A kínai labdarúgás álma és valósága: milliárdos befektetések, kudarcok és korrupció

Adott egy focirajongó vezér, aki országát focinagyhatalommá akarja tenni. Hszi Csin-ping kínai elnöknek sok álma van, de a szívének legkedvesebb távolabbinak tűnik, mint valaha: focinemzetet csinálni Kínából. A híresen focirajongó kínai államfő nagy terveket szövögetett. Kína világbajnokságot rendez, 2030-ra a válogatott a legjobb ázsiai csapat lesz, 2050 pedig már meg is fogják nyerni a világbajnokságot.

A legenda szerint Hszi még fiatalon döntötte el, hogy naggyá kell tenni a kínai labdarúgást, miután a helyszínen nézte végig 1983-ban, ahogy egy angol klubcsapata megalázó vereséget mér a kínai válogatottra Pekingben. Miután hatalomra jutott, nagyratörő terveivel hozzá is láthatott a feladathoz: ötvenezer fociiskola építése, amik egyenként ezer játékost képeznének ki, hetvenezer focipálya felépítése, kötelező focioktatás az iskolákban, és egy világszínvonalú focibajnokság létrehozása. Ennek megfelelően egymás után építették a focistadionokat és a labdarugó-akadémiákat. Bevezették a kötelező focioktatást az iskolákban, és milliárdos befektetések mentek focicsapatokba. Zsákszámra jöttek a külföldi játékosok és edzők.

A nagyszabású tervek és a milliárdos befektetések kora

Eleinte úgy tűnt, jó úton haladnak. Kína dollármilliárdokat kezdett el költeni a labdarúgásra. Nagy kínai cégek egymás után vásárolták a focicsapatokat, és nem fukarkodtak a pénzzel, hogy naggyá tegyék azokat. Egymás után vásárolták a külföldi sztárjátékosokat és neves edzőket, visszautasíthatatlan összegeket fizetve. 2011 és 2020 között 1,7 milliárd dollárt költöttek csak átigazolásokra. A csúcspont 2016-ban volt, amikor a kínai első osztály, a Szuperliga csapatai 450 millió dollárért vásároltak játékosokat, több pénzt költve, mint minden más bajnokság az egész világon. Közben hatalmas stadionok építésébe kezdtek. A Guangzhou Evergrande 2020-ban jelentette be, hogy 1,7 milliárd dolláros költséggel elkezdték építeni a világ legnagyobb, százezer fős focistadionját, ami „olyan világraszóló látnivaló lesz, mint a sydney-i operaház, vagy a dubai Burj Khalifa”.

A fájdalmas valóság: elmaradó eredmények és a válogatott mélyrepülése

Az eredmények azonban elmaradtak. A kínai válogatott mindössze egyetlen egyszer, 2002-ben jutott ki a világbajnokságra, és akkor is megalázó eredményt produkáltak. Három vereség, 0-9-es gólkülönbség volt a mérlegük, de ez még így is kimagasló ahhoz képest, hogy húsz évvel később még csak közelében sem voltak annak, hogy kijussanak a 2022-es katari vébére. A kínai labdarúgó-válogatott a 72. helyen áll a FIFA világranglistáján. Sosem tartozott a világ élvonalába, amit jól jelez, hogy a labdarúgó-világbajnokságok közül mindössze a Dél-Korea és Japán által közösen rendezett 2002-es vb-re jutott ki.

A 2002-es vb-n a kínai csapat nem lőtt gólt, három vereséggel esett ki, de említsük meg, hogy Costa Rica mellett a későbbi győztes brazil válogatottal és a végül bronzérmes Törökországgal kerültek egy csoportba. Kína az Ázsia-kupán sem tudott figyelemreméltó eredményt elérni az utóbbi években, 2004-ben ezüstérmesek voltak, de az azóta megrendezett 4 kontinenstornán a legjobb négy közé sem tudtak bekerülni. Az idei évben rendezett tornán a negyeddöntőben estek ki, egy Irántól elszenvedett sima 3-0-ás vereséggel.

„Nagyok voltak a remények, ezért olyan nagy a csalódás is” - mondta a New York Timesnak Liu Dongfeng, a sanghaji sportegyetem professzora. A válogatott szégyenteljesként jellemzett szereplése azonban csak egy része a problémának. A kínai bajnokság hasonlóan siralmas állapotba került az elmúlt években.

Kidurrant a lufi: pénzügyi válság és a klubok összeomlása

A korábban dollármilliókat költő kínai elitcsapatokról egymás után derült ki, hogy gazdálkodásuk fenntarthatatlan. Olyan rossz pénzügyi helyzetbe kerültek, hogy 2022-ben a profi csapatok fele nem tudta kifizetni a játékosait. Az elmúlt négy évben 39 kínai focicsapat, köztük hat első osztályú egyesület fejezte be működését. 2021-ben a Jiangsu FC-t három hónappal azután szüntette meg tulajdonosa, hogy megnyerte a bajnokságot.

Március 29-én a Kínai Labdarúgó Szövetség bejelentette, hogy a 2023-as szezonban nyolccal kevesebb csapat indul, mint az előzőben. A hiányzók között van a neves Guangzhou City csapata, ami aznap be is jelentette megszűnését. Közben a külföldi játékosok és edzők távozása nyilvánvalóvá tette, hogy a legnagyobb kínai csapatok csak miattuk értek el jó eredményeket. Tavaly novemberben a kínai Szuperliga egyik legjobb csapata, a korábban átlagosan negyvenezer szurkoló előtt játszó Beijing Guoan FC megalázó vereséget szenvedett a kínai focikupában egy kicsiny, szegény, negyedosztályú megyei klubtól.

Közben a 2020-ban még a világ legnagyobb stadionját építő nyolcszoros bajnok Guangzhou Evergrande - ami a nevét Guangzhou FC-re változtatta - kiesett a Szuperligából, miután csak három mérkőzést nyert, és már csak a másodosztályban indulhat. A stadionépítés pedig leállt.

A korrupció árnyéka és az állami beismerés

A kínai foci kudarcát a kormányzat is kénytelen volt elismerni. A sporttal foglalkozó legfelsőbb kínai állami szerv vezetője elismerte, hogy a férfi labdarúgás fejlődése nem úgy alakult, ahogy várták, sőt, annak színvonala csak rosszabb lett. Kao Cse-tan az állami sajtónak adott egyik interjújában kijelentette:

„A fociiparban sok probléma van, és nem felel meg az emberek elvárásainak. A labdarúgás súlyos problémái miatt komoly önvizsgálatra van szükség.”

Az egyik ilyen probléma a korrupció. A kilenc csapat, összesen 59 pont büntetéssel indította a sorozatot, mindez a korábban kitört bundabotránnyal köthető össze. Miután januárban 73 embert tiltottak el örökre a labdarúgásban való munkavégzéstől Kínában. Mindenesetre látszólag nem tettek kivételt klub és klub között. Egy érintett, nevét nem vállaló személy a következőket mondta:

„Nagyon sajnálom. A helyes utat kellett volna követnem. Voltak bizonyos dolgok, amelyek akkoriban bevett gyakorlatnak számítottak a futballban. Azáltal, hogy ilyen helytelen eszközökkel értem el a »sikert«, valójában egyre türelmetlenebbé és gyors eredményekre vágyóbbá tettem magam.”

Tavaly év vége óta a kínai kormányzat egymás után indított eljárást a kínai labdarúgás vezetői ellen. Novemberben az egyik leghíresebb kínai labdarúgó, a kínai válogatott korábbi szövetségi kapitánya ellen indítottak nyomozást, majd őt követte januárban a Kínai Labdarúgó Szövetség főtitkárhelyettese, és volt főtitkára, majd februárban a szövetség elnöke. Március végén újabb két magas rangú vezető ellen indult korrupciós eljárás, március 30-án pedig a szövetség volt alelnöke - a kínai atlétikai szövetség jelenlegi vezetője - valamint a Szuperliga volt vezetője került a célkeresztbe. Willian Bi pekingi sporttanácsadó az AFP francia hírügynökségnek nyilatkozva „a kínai labdarúgás történetének legnagyobb korrupciós vizsgálataként” jellemezte az akciót, és hozzátette: „A kínai futball kialakítása soha nem látott mélységekbe került.”

Miért nem jönnek a tehetségek? Strukturális problémák és kulturális gátak

A sikertelenségnek szakértők szerint több oka van. Az egyik leglényegesebb, a tehetségek hiánya. Ahogy a kínai válogatott volt szövetségi kapitánya, Hsziaoting Feng tavaly kijelentette: „A fiatalok nem elég jók.” Hiába vannak több mint egymilliárdan, a kínai gyerekek közül nem nőnek ki tehetséges játékosok, mert nem is akarnak focizni. Kínában hiába van százmillió focirajongó, a labdarúgók száma csak pár ezerre tehető.

Ráadásul a focit nem csak professzionális szinten, hanem szórakozásként sem játsszák a gyerekek: a tanulást mindenek fölé helyező oktatási rendszer miatt nincs idejük rá, és a szülők sem támogatják, hogy gyermekük a sérülésveszélyes fociedzéseken töltse az idejét. Azzal nem lehet bejutni egy elit egyetemre, ami a szülő számára mindennél fontosabb. Emellett a kínai oktatási rendszer nem az olyan képességek fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, ami segítheti a focitehetségek feltűnését. „A nagy labdarúgók kreatívok és szabad gondolkodásúak, nagyon jók a független döntéshozatalban” - közölte az ausztrál ABC televízióval Simon Chadwick sportszakértő professzor, hozzátéve, hogy a kínai iskolákban ezeket nem tanulják meg a diákok.

A kínaiak ráadásul mindennél jobban félnek az arcvesztéstől, hogy valamit rosszul csinálnak, ezért csapatjátékokban megpróbálnak inkább láthatatlanná válni - magyarázta a DW-nek Lars Isecke német fociedző, aki 2017-ben kezdett el Kínában dolgozni. Isecke kijelentette: „A játékosok egyáltalán nem akarják megszerezni a labdát. Amint van egy külföldi a csapatban, neki passzolják a labdát, és igyekeznek nem visszakapni.”

Chadwick szerint „strukturális és rendszerszintű problémák” akadályozzák a kínai labdarúgást, amit túlságosan gyorsan próbált az állam keménykezű módszerekkel világszínvonalra emelni. A szakértő közölte: „Normális esetben évtizedekre van szükséges egy országnak arra, hogy lefektesse a sikerhez szükséges alapokat.” Chadwick a Wall Street Journalnak elmondta, a kínai kormányzat a fociban tanulja meg, hogy „hiába próbál mindenható lenni, nem irányíthat és nem manipulálhat mindent”, mert „világszínvonalú tehetségek kinevelése hosszú időt vesz igénybe”. A lassan már hetvenedik életévét betöltő Hszi Csin-ping így szinte teljesen biztos, hogy soha életében nem fog egy sikeres kínai válogatottat látni, ami a legnagyobb focinemzetekkel is felveszi a versenyt.

A külföldi játékosok és edzők szerepe: pénz, pénz és még több pénz

A kínai profi labdarúgó-bajnokság 1994-ben indult el, a jelenlegi 16 csapatos első osztály a kétezres évek közepén született meg. Az elmúlt években elképesztő összegekért váltottak klubot egyes játékosok, a fizetések egekbe emelkedéséről nem is beszélve. Olyan fiatalabb játékosok is felbukkantak Kínában, akik topligák klubjainak kezdőcsapataiból érkeztek. Ilyen volt a brazil Ramires vagy Oscar, ők mindketten a Chelsea-ben fociztak. Emellett sokszor nem a sportbeli motiváció volt a fő, hanem az anyagi vonzerő.

A kínai bajnokság színvonala nem éri el az orosz vagy török bajnokságét sem, és akkor még egy szót sem szóltunk a topligákról. Arról nem is beszélve - és erre Oscar is utalt egy interjúban -, hogy mennyire szívesen válogat be egy szövetségi kapitány bármely játékost a kínai bajnokságból a nemzeti válogatottba. Ezt saját bőrünkön is tapasztalhattuk, amikor a kínai első, majd másodosztályban focizó Guzmics Richard egyszer csak azon vette észre magát, hogy az MLSZ nem postázta neki a válogatott meghívóját.

2013-ban és 2015-ben a kínai Kuangcsou Evergrande nyerte meg az ázsiai Bajnokok Ligáját - ez volt a kínai labdarúgás elmúlt évekbeli legjobb eredménye. 2013-ban az olasz Marcello Lippi vezetésével és három dél-amerikai labdarúgó hathatós segítségével született meg a diadal. A kínai bajnokságba előszeretettel igazoltak olyan dél-amerikai focisták, akikre saját hazájukban vagy Európában nem várt értelmezhető karrier. A brazil Elkeson, Muriqui vagy az argentin Darío Conca neve nem sokat mond, nélkülük azonban a Kuangcsou aligha érhette volna el a sikereket. Darío Conca egyébként 2011 nyarán Cristiano Ronaldo és Lionel Messi mögött a világ harmadik legjobban fizetett játékosa volt. A Kuangcsou Evergrande 2015-ös ázsiai Bajnokok Ligája-győzelmét már a brazil Luis Felipe Scolarival érte el, aki 2002-ben nyert világbajnoki címet hazája válogatottjával. A csapatnál 2014 elejétől ismertebb nevek is előfordulnak, mint a két olasz, Alberto Gilardino és Alessandro Diamanti. Érdekesség, hogy egyik játékos sem bírta sokáig - egyes hírek szerint gondok akadtak a bérek kifizetésével - Diamanti egy, Gilardino pedig fél év után visszatért Olaszországba.

2015 nyarán érkezett (ingyen) a csapathoz a Real Madridot, a Manchester Cityt és a Milant is megjárt brazil Robinho, aki szintén fél év után tért vissza hazájába. Robinho mellett a Tottenham csapatában mellőzött Paulinhót szerezte még meg a kínai a csapat, aki két év után jött újra Európába, a Barcelona csapatába, hogy aztán egy év múlva visszamehessen Kínába. A nagy játékosmozgás ellenére a kantoni csapat sorozatban hatszor lett a bajnokság első helyezettje. A Borussia Dortmund paraguayi játékosa, Lucas Barrios egy évet bírt a Kuangcsou Evergrande csapatában. Seydou Keita, az FC Barcelona korábbi középpályása másfél évet húzott le. A Chelsea elefántcsontparti sztárja, Didier Drogba fél év után hagyta el sanghaji csapatát, a rengeteg sztáregyüttest megjárt Nicolas Anelka egy év után lépett le szintén a Shanghai Shenhua együttesétől. Mindhárom játékos ingyen érkezett, így csak a bérükre kellett költeni, ez azonban a 10-15 millió eurót is elérhette.

A belga Yannick Carrasco 25 évesen igazolt a Dalian Yifang csapatába az Atletico Madridtól 30 millió euróért. A sajtóban télen felmerült, hogy vissza akar térni Európába, de állítólag a magas fizetési igénye miatt ez meghiúsult. A szintén belga Axel Witsel másfél éves kínai túra után visszajött Európába a jelenleg a német bajnokságban második Borussia Dortmundhoz.

Carlos Tevez esete és a játékosok motivációi

Külön bekezdést érdemel az argentin Carlos Tevez, aki 33 évesen igazolt 10,5 millió euróért és hatalmas fizetésért a Shanghai Shenhua csapatába, hogy aztán egy év után harmadszor is visszatérjen a Boca Juniorshoz. Emberi ésszel felfoghatatlan pénzt tett zsebre egy év alatt, több mint 30 millió angol fontot. Tevez nagyon boldognak és agilisnak tűnt Kínába érkezésekor, ez az állapot azonban nem tartott sokáig, mert rövid időn belül haza akart térni. 19 meccsén 4 gólt sikerült szereznie. Később azt nyilatkozta, hogy családi szempontból nyert, a futball szempontjából nem. Sokatmondó az a kritikája, mely szerint Dél-Amerikában és Európában a játékosok gyerekként tanulnak meg focizni, Kínában nem. Úgyhogy technikailag nem túl jók. Tevez azt is elmondta, hogy a szurkolók is máshogy viszonyulnak a játékhoz. Szerinte 50 éven belül Kína nem fogja elérni azt a szintet, ahol most a dél-amerikaiak vagy az európaiak tartanak.

A játékosok és a Kínába igazolt edzők is elismerik, hogy a legnagyobb vonzerőt a fizetés jelenti számukra, amely két-háromszorosa annak, amit hazájukban tudnának megkeresni. A már említett Tevez heti 615 ezer fontos (!) fizetése mellett érdemes megemlíteni Oscar heti 400 ezres, Graziano Pellè 290 ezres vagy Ramires 200 ezres bérét. A brazil Oscar egy nyilatkozatában őszintén elismerte, hogy a kínaiak olyan ajánlatokat tesznek, amiket a játékosok nem tudnak visszautasítani. Azt is elmondta, hogy amikor Kínába igazolt, nem a karrierjére, hanem a családjára gondolt. Feltűnő azonban a következő mondata: fiatal még, vissza is fog térni Európába, tehát a kínai kaland csak egy pénzügyi ugródeszka számára.

Külföldi edzők a kínai kispadokon

A kínaiak a kispadokra is olyan edzőket vásároltak, akik tapasztaltnak számítottak. A korábbi Európa-bajnok francia Jean Tigana néhány meccs után felállt az akkor Drogbát és Anelkát is foglalkoztató sanghaji csapat kispadjáról, ellenben Marcello Lippi és Luis Felipe Scolari sorozatban 3-3 bajnoki címet tudott szerezni a Kuangcsou Evergrande csapatával. Az edzőként a fél világot bejáró svéd Sven-Göran Eriksson is több évet töltött el Kínában, három csapat kispadjára is leülve. Fabio Capello is kipróbálta magát másfél szezon erejéig a kínaiaknál. A német Felix Magath, aki korábban a Wolfsburggal lett német bajnok, vagy a chilei Manuel Pellegrini, aki a Real Madridnak és a Manchester Citynek volt vezetőedzője, szintén megfordult arrafelé. A kínaiak folyamatosan építik kapcsolataikat dél-európai és európai futballszövetségekkel és klubokkal. Ennek eredményeként edzők, orvosok és más szakemberek érkeznek az országba. A március elsején indult kínai labdarúgó-bajnokság 16 csapata közül mindössze három foglalkoztat kínai edzőt, a többi mester külföldi.

Fenntarthatatlanság és a "kínai modell" korrekciója

A kínai focimodell fenntarthatóságára csak a bátor emberek fogadnának. Az amerikai MLS-nek is 20 év kellett, hogy erőre kapjon. Olyan bajnokságba invesztáltak a legnagyobb kínai üzletemberek és állami vállalatok, amelynek szinte semmilyen gazdasági értéke nem volt. A kínai vezetés nem sokkal ezelőtt a homlokára csapva felismerte, hogyha számolatlanul engedi be a külföldi játékosokat, akkor nemcsak az utánpótlását teszi tönkre, de a kínai kormány által megálmodott nemzeti válogatott felépítését is szétveri.

Éppen ezért jelenleg csak négy külföldi lehet egy csapat keretében és három egyszerre a pályán. 2017-ben a Kínai Labdarúgó Szövetség új szabályt vezetett be. Minden veszteséges klubnak, amelyik új külföldi játékost igazol, az átigazolási díjnak megfelelő összeget be kell fizetnie egy olyan alapba, amelynek célja a fiatal kínai játékosok fejlődésének elősegítése. Ezt a díjat 100 százalékos átigazolási adónak nevezhetjük.

A helyi óriáscégek évek óta azt gondolják (vagy azt mondják nekik), hogy érdemes befektetni a labdarúgásba, hiszen a kínai piac nagyjából akkora, mint az európai és a dél-, valamint észak-amerikai együttvéve. Nem elhanyagolható tény, hogy a kínai milliárdosok évek óta tulajdonosként ott vannak az európai klubfutballban is. Elsősorban angol első és másodosztályú csapatokban, de betették a lábukat a spanyol, a francia, az olasz, a holland vagy a cseh bajnokságba is.

A FIFA és a globális piac szerepe

A kínai labdarúgásnak jót, de rosszat is tesz, hogy a kommunista párt főtitkára, az ország elnöke, Hszi Csin-ping lelkes rajongója a futballnak. A vezér három kívánsága a következő volt: a 2002-es részvétel után a csapat jusson ki rendszeresen a világbajnokságokra, Kína rendezzen Mundialt, végül nyerjen is egy vb-t. Az első kettőre az elvi és gyakorlati esély megvan. A harmadik cél viszont olyan álom, amelyet a jelenlegi kínai elnök aligha fog megérni.

Mindenesetre van egy szervezet, amely mindent megtesz, hogy Kína a világfutballban is jól érezze magát. Ez pedig a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, amely most azon mesterkedik, hogyan emelhetné meg a 2022-es katari vébé 32-es mezőnyét 48 csapatosra. (A 2026-os kanadai-amerikai-mexikói világbajnokságon már biztosan 48 együttes indulhat.) A FIFA olasz elnöke, Gianni Infantino nem valami jószolgálati követként tetszelegve akarja átverni a testületen a korábbi létszámemelést, hanem azért, hogy olyan országok biztosan a vb résztvevői lehessenek, amelynek piacai a világ gazdaságában megkerülhetetlen tényezőnek számítanak. Ilyen az Egyesült Államok, Oroszország és Kína (de ilyen India is). Az USA válogatottja lemaradt a 2018-as vb-ről, Kína úgyszintén, az oroszok pedig házigazdaként mentesültek a selejtezők lejátszása alól. A FIFA döntése viszont tényleg olyan lehet, amely meglökheti a kínai labdarúgást - de a kozmoszba fellőni ezzel sem lehet majd a kínai válogatottat.

Azt viszont garantálni lehet, hogy a 48 csapatos vébén lesz két meccsük - ez pont kettővel több, mint a semmi. Ez pedig százmilliókat ültet a tévék elé, tízezreket ösztönöz majd egy katari vagy tengerentúli utazásra - egyszóval, csengetni fog a kassza. Utóbbi ennek az egész sztorinak a lényege. Semmi más. Akkor is, ha Gianni Infantino semmiképpen sem tud világbajnokot kreálni a kínai labdarúgó-válogatottból, pedig - ne legyünk álszerények - legszebb álmaiban ez is felvillan egyszer-egyszer. Csak éppen ez az egyetlen dolog, amelyet nem lehet pénzen megvásárolni.

Eközben elképzelhető, hogy a világ két legnépesebb országában, Indiában és Kínában nem közvetítik a június 11-én kezdődő labdarúgó-világbajnokság mérkőzéseit. A Reuters értesülései szerint Indiában a Reliance-Disney közös ajánlata 20 millió dollár volt a tévés jogokért, ám ezt a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) nem fogadta el, mivel csupán töredéke annak, amire számított. Kínára vonatkozóan szintén nincs szerződése a nemzetközi szövetségnek, ami azért is meglepő, mert a legutóbbi, 2022-es világbajnokságot éppen a távol-keleti országban követték a legnagyobb figyelemmel, a közösségi oldalakon és a digitális platformokon az össznézettség 49,8 százaléka Kínához volt köthető. Négy éve a világszintű televíziós nézettség 17.7 százalékát adta Kína és 2.9 százalékát India. A Reuters jelzi, teljességgel szokatlan, hogy bő egy hónappal a vb rajtja előtt ne legyenek meg közvetítési jogokról szóló szerződések.

A jégkorong és az asztalitenisz tanulságai

Nincs olyan dolog, amit Kínában ne tudnának megcsinálni. Ha kell, pár hónap alatt megépítenek 400 km új vasutat. Ha arra van szükség, mágneses térben lebegő szupervonatokkal kápráztatják el a világot. Bár Pekingben szinte sosem esik a hó, mégis téli olimpiát rendeznek. Bárhova nyúlnak, előhúznak egy világbajnok asztaliteniszezőt, vagy súlyemelőt. Csak a labdarúgással gyűlik meg a bajuk - de azzal nagyon. Ide ugyanis a számolatlanul elköltött dollármilliárdok sem elegendőek, ha a kínai játékosok csak ugatják a focit.

A kínai férfi asztalitenisz-válogatott kudarca a 2026-os világbajnokságra való kijutásban mély megdöbbenést keltett az ország médiájában és szurkolóiban. A kínai férfi válogatott mindössze 48 órán belül sorozatban vereséget szenvedett Dél-Koreától (1-3) és Svédországtól (2-3). Ez egy hihetetlen forgatókönyv volt, mivel utoljára 2000-ben szenvedtek vereséget csapat-világbajnokságon. Idén Londonban azonban váratlan módon megtört a több mint 20 éves dominanciájuk. A Svédország elleni vereség különösen sokkoló volt. A világelső Vang Csu-csin két győzelemmel és tökéletes teljesítménnyel ellenére Kína mégis keserű vereséget szenvedett. Ez az eredmény azt jelentette, hogy Kína a történelem során először nem végzett a csoportkör első két helyezettje között. Bár az új formátumban továbbjutottak, három mérkőzés után csak a harmadik helyen végeztek, ami súlyos csapást mért a hosszú évek alatt felépített büszkeségre. A hazai közvélemény reakciója azonnali és robbanásszerű volt. A kínai média egyhangúlag megkérdőjelezte a keret létszámának csökkenését, különösen a mélységében. A valóságban Vang Csu-csinon kívül a kínai férfi asztalitenisz-világban jelenleg sok olyan név hiányzik, amely képes lenne különbséget tenni a magas szinten. Sokan radikális reformokat sürgettek, a tapasztalt veteránok visszahívásától kezdve a fiatalabb generációk nemzetközi ismertségének növeléséig. Egyes szakértők arra is figyelmeztetnek, hogy a világ többi része gyorsan csökkenti a szakadékot, közvetlenül veszélyeztetve Kína domináns pozícióját. A csoportkörben elszenvedett sokkoló vereség azonban egyértelműen figyelmeztető jel, amely azt mutatja, hogy a kínai asztalitenisz-dominancia korszaka példátlan kihívással néz szembe.

A jégkorongban is történtek meglepetések. A házigazda kínai válogatott a divízió 1/B-s világbajnokság utolsó mérkőzésén büntetőkkel legyőzte Észtországot, így megelőzte Romániát. A kínai csapat a 22. percre 3-0-s előnyt épített fel, de ez nem volt elég a hárompontos sikerhez. Az észtek vissza tudtak kapaszkodni, és a 60. perc végén 3-3 állt a sencseni csarnok eredményjelzőjén. Ez maradt a hosszabbításban is, de a büntetőpárbajból Kína került ki győztesen, így végül 4-3-ra győzött. Ezzel a kínaiak pontszámban beérték Románia együttesét, és mivel az egymás közötti eredmény nekik kedvezett, övék lett az ezüstérem. A divízió 1/B-s világbajnokság végeredménye a következő volt:

1. Észtország 13 pont
2. Kína 10 pont
3. Románia 10 pont
4. Dél-Korea 9 pont
5. Spanyolország 3 pont
6. Hollandia (eredetileg kieső)

tags: #kinai #valogatott #felallas

Népszerű bejegyzések:

• Az Internazionale magyar játékosai
• a női válogatott céljairól
• Kispályás Labdarúgás Várpalota
• NB I: DVTK – Újpest meccs részletek
• A legendás kapus sikerei