabszolgáknak volt, ahol a nyomorúságos élelmezésen túl a nem megfelelő higiéniás körülmények és a megfeszített tempó tömegesen szedte áldozatai. Jogszabályozás nem létezett a rabszolgák védelmére, a tulajdonos gyakorlatilag az életük felett is rendelkezhetett. A rabszolgafelkelőket már csak kilátástalan élet is arra sarkalta, hogy ragadjanak fegyvert, mivel számukra már nem volt veszteni való, hisz bukásuk esetén is kivégezték őket a rómaiak.
Spartacus, a gladiátorvezér
Spartacus, Σπαρτακος, trákiai születésű katona, majd rabló s végül a fellázadt gladiátorok királya volt. Trák származását vitatják, egyes vélemények szerint küzdőstílusáról kapta „a trák” nevet. Plutarkhosz szerint nomád görög volt, mások szerint a trák medi törzsre utalhat a megnevezés. Neve - görögösen Szparadokosz - mindazonáltal trák eredetre vall. Valószínűsítik, hogy eredetileg valamelyik, a meghódított területeken toborzott római segédcsapatban szolgálhatott. Dezertált, elfogták, eladták rabszolgának, majd Lentulus Batiatus iskolájában gladiátorrá képezték ki.
Plutarkhosz azt is írja, hogy Spartacus felesége ugyanazon törzsből származott és vele együtt jutott rabszolgasorsra. Azt beszélik róla, hogy mikor először hurcolták Rómába eladni, álmában egy arca köré tekerődző kígyó jelent meg neki, s felesége, egy Spartacusszal egy törzsből való jósnő, aki a Dionüszosz-kultusznak is beavatottja volt, azt mondta, hogy ez nagy és félelmetes, és reá nézve balvégzetű hatalomnak a jele. A rabszolgasors ellenére Spartacusnak nemcsak nagy esze és nagy ereje volt, de megfontoltságban és szelídségben is átlag fölül állt.
A felkelés kirobbanása és Spartacus korai sikerei
A gladiátorok Spartacus által vezetett felkelése Kr. e. 73-ban kezdődött Capuában. Lentulus Batiates nevű lanistának Capuában volt gladiátoriskolája, főként gallokat és trákokat képzett. Miután azok már nem tudták a brutalitásokat elviselni, mintegy kétszáz gladiátor szökési tervet szőtt, de mivel árulás történt, az a hetvennyolc, aki erről előbb tudomást szerzett, egy konyhából bárdokat és nyársokat vett magához és megugrott. Útközben kocsikra akadtak, amelyek gladiátor-fegyvereket szállítottak egy másik városba. Ezeket kirabolták s megszállva egy erős helyet, három vezetőt választottak: Spartacust, Oenomaust és Crixust. Szabadságuk kivívása után a Vezúv felé vették útjukat, ahol a kráterben táboroztak le.
Először a Capuából jövőket verték vissza és sok hadifegyvert zsákmányoltak, amelyeket szívesen vettek át, eldobva a megvetett és barbár gladiátori fegyvereket. Erre Rómából Claudius praetort küldték ellenük háromezer katonával. Glaber ostrom alá vette a gladiátorok hegyen kialakított állásait. Csak egy út vezetett fel a hegyre, amely keskeny és nehezen járható volt. A hegytetőt azonban vadszőlő takarta, amelyről a gladiátorok levágták azokat az ágakat, amelyekre szükségük volt, majd erős létrákat készítettek. A létrák segítségével mindenki biztonságosan leereszkedett, a rómaiak erről mit sem tudtak, ezért a gladiátorok a hátukba tudtak kerülni, és meglepték őket váratlan támadásukkal. Szétverték a hadsereget, majd elfoglalták a tábort. Ez a leleményesség Spartacus harcászatát rendkívüli ötletességgel, a terepviszonyok messzemenő felhasználásával és seregének mozgékonyságával jellemezte.
A felkelés terjedése és belső ellentétei
Sokan csatlakoztak hozzájuk a vidék pásztorai és juhászai közül, harcias és gyors lábú férfiak, akik közül némelyeket felfegyvereztek. A felkelőcsapat hamarosan újoncokkal egészült ki, százakkal, ezrekkel, végül már tízezrekkel. A rabszolgasereg alakított magának egy gladiátorokból, veteránokból és rátermett (főleg gall) harcosokból álló elit csapatot, ami a sereg magvát alkotta, a sereg többi része ide-oda tengő, fegyelmezetlen fegyveres csoportok tömege volt. Appianosz 70 ezerre tette a lázadók létszámát. A felkelő seregek a felkelés elején még számos nagy győzelmet arattak a római légiókon, hatalmas károkat okozva Itáliában.
Másodszor Publius Varinius praetort küldték ellenük. Spartacus mindkét ellenfelét a campaniai síkon csúfosan megszalasztotta. A diadalmas Spartacus erre déli Italia felé vette útját Lucaniába, az elvadult pásztorok és rablók igazi tanyájára. Ezután már többen csatlakoztak Spartacushoz, úgyhogy serege 70 000 főre duzzadt. A szenátus most már nem a felkelés szégyenletes és gyalázatos volta háborította fel, hanem a félelem és veszedelem volt az, ami miatt, mint a legelkeseredettebb és legnagyobb háború esetében, mindkét consult kiküldték.
Spartacus nem számítva arra, hogy a római államhatalmat megdöntheti, az Alpok felé vezette seregét, mert úgy gondolta, hogy azokon átkelve, mindenkinek hazájába kell mennie, kinek Thrákiába, kinek Galliába. Azok azonban, minthogy számban erősek voltak, elbizakodtak s nem engedelmeskedtek, hanem végigdúlták Itáliát. Ebben az egyenetlenségben és a rabszolgasereg fegyelmetlenségében rejlett az egész mozgalom bukásának csírája. Crixus vezetésével zömében gall és germán rabszolgák (több ezer ember) elszakadtak a főseregtől és nem követték északra Spartacust. Ezt a sereget Lucius Gellus Publicola semmisítette meg Apulia mellett, a Garganus-hegység közelében. Crixus 30 000 katonájával a Garganus hegy tövében úgy megverte, hogy seregének kétharmad része vele együtt ott veszett. Spartacus azonban külön-külön szállt szembe velük és mindkettőjüket legyőzte. A felkelő serege ekkor már 120 000 főre emelkedvén, Róma ellen indult. Minden felesleges felszerelést elégetett, és valamennyi foglyot, még az igás állatokat is levágta, hogy serege könnyebben mozogjon. Róma ostromára gondolt, de embereinek ez sem volt ínyökre, és így újra déli Itáliába vezette őket. Ekkor 300 római hadifoglyot Krixosz halotti árnyainak tiszteletére áldozatul mutatott be.
Crassus beavatkozása és a háború kimenetele
Kr. e. 72 végén a felkelőktől elszenvedett további vereségek után Róma Marcus Licinius Crassust, Róma leggazdagabb és nagyon ambiciózus emberét bízta meg a Spartacus ellen folytatott háború vezetésével. Crassus magát Mummiust szigorúan megfeddte, a katonákat ismét felfegyverezte és kezeseket kért, hogy fegyverüket meg fogják őrizni. Azt az ötszázat azonban, aki elsőnek és a leggyávábban futott, ötven tizedbe osztotta, és mindegyikből sorshúzás szerint egyet kivégeztetett, egy hosszú idő óta nem alkalmazott katonai büntetést véve újra igénybe. Ez az elrettentő módszer megváltoztatta az emberek hangulatát, így az ellenség ellen vezette őket.
Spartacus Lucanián keresztül észrevétlenül a tenger felé húzódott. A tengerszorosban ciliciai kalózhajókra akadva, nekivágott, hogy Szicíliát elfoglalja, s kétezer embert átdobva a szigetre, ismét fellobbantsa az ottani rabszolgaság lángját. A ciliciaiak azonban, miután megállapodtak vele, és át is vették az ajándékokat, rászedték őt, mert elhajóztak. Így hát megint elvonult a tengertől, s a seregével a rhégioni félszigeten vert tábort. Crassus odaérve és látva, hogy a hely természete mindenben kezére játszik, hozzálátott, hogy a földszorost fallal elzárja. Árkot húzatott a tengertől a tengerig a földnyakon 300 sztadionnyi hosszúságban, amelynek szélessége és mélysége egyaránt lő láb volt. Az árok mellé még falat is emelt, amelynek magassága és ereje csodálatot ébresztett.
A végső összecsapás és Spartacus bukása
Crassus arra törekedett, hogy még Pompeius és Lucullus megérkezése előtt befejezze a háborút. Tudta ugyanis, hogy a sikert a megérkezőnek és a segítőnek fogják tulajdonítani, nem pedig neki. Spartacusnak, aki e vereség után a peteliai hegyek felé húzódott vissza, Quintus, a Crassus környezetében levő vezérek egyike, és Scrofa, a quaestor, szorosan a nyomában volt. Mikor azonban Spartacus megfordult, nagy futás támadt a rómaiak között. Ez a siker lett Spartacus veszte, mert a szökevényekbe visszatért a mersz. Nem tartották többé helyesnek, ha kerülik a csatát, nem engedelmeskedtek parancsnokaiknak, hanem a már útnak indultakat fegyveresen körülfogták és úgy kényszerítették, hogy ismét Lucanián keresztül a rómaiak ellen vonuljanak.
Crassus tehát sürgetve a döntő küzdelmet, s az ellenség mellett való táborverést, árkot ásatott. A rabszolgák ez ellen kirohanásokat rendeztek és megtámadták az ellenséget. Spartacus a kényszerhelyzet láttán, egész seregét harcrendbe állította. Először is, mikor lovát elé vezették, kihúzta a kardját s azt mondva, hogyha győz, az ellenség sok kitűnő lova mind az övé lesz, ha meg veszít, nem lesz rá szüksége, ledöfte lovát. Azután egyenesen Crassus felé tört, sok és súlyos sebe ellenére is, s őt ugyan nem érte el, de két együtt neki támadó centuriót megölt. Végül, mikor környezete is megfutott, maga megállva és sokaktól körülfogva, harc közben esett el. A Silarus folyó mellett vívott csatában Spartacus is elesett.
A Spartacus 3. évadának 1. epizódjának másolata Richard Nortonnal
Appianosz azt írja, hogy a lázadó holttestét nem találták meg, azonban „Spartacus egy lándzsától combján megsérült, térdre esett, de pajzsát maga előtt tartva tovább harcolt az ellene törőkkel.” Bár Crassus élt a szerencsével, kitűnően vezette a hadjáratot, és testét is kitette a veszedelemnek, Pompeius hírnevétől sem maradt távol a siker. Mert ötezer rabszolga, aki megmenekült a csatából, Pompeiusba ütközve pusztult el, s így azt írhatta a szenátusnak, hogy nyílt csatában ugyan Crassus győzte le a szökött rabszolgákat, de ő irtotta ki a gyökerét a háborúnak. A Spartacus felkelés volt az egyetlen olyan gladiátorlázadás, amely nem csak egy pár napig tartott.
A felkelés után és Spartacus öröksége
Crassus hatezer elfogott felkelőt a Capuát Rómával összekötő Appia úton feszített keresztre, figyelmeztetésül minden arra járó számára. A bosszúszomjas Crassus a kereszteken hagyatta a holttesteket, látványukon még éveken keresztül borzadtak a Via Appián haladók. A harmadik rabszolgafelkelés kényes helyzetbe hozta Rómát. Bár a Spartacus-felkelés komolyan megtépázta Róma hírnevét, azért figyelemre méltó, hogy a későbbiekben nem ismétlődött meg. Bizonyára nem azért, mert Róma változtatott a rabszolgamunkához való hozzáállásán: továbbra is számolatlanul hozták a hadifoglyokat, többek között Caesar galliai hadjáratairól.
A gladiátoriskolákban drákói szigort vezettek be, szigorú felügyelettel és a fegyverek gondos őrzésével együtt. Ilyen körülmények között a legtöbb felkelést már a csírájában elfojtották. A rómaiak annyira bíztak az intézkedésekben, hogy még attól sem riadtak vissza, hogy a gladiátoriskolát a város központjában állítsák fel. A Kr. e. 73-ban kitört Spartacus-felkelés felfedte a rémítő igazságot: a magabiztos Róma korántsem olyan legyőzhetetlen, mint hinni szerette.
Bár a közhiedelemmel ellentétben a gladiátorjátékok nem voltak tömegmészárlások: nem tömegek csaptak össze az amfiteátrumokban és küzdöttek a legutolsó emberig, mivel ezeknek a játékoknak is meg voltak a szabályaik és általában két gladiátor küzdött egymással egy bíró jelenlétében, a tömegküzdelmek pedig ritkák voltak. A véres küzdelem pedig nem mindig végződött halállal, mert a legyőzött, de szívósan harcoló gladiátorok kegyelmet kaptak. A rabszolgaság intézményében nem állt be jelentősebb változás Spartacus leverését követően. Azonban a felkelők felbecsülhetetlen mértékű károkat okoztak Itália szerte fosztogatásaikkal és rombolásukkal. Spartacus felkelése volt az utolsó nagy megmozdulás, hasonló méretűre a Római Birodalomban nem került sor.
A XX. század elején a marxisták nagy hősnek tartották Spartacust. Maga Marx Károly mondta Spartacusról, hogy „ő volt az egész ókori történelem legnagyobb alakja, nagyszerű hadvezér... nemes lélekkel, aki az ókori proletariátus igaz képviselőjének bizonyult." A történész Christian Meier Spartacust „nagyformátumú rablóvezér"nek nevezte. Igen valószínűtlen, hogy Spartacus bármi mássá akart volna válni. Mindazonáltal kétségtelen, hogy Spartacus és felkelő társai megszégyenítették Rómát, és hosszú hónapokon keresztül tartották rettegésben Itália egész déli részét. Már életében legendává vált, és hosszú időn át fennmaradt a hatása.
tags: #hany #ember #halt #meg #a #spartacus
