Jeney László, a magyar vízilabda „Pierre”-je: A legenda, aki nem szeretett edzeni, de imádott játszani
Száz éve született Jeney László, akit mindenki csak „Pierre” néven ismert, és aki kétszeres olimpiai bajnok lett úgy, hogy kínszenvedés volt számára az edzés, de játszani, vízilabdázni nagyon szeretett. És nagyon tudott. Laza volt, vidám, nyitott és szókimondó.
A kezdetek és a „Pierre” becenév
Jeney László 1923. május 30-án született Kolozsváron. 1934-ben a budai Hunfalvy János Felsőkereskedelmi iskolában futballal és atletizálással kezdte pályafutását. Középiskolai testnevelő tanára Tarsoly Ernő és Kozák Lajos volt. 1937-ben tért át a pólóra, és ebben az évben, a Magyar Atlétikai Club (MAC) színeiben kezdett versenyezni Jeney László, úszóként. Edzője, dr. Somóczy Loránd azonban felismerte, hogy vízilabdásként vihetné igazán sokra. A tréner a kapusposztot látta számára a legjobbnak, így hát László - akit egyébként szinte senki sem hívott így, mindenki „Pierre” néven szólította - beúszott a háló elé, s ott is maradt, egészen pályafutása végéig. Onnan indult, ahonnan nagyon sokan a magyar póló klasszikusai közül - az óbudai Duna-part KISOK-uszodájából. A srácok reggeltől délutánig a vízben voltak, fejeltek a homokban, kapura lődöztek a vízben, s amikor eljött az ideje, átúszták a Dunát, mert kétkapus edzésük volt a Sportuszodában. Lászlónak senki sem hívta, Pierre volt mindenkinek. Volt egy nagykockás zakója, évekig hordta. És volt akkoriban egy ponyvaregény-sorozat, az író, Nagy Károly Kockás Pierre néven jegyezte a roppan erejű vagányról szóló könyveit, a becenév kézenfekvő volt. „Jellemző, hogy a becenevemet is egy zakóról meg egy ponyvaregényből kaptam”- mondogatta a rá jellemző öniróniával.
Az edzéshez való viszony és a dohányzás
Amikor a pályafutásáról kérdezte kor- és játékostársa, Peterdi Pál, nem kertelt: „Kérem, nagyon szívesen. Egy feltétellel. Ha megígérik, hogy senki sem követi a példámat.” Mert nem szeretett edzeni (futások, tornák), legalábbis, amíg be nem állhatott a kapuba, mert akkor otthon érezte magát. Volt olyan, például 1940 nyarán, hogy két hétig nem ment edzésre, a nyári vakáció alatt diákként máshoz volt kedve. Amikor mégis leballagott az uszodába, edzője, Vízvári Károly megkérdezte: „Mondd, Jeney, akarsz vízilabdázó lenni, vagy nem akarsz?” Angyali mosollyal válaszolt: „Nem akarok, Karcsi bácsi.” Mert egy jó poénért sosem ment a szomszédba. Egyébként is voltak nem feltétlenül követendő szokásai. Például szenvedélyes dohányos volt. Lett is belőle baja. Az 1948-as londoni olimpia előtt, a szintén klasszis (olimpiai bajnok: 1932, 1936) Németh János (a „Jamesz”) szövetségi kapitány azért nem jelölte az utazó keretbe, mert egyszer - még ha nem is szándékosan - az arcába fújta a füstöt. Jeney visszaemlékezése szerint az volt az oka, hogy egy alkalommal a dohányosokat nem különösebben kedvelő kapitány arcába fújta a füstöt. Aztán - már Londonban - az első számú kapusnak, Mezei Ferencnek bordarepedése lett, s máris hívták táviratilag Pierre-t. „Utánvéttel lettem olimpiai ezüstérmes”- mesélte erről. Jeney két mérkőzésen védett a hétből, Egyiptom (5:2-re győztünk) és Franciaország ellen (5:4 ide).
Klubpályafutás és sikerek
A MAC-ban 1944-ig játszott, majd a háborút követően alapítója lett a Vasas csapatának. 1945-től a Vasas, 1957-től a Ferencvárosi Torna Club, 1959-től 1960-ig a Budapesti Honvéd kapusa. Magyar bajnokságot három alkalommal nyert, mindannyiszor a Vasas (1947, 1949, 1953) játékosaként. 1947-ben Magyar Kupa-győztes.
Olimpiai aranyak és az Aranycsapat
A harmincas évek második felében a híres MAC csapatában kezdett. Első bajnokságát is a patinás klub legénységével nyerte. A világháború nem csak pályafutását szakította meg, hanem egyesületét, a Magyar Athlétikai Clubot is feloszlatták. A kedves, örökvidám Pierre fénykorában - csodálatos reflexei és nyugalma révén - a világ egyik legjobb kapusa volt. A helsinki olimpiai tornát még nem közvetítette a televízió, így csak Szepesi rádiós közvetítéseiből maradt meg egy-egy emlékfoszlány. Az 1952-es volt az első olimpia, ahol öttusában a csapatverseny is a program részét képezte. Legemlékezetesebb szereplései viszont az olimpiákhoz kötődnek, különösen a Helsinkiben rendezett, 1952-es tornához. Az 1952-es helsinki olimpián Jeney már minden fontos meccsen a kapuban állt, 8-ból 6 alkalommal. Végig szenzációsan védett, többek között a szovjetek (5:3 ide), a jugoszlávok (2:2) és az olaszok (7:2 ide) ellen is. A számára legnagyobb próbatételre azonban az amerikaiak ellen került sor, ugyanis az a helyzet állt elő, hogy az utolsó fordulóban számolgatni kellett a tornagyőzelemhez, s a legüdvösebbnek az tűnt, ha minél többel győzünk, miközben nem kapunk egyet sem. Bródy Györgyhöz hasonlóan, aki 1936-ban a franciák ellen nem kaphatott gólt az olimpiai aranyért, Jeneynek is meg kellett oldania ezt a feladatot Helsinkiben az Egyesült Államok ellen. Jeney mindent kivédett, még azt is, amit nem lehet - több kapura tartó bombát és más nagy helyzetet is hárított elképesztő reflexeivel. „Háromszor értek oda, háromszor lőtték rá közvetlen közelről… A jó ég tudja már hogyan, de valahogyan sikerült mind a háromszor kitornásznom.” A Népsport tudósítása ugyanerről: „Bob Hughes bombázott több ízben is, de Jeney ezen a meccsen az ördöggel cimborált… Nem kétséges, ő volt ennek az olimpiának a hőse.” A vége 4:0 lett a javunkra, megnyertük az olimpiát, Pierre pedig utána azt nyilatkozta, hogy ha estig játszottunk volna, azon a napon akkor sem tudták volna bevenni a hálóját. Ebben az időszakban egyébként Jeneyt, akinek jó értelemben vett különcségeiről legendák terjedtek, a világ legjobb kapusának tartották.
Az Aranycsapat tagjai: Antal Róbert, Bolváry Antal, Gyarmati Dezső, Hasznos István, Jeney László, Kárpáti György, Lemhényi Dezső, Markovics Kálmán, Martin Miklós, Szittya Károly, Id. Szívós István, Vízvári György.
Jeney László az 1956-os melbourne-i olimpián is olimpiai bajnok lett, igaz, ekkor már nem első számú kapusként. Boros Ottó („Api”) volt az első számú kapus. Azért két meccsen mégis bevetették, az amerikaiak és az olaszok ellen. Előbbieket 6:2-re győztük le, utóbbiaknak egy 4:0-s zakó jutott - Pierre kapuját a taljánok nem tudták bevenni. Ez az olimpia persze elsősorban a szovjetek elleni „vérfürdőről” híresült el - mindenesetre a végeredményt tekintve a miénk lett az arany, Jeney pedig így már kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatta magát.
Olympia 1956 Melbourne
Melbourne után a két aranyból, egy ezüstből álló olimpiai kollekciót kiegészítette még egy bronzéremmel is, amely az 1960-as római ötkarikás játékokról származott. Itt is kétszer védett, Belgium és Franciaország ellen. Előbbi mérkőzésen 9:4-re, míg utóbbin 11:3-ra győztünk. Jeney, aki összesen 65 alkalommal játszott a válogatottban, még ebben az évben visszavonult.
A következő táblázat Jeney László olimpiai szerepléseit és eredményeit foglalja össze:
| Olimpia | Év | Eredmény | Szerep |
|---|---|---|---|
| London | 1948 | Ezüstérem | Tartalék kapus (2 meccs) |
| Helsinki | 1952 | Aranyérem | Első számú kapus (6 meccs) |
| Melbourne | 1956 | Aranyérem | Második számú kapus (2 meccs) |
| Róma | 1960 | Bronzérem | Kapus (2 meccs) |
Kontaklencse és különleges védések
Akármilyen különös, de amikor azt kérdezték tőle, melyik díjra, éremre, ajándékra a legbüszkébb, szemüvegesként így válaszolt: „Lehet, furcsán hangzik, de 1950-ben a Vasas beszerzett nekem egy pár kontaktlencsét. Akkor nem kis dolog volt ez, és meghosszabbította a pályafutásomat - képzelődés helyett újra láttam a vízben.” Fantasztikus reflexei voltak, amit adottságnak, genetikai áldásnak tartott. „Aki születésekor nem állt kétszer sorba érte, ne is próbálkozzon a kapuspályával”- vallotta (és bizonyította, hiszen a legyet még öreg fejjel is elkapta röptében), de azért más is kell hozzá. A Népsport szerint ugyanis: „Jeney az egyetlen kapusunk, aki megfogja a labdát. Ollója csodálatos, combkötésig képes kijönni a vízből. Ez meg már majdnem olyan varázslat, mintha valaki a vízen jár.” Neki persze ehhez is volt hozzáfűznivalója: „Edzés közben megcsináltam, hogy beraktam egy széket a kapu alá, arról védtem, miután Peterdi Pali azt írta rólam, hogy át lehet látni a lábaim között, olyan jól jövök ki. Mindig ezzel zrikáltak, azaz kellett csinálni valamit. Később Grosics Gyuszi kezdte terjeszteni rólam, hogy sámliról védek, amihez én csak annyit teszek hozzá mindig, hogy igen, de aranysámliról!”
Európa-bajnoki címek és a válogatottság
Az 1954-es torinói Európa-bajnokságon és az 1958-as budapesti Európa-bajnokságon is aranyérmet szerzett a magyar válogatottal. Az 1958-as diadalmas budapesti Európa-bajnokságon Pierre még védett a csapatban, a belgák ellen (7:0) 75. alkalommal volt válogatott. Gyerekkori edzője, Vízvári Károly az elsők között gratulált neki, szavai - így minősítette később - felértek egy könnyű testi sértéssel. „Látod, Pierre, ezt sose hittem volna rólad”- mondta, talán az egykori kéthetes külön szabadságra is emlékezve. Összesen hatvanöt alkalommal szerepelt a magyar válogatottban.
Melbourne, Miami, Margitsziget és a hazatérés
Melbourne után Kárpáti „Gyurikával” nem hazafelé vették az irányt, tettek némi kitérőt Amerikába. Az utat eleve néhány hónapra tervezték, s 1957 februárjában már itthon is voltak. Nem volt egyszerű dolguk, mert a forradalom után a tengerentúlon és itthon egyaránt politikai kérdést kreáltak az esetből. Washingtonban házi őrizetben tartották őket, míg felszállhattak a repülőgépre, Bécsben egy éjszakát fogdában töltöttek, ám aztán a bécsi magyar követség közbelépett, és vagy ötven hazatérővel busszal elvitték őket Hegyeshalomig. Ahogy átlépték a határt, már el is kapta őket a Népsport újságírója, cikkével is igyekezvén bizonygatni, hogy mennyivel jobb itthon. Jeney és Kárpáti persze észnél volt, amennyire lehetett, semleges választ adtak a kérdésekre. Mert az nem volt vitás, amit Pierre mondott: „Mi nem találtuk meg Amerikában amerikát.” A Kádár-rezsim persze meglovagolta az esetet, elvégre négy olimpiai arany tért haza, még 1957-ben megjelent (Peterdi Pál értő tollába mondott) könyvük, a Melbourne, Miami, Margitsziget. A politikai (propaganda)szándék egyértelmű volt, hiszen néhány hónap alatt utcán volt a könyv, 30 ezer példányban jelent meg, s mindössze 5 forintba került. Mindenesetre a befejezés hiteles és hihető:
„A Bécsi úton vágtatunk. Itthon vagyunk! A Nagyszombat utca sarkán fékez a kocsi. Innen, igen, innen már magam is hazatalálok.
Gyuri nyújtja a kezét. Egy kicsit rekedt, fátyolos a hangja:- Hát akkor…- Hát akkor…- Este az usziban találkozunk. Jó?
Nézek a kocsi után, aztán megfogom a koffer fülét. A Zápor utcában hirtelen, váratlanul megszólal egy verkli.A tavaszt köszönti. Vagy engem? Este az usziban… Jó… Nagyon jó!”
Pályafutása után és elismerései
Aktív sportpályafutásának befejezése után a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalat Iskola utcai Halászcsárdájának gebines vezetője a Vízivárosban. Közben 1964-től kapusiskolát nyitott. Nyugdíjba vonulását követően a Vasas technikai vezetője, az Országos Testnevelési és Sporthivatal tanácsadója. 1991. március 26-án adta át a Csanádi Árpád Sportiskolának a hazatérése óta általa rejtegetett gyászszalaggal ellátott Kossuth-címeres melbourne-i olimpiai zászlót.
Elismerései:
- A Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1951)
- A Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1954)
- Kemény Ferenc-emlékplakett (1993)
- Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1996)
- Fair play életműdíj (2004)
Néhány éve súlyos műtéten esett át, a dohányzásról is lemondott, szerencsére teljesen felépült, és továbbra is kapcsolatban maradt a pólóval. 2006. április 24-én hunyt el Budapesten.
tags: #jeney #laszlo #vizilabda #aranycsapat
