Kosztolányi Dezső: Életmű és Rilke-fordítások mélységei

Kosztolányi Dezső (1885-1936) a magyar irodalom egyik meghatározó alakja volt, író, költő, műfordító, kritikus, esszéista és újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja. Életműve mind a líra, mind az epika területén kiemelkedő, műfordítói munkássága pedig, különösen Rainer Maria Rilke verseinek átültetése, máig alapvető referenciának számít a magyar irodalomban.

Életút: A költő és író formálódása

Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én, virágvasárnap, Szabadkán született Kosztolányi Árpád (1859-1926) fizika- és kémiaprofesszor, iskolaigazgató, valamint a francia származású Brenner Eulália (1866-1948) gyermekeként. Édesanyja révén unokaöccse volt Brenner József, alias Csáth Géza (1887-1919) író. Nagyapja, nemes kosztolányi és felsőlehotai Kosztolányi Ágoston, bankpénztáros, 1848/49-es honvédszázados volt, Bem seregében szolgált; személyesen ismerte Kossuth Lajost és beszélgetett Petőfi Sándorral is. Ő tanította meg unokáját írni és olvasni, valamint angolul is.

Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán kezdte, azonban önképzőköri konfliktusa miatt, melynek oka magyartanárára tett megjegyzése volt, kicsapták. Ezt követően magántanulóként, Szegeden tette le az érettségit. 1903-ban Budapestre költözött, és beiratkozott a bölcsészkar magyar-német szakára. Itt, Négyesy professzor stílusgyakorlatain, ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Babitscsal, Juhász Gyulával, Karinthy Frigyessel és Füst Milánnal. 1904-ben beiratkozott a bécsi egyetemre, majd 1905-ben hazatért, de az egyetemi tanulmányait már nem folytatta, hanem újságíró lett. Első cikkei többek közt a Szeged és Vidékében és a Bácskai Hírlapban jelentek meg. 1906-ban a Budapesti Napló kérte fel munkatársnak Ady Endre helyére, aki akkor épp Párizsból küldte tudósításait.

1907-ben jelent meg első verseskötete, a Négy fal között, mely elismerő fogadtatásra talált, egyedül Ady bírálta. Kosztolányi a későbbiekben kilenc cikket írt Adyról. Az utolsó, a legnagyobb horderejű, 1929-ben született meg, válaszként A Toll körkérdésére: mit jelent számukra Ady öröksége. Kosztolányi válasza az Írástudatlanok árulása - különvélemény címet viselte. Trianon után fölfokozódott az Ady-kultusz, és erre a kultuszra született meg válaszként az írás. Kosztolányi szerint Ady költészete időszerűtlen, az általa képviselt magatartás visszautalja őt a XIX. századba. Elutasította szerelmi költészetét is, mely nem újszerű, hanem mélyen konvencionális. Bírálólag szólt Ady ún. nyelvteremtő zsenijéről, mely szerinte egyszerűen a magyar nyelv ismeretének hiányából fakadt. Rámutatott arra, hogy az Ady-kultusz, illetve költészetének kizárólagossá tétele gátat emel a magyar líra fejlődése elé.

1908-ban a Hét, az Élet, az induló Nyugat munkatársa lesz, 1911-ben pedig a Világ belső munkatársa. 1913-ban házasságot kötött Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven jelentette meg novelláit például a Nyugatban is. Kosztolányi még ebben az évben megismerkedett Thomas Mann-nal, és kiadta néhány karcolatát, rajzát Mécs címmel. 1915-ben született fiuk, Kosztolányi Ádám, aki szintén próbálkozott az írással. 1916-ban tagja lesz a budapesti Világ című szabadkőműves páholynak. 1917-ben a Pesti Napló belső munkatársa volt, ugyanebben az évben az Esztendő szerkesztőjeként is dolgozott, valamint alapító tagja lett a Vörösmarty Akadémiának.

A Tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék belső munkatársa lett, részt vett a Szabó Dezső vezette Magyar Írók Nemzeti Szövetségének munkájában, de hamarosan szakított vele. 1919. szeptember 29-én unokatestvére, Csáth Géza öngyilkos lett. Kosztolányi kivált az Új Nemzedék szerkesztőségéből, és a Pesti Hírlap munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott. 1922-ben jelent meg A véres költő című regénye, mely a későbbi kiadásokban Néro, a véres költő címmel látott napvilágot.

1930. február 2-án a Magyar Írók Egyesületének közgyűlésén felolvasta Lenni vagy nem lenni című tanulmányát, majd a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta. Decemberben a Magyar Pen Klub elnökévé választották. 1931-ben Münchenben meglátogatta Thomas Mannt, és Londonban Rothermere lord is fogadta, aki ezer angol fontot ajánlott fel az 1931-ben megjelent legjobb magyar mű szerzőjének. Kosztolányi Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond között osztotta meg a díjat. 1932-ben francia becsületrenddel tüntették ki. A konzervatív írók támadására, hogy megmentse a budapesti nemzetközi kongresszust, lemondott a Pen Klub elnökségéről, a kongresszuson az elnöki tanács tagjaként vett részt.

1933-ban mutatkoztak betegsége (rák) első jelei. 1934-től sorozatos műtéteken esett át, és Stockholmba is elment rádiumkezelésre. 1935-ben, a visegrádi újságíró-üdülőben szerelemre lobbant egy fiatal férjes asszony, Radákovich Mária iránt. Szerelmük több vers megírására is sarkallta, mint például a Röpima, a Szeptemberi áhítat. El akart válni, de betegségének súlyosbodása közbeszólt. Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án halt meg Budapesten, a Szent János Kórházban. Decemberben a Nyugat különszámmal adózott emlékének, melyben Babits rehabilitálta fiatalkori barátját, művésztársát. Szenvedéseiről részletesen Ascher Oszkár tudósított nemcsak a Nyugatban, hanem Az Est hasábjain is.

Kosztolányi Dezső pályaképe: Líra és epika

Lírai művei

A lírikus Kosztolányi első kötete, a Négy fal között (1907) jellegzetesen századfordulós, szecessziós kötet, Reviczkyre és Komjáthyra visszautaló elemekkel. A kötet legnépszerűbb és máig élő alkotása, az Üllői-úti fák (1906) a századfordulón népszerű sanzon reprezentatív darabja, könnyes-bús búcsúzás az ifjúságtól.

A szegény kisgyermek panaszai (1910) a Nyugat első nemzedékének, de talán az egész 20. századi magyar lírának legsikeresebb és legnépszerűbb kötete. Az első kiadásban 32 vers jelent meg, mely 1923-ig 63 versre bővült. Életrajzi-pszichologizáló megközelítés szerint saját gyermekkori élményeit reprodukálja, lélektani hitelességgel tárja elénk a gyermeki lélek rezdüléseit, sőt a tudattalan világát is; a gyermekszerep attitűdjéből formálja meg verseit. Az első kötet még az impresszionizmus jegyében fogant, funkciója a világ sokszínűségének, ellentétekben való egységének kifejezése. A bővülés az expresszionizmus felé mozdítja el a kötetet, amire példa A rút varangyot véresen megöltük és az Az őrült napraforgó.

A következő sikeres kötetre viszonylag sokat kellett várni. Néhány reprezentatív vers megjelent a Mágia (1912) és a Mák (1916) kötetekben, mint az Arany-alapra arannyal, az Ének Virág Benedekről, az Akarsz-e játszani?. A Kenyér és bor (1920) című kötet nyitóverse, a Boldog, szomorú dal (1917) az első összegzés a költői pályán, a férfikor első leltára. Az ifjúság és a felnőttség szembesül egymással, s a végső konklúzió, hogy a világba való beilleszkedés lehetetlenné teszi az álmok megvalósulását.

A bús férfi panaszai (1924) című kötet a kortársak számára némiképp csalódást jelentett A szegény kisgyermek panaszai után. Jelentőségét csak az utóbbi évtized Kosztolányi-irodalma mutatta fel. Valójában az eddigi pályát összegző és a kései verseket előrevetítő lírai alkotások gyűjteménye. A Meztelenül (1928) című kötet világképében nem, hanem elsősorban poétikai szempontból újítja meg költészetét. A szabadvershez nyúl, s ezzel lemond a költői eszköztára egyik legfontosabb alapjáról, a rímről. Marad az eszköztelenség, a formai letisztultság, a költői nyelvnek az élőbeszédet imitáló volta. A meghatározó műfajjá a zsánerkép, a jellemrajz válik, s fölerősödik világképének meghatározó mozzanata, a részvét-etika.

A Zsivajgó természet (1930) című kötet után jelent meg a Számadás (1935), a magyar líra egyik csúcsteljesítménye, mely poétikai szempontból is szintetizáló jellegű. Megőrzi a költészet játékosságát, azaz visszatér a Meztelenül kötet előtti rímjátékokhoz, viszont megőrzi az élőbeszéd természetességét is. A lexikát megfosztja emelkedettségétől, pontosabban a köznapiságot emeli fel a költészet régióiba. A megformáltság és a természetesség egyszerre jellemzi ezt a költészetet. Eszmei-világképi szempontból a halál és a szenvedés problémaköre kerül előtérbe, együtt a leltárkészítés és összegzés igényével, a semmivel való küzdelemmel, az egyéniség és a személyiség védelmével, nagyszerűségének és megismételhetetlen egyediségének hirdetésével.

Epikus művei

Novellái

Az epikus Kosztolányi alkotásai közül Esti Kornél, Kosztolányi kedvenc hőse, alteregója, doppelgängere mint történetszervező alak az 1933-as Esti Kornél című kötetben jelenik meg, mely 18 fejezetet tartalmaz. Az 1936-os Tengerszem című kötetben már fejezetekre tagolás nélkül, egyéb novellák között szerepelnek az Esti Kornél-történetek. A történetek kiindulópontja - különösen az Esti Kornél első fejezete - még a személyiség megkettőzésének a századfordulón még oly népszerű elvére épül. A freudi mélylélektan némileg vulgarizált változatában az író megkülönbözteti a társadalomba beilleszkedő, a normákat elfogadó konformista személyiséget és az elfojtott tudattalan felszínre kerülésével a lázadót, a normákat elvetőt, az ösztönöket kiélő személyiséget. Ám a személyiség sokszínűségét valló Kosztolányinak a freudi képlet túlságosan leszűkítő, s a későbbi történetekben fokozatosan eltávolodik a kiinduló alaptól. Az Esti Kornél-történetek világképének legfontosabb jellemzője tehát nem a személyiség érzés-és tudatvilágának ambivalenciája, hanem a polivalencia, a világ és ember kiismerhetetlen sokszínűsége. Másik összetevője az agnoszticizmus, a kételkedés minden olyan elvben, gondolatban, mely egyirányúsítja a világról alkotott képet.

Az Esti Kornél - bár a magyar irodalom egyik legjobban megszerkesztett és hatásosan felépített novelláskötete - sokféle műfaj-variációval telítődik. Az író önmeghatározása szerint (első fejezet vége) egyszerre útirajz, életrajz, és amit leginkább hangsúlyoz „ami egy költőhöz illik: töredék”. A novellák egy része nyelvi-nyelvfilozófiai problémával foglalkozik. A Hetedik fejezet hittétel Kosztolányi részéről az anyanyelv szépsége mellett. A Kilencedik fejezet, a bolgár kalauz története, arról tanúskodik, hogy az emberi kommunikáció csak nagyon csekély mértékben nyelvi jellegű, a kapcsolatteremtés alapja a másik elfogadása. A Negyedik fejezet, mely a becsületes város szellemes utópiáját rögzíti, Kosztolányi világképének azt a vonását jeleníti meg, mely szerint az élet sokszínűsége ellentmond mindenféle teóriának. A Tizenharmadik (A sorsüldözött özvegy), illetve a Tizenhatodik (Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe) fejezet közös gondolata a mások iránti türelem és megértés, az a fajta tolerancia, mely elviseli mások életének önmagunkétól eltérő voltát. A zárófejezet, a Tizennyolcadik, mely egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást, példázatszerűen szól az emberi életről.

A Tengerszem kötet novellái közül az Omlette a Woburn fájdalmasan rezignált hangon szól egy vacsora kapcsán a világban való idegenségérzetünkről, a magyarság és európaiság viszonyáról, reménytelen vágyakozásunkról, hogy beletartozzunk kontinensünk kulturális közösségébe. A Barkochba irodalomtörténeti érdekessége, hogy főszereplője a fiatal József Attila, illetve kapcsolata Szántó Judittal. Az Utolsó fölolvasás a művészsors problémáját dolgozza fel, némileg visszalépést jelentve Kosztolányi írói pályáján, hiszen egy szecessziós problémakör szecessziós módon való megragadásáról van szó. Kosztolányi a magyar kispróza egyik legnagyobb mestere. Klasszikusan letisztult novellái (A kulcs; Fürdés), elbeszélései (Kínai kancsó) a tudattalant is magukba foglaló finom lélekrajzukkal, az emberek közötti viszonyt árnyalt társadalomképpel vegyítő feszes szerkezetükkel tűnnek ki.

Regényei

Első nagyepikai alkotása, a Nero, a véres költő (1922) - Suetonius és Tacitus gyakran szó szerinti átvételével - egyszerre történelmi- és művészregény, a kortársak számára pedig a Szabó Dezsővel folytatott polémia kulcsműve. A Pacsirta (1924) a szülők tragédiájának megrázó rajza, a csúnya lány és érte az életformájukat megváltoztató Vajkayéknak kisvárosi környezetben lezajló csendes tragédiája. Az Aranysárkány (1925) hőse, a lányát egyedül nevelő Novák Antal tanár úr a természettudomány világos és egyértelmű törvényei szerint képzeli el és éli le az életet, s éppen magabiztossága okozza szakmai és szülői bukását.

Az Édes Anna (1926) egyértelmű kritikai és közönségsikere oldotta azt a feszült és ellenséges légkört, mely az írót a húszas években körülvette. A jobboldali sajtó támadta Kosztolányit az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején vállalt (egyébként csekély) szerepe miatt, a baloldali értelmiség a múlt megtagadásáért bírálta, amiért az Új Nemzedék című újság Pardon rovatában utólag ironikusan írt a kommünről. A könyörület, a szeretet, az irgalom a legfőbb érték az Édes Annában. Ezt jelzi az is, hogy Kosztolányi latin nyelvű halotti szöveget illesztett a regény elé mottóként. Az egyetemes nyelven megfogalmazott ima könyörgés a cselédlányért, az áldozatokért, a szereplőkért, valamennyiünkért.

Kosztolányi recepciója és újraértelmezése

A legújabb szakirodalom tükrében Szirák Péter tanulmányában kiválóan összefoglalta a Kosztolányi-recepció múltbéli és jelenlegi irányait. Az életmű értékeléséről Szirák így fogalmaz: „Kosztolányinak a huszadik század második felében végbemenő recepcióját tehát az ideológiai kirekesztés, majd a részbeni ideologikus rehabilitáció, s végül az irodalmi rekanonizáció egymást követő fázisai jellemzik”.

A rekanonizáció napjainkban is zajlik, melynek kulcsfigurái Németh G. Béla és Szegedy-Maszák Mihály, akik a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve az életmű összetettebb megértésére, új kontextusba helyezésére törekedtek. Németh G. sokat tett a nietzscheiánus és a heideggeriánus értelmezői távlat meghonosításáért. Szirák szerint a nyolcvanas-kilencvenes években Kosztolányi-reneszánszról beszélhetünk, amelyben nagy szerepe van Bori Imre műveinek, Balassa Péter Édes Anna-interpretációjának, Kulcsár Szabó Ernő líratörténeti vizsgálódásainak, valamint a Kosztolányi-újraolvasó című tanulmánykötetnek is. A reneszánsz azonban ma is tart, és ez annak az irodalomtörténésznek is köszönhető, aki Kosztolányi életművével talán a legtöbbet foglalkozott: Szegedy-Maszák Mihálynak. Szirák 2001-ben éles szemmel vette észre, hogy Szegedy-Maszák Mihály „írásai egy virtuális Kosztolányi-nagymonográfiának is tekinthetők”, s ma, 2011-ben ez a nagymonográfia már nemcsak virtuálisan, hanem valóságosan is előttünk áll: 2010-ben jelent meg a Kosztolányi Dezső című monográfia.

Szirák tanulmányában a rekanonizáció egy másik aspektusára is rávilágít: hogyan van jelen Kosztolányi a kortárs, élő irodalomban? Leginkább Esterházy Péter regényeiben látja hangsúlyosnak Kosztolányi hatását: a Fancsikó és Pinta, valamint a Termelési-regény nyelvszemlélete hasonló Kosztolányiéhoz. A Függőben az idézetek újrarendezése jellemző, míg a Harmonia caelestisbe az Édes Anna nyitó bekezdései épülnek bele a családtörténetbe, így az idézet új jelentést nyer. 2011-ben jelent meg az Esti című regény, amely már címében is megidézi az Esti Kornél-novellaciklust. Szirák Darvasi László prózájában, valamint Térey János és Kovács András Ferenc lírájában véli tettenérni Kosztolányi hatását. Úgy látja, „Kosztolányi eleven emléke többrétűen beleíródott a kortársi irodalmi folyamatokba”. A kiterjedt Kosztolányi-életművön belül az Esti Kornél-novellákra összpontosul kitüntetett figyelem az értelmezők részéről. A Kosztolányi-újraolvasó (Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály, Anonymus, 1998.) többféle megközelítésben tárgyalja a novellákat, többek között filológiai szemszögből.

Kosztolányi mint műfordító: Rilke árnyékában

Kosztolányi Dezső műfordítói tevékenysége kiemelkedő jelentőségű, és különösen Rainer Maria Rilke költészetének átültetése jelentett számára élete végéig tartó, mély hatást. Kosztolányi feltehetőleg bécsi tartózkodása alatt (1908) ismerkedett meg Rilke költészetével. Ezt bizonyítja - a fordításait és költészetét jelentősen befolyásoló Rilke-hatás mellett - Rilkéről írt tanulmánya is.

Rilke-tanulmányainak alakulása

A szóban forgó tanulmányt Kosztolányi élete során többször is átdolgozta, ami annak jele, hogy foglalkoztatta, szinte már izgatta Rilke írásművészetének titka, forrása, s talán a személyiségen keresztül próbált közelebb férkőzni magához a költőhöz is. A tanulmány elején Rilke életútjáról olvashatunk. Majd Kosztolányi felhívja a figyelmet, hogy Rilke az új német irodalomban külön helyet kér a maga számára, utalva ezzel Rilke egyedi hangjára. Stefan George és Hugo von Hofmannstahl mellé helyezi őt. Kosztolányi tisztázni igyekszik Rilkét a parnasszizmus vádja alól, amikor kifejti, hogy az osztrák líra titokzatos, de semmi köze a múlt évszázad józan tudományábrundjaihoz. Kosztolányi szerint Rilke úgy ad mindent oda másnak, hogy ő lesz általa gazdagabb. Rilke távolságok lázát érzi a mozdulatlanságban.

Rilke egyénisége kibontakozását Rodin hatásának tudja be Kosztolányi. Szerinte a szobrász fejleszti ki benne a plasztika iránt való érzéket. Kosztolányi a tárgyakat elsikló életünk nyugvópontjaival azonosítja, amit a következőképp fejt ki: „A művész ezzel a távlattal szemben alkot. Rilke úgy látja az életet, mint Rodin: egy pillanatban és egy villanatban.”

A tanulmány első példánya a Nyugatban jelent meg 1909. szeptember 16-án. Ebben Kosztolányi sokat időz a „Ding” szó körül - ez lerövidül a tanulmány fordításkötetekben megjelent példányaiban, melyet azzal a „nem én”-nel azonosít, mellyel az ember öntudatlanul is millió kapcsolatban van. Mindegyik tárgy magán viseli életünket, mellyel van, lesz vagy volt kapcsolatunk. A tárgyak hordják értelmünket, s csak fel kell törnünk kérges héjukat, hogy megtaláljuk bennük a fogalmakat. Itt újra figyelmeztet, hogy ne tévesszük össze Rilke költészetét a parnasszienekkel, mert míg ők a puszta „Ding”-et énekelték meg, addig Rilke a „Ding an sich”-et. A Nyugatban megjelent cikkében Kosztolányi világosan látja, nem az a fontos, hogy Rilke panteista vagy római katolikus, mert, mégha verseiben Istenhez fohászkodik is, ez az Isten semmiképp nem azonosítható az egyházak Istenével. Rilke számára az istenséget a tárgyak alkotják. Ehhez az Istenséghez Rilke az értelemből kiindulva az érzéseken keresztül jutott el. Kosztolányi felismeri, hogy Rilke művészetének különlegessége abban van, hogy a szobrászat jellegéből, a plaszticitásból fakadó, legbelsőbb tulajdonságát alkalmazza a versírásra is. A szobrásznak egyetlen pillanatban meg kell ragadnia az ember jelenét, múltját, jövőjét. Ezért van, hogy a sikerült szobrok képesek éreztetni a be nem következetetett, a még folyamatban lévőt, melyet a kézzelfoghatóság helyett a sejtetés, a szimbolikus vonás jellemez. Kosztolányi kiemeli, hogy Rilke egészükben közli velünk érzéseit. Szinte egyszerűen belénk helyezi átadnivalóját. Klasszikus tökélyűnek látja Rilke művészetét, mely „mélyen és nyugodtan hullámzik komoly célja felé”.

Rilke művészetének tetőfokát Kosztolányi nézőpontja szerint a Stundenbuch jelenti. Ezt mind a Modern költők I, mind pedig a Modern költők II Rilke-tanulmánya is alátámasztja. Ez azért különös, mert míg az 1914-es kiadás többségét a Stundenbuch versfordításai alkotják, addig az 1921-esben a Neue Gedichte költeményei válnak uralkodóvá. A két kötet elemzése alapján megállapítható, hogy Kosztolányi 1914 és 1921 közötti időszakban a már elkészült Rilke-fordításai némelyikét a Stundenbuch-ból és a Buch der Bilder-ből csiszolta át. Az időszak újabb Rilke-fordításai a Neue Gedichte kötet verseiből születtek (33 vers). Ez a tény viszont arra engedne következtetni, hogy ebben az időszakban Kosztolányi a Neue Gedichte című kötetet kellett, hogy Rilke költészetének csúcsaként értékelje, másképp nem foglalkozott volna vele ilyen sokat.

Az ellentmondás feloldására több logikusnak tűnő magyarázat is kínálkozik: a legkézenfekvőbb, hogy Kosztolányi a Neue Gedichte verseit mindössze csak stílusgyakorlatnak szánta, és Rilke legsikerültebb verseinek továbbra is a Stundenbuch-ban megjelenteket tekintette. De az is lehetséges, hogy Kosztolányi túl jónak találta a korábbi tanulmány megfogalmazását ahhoz, hogy szövegszinten változtasson rajta. A tanulmány első változata részletezettséggel, bőbeszédűséggel jellemezhető a későbbiekhez képest. A friss bécsi élmény lengi körül a szöveg stílusát. Kosztolányi számára Bécs többet jelent a világlírában, mint Párizs, London és Németország együttvéve.

A második változat a Modern költők I (1914) Rilke-versfordításai bevezetéseként olvasható. Ez egy egyszerűsített, tömörített változata az elsőnek. De ezzel a tanulmányával vezeti be Kosztolányi a Modern költők II (1921) Rilke-fordításait is. Az 1914 és 1921-es kiadás közötti apró módosítások érdemben nem változtatnak a mondanivalón, ugyanis ezek többnyire grammatikai, helyesírási jellegűek, illetve a szókinccset érintő magyarosítások. Annyiban aktualizálja Kosztolányi az első kiadás szövegét - ami szintén azt bizonyítja, Kosztolányi folyamatosan nyomon követte Rilke életútját -, hogy az életrajzi adatokra vonatkozó részt kiegészíti: Rilke „a világháború kitörésekor Bécsbe költözött, a hadtörténeti múzeumban dolgozott. A háború alatt nagyon keveset írt.” A tanulmány végén a Rilke műveit felsoroló részt kibővíti az azóta megjelent Das Marienleben (1913) című versgyűjtemény említésével, illetve a Rilkéről szóló irodalom körébe beveszi (évszám megjelölése nélkül) Bányai Marcel Rilke könyve (Renaissance) című művét.

Kosztolányi tanulmányában megnevezi az általa ismert Rilke-műfordítókat is. Megfigyelhető, hogy az 1921-es változatban Kosztolányi tendencia szerűen lecsökkenti az előző kiadáshoz képest a határozott névvelők használatát (pontosan 6 helyen), illetve az „ami”, „amely” vonatkozó névmás esetén a „mi”, „mely” alakokat használja (szintén pontosan 6 helyen). A Stundenbuch mellé zárójelbe helyezi a cím fordítását: „Órák könyve”. A magyarosságra való törekvés - amire Rába György is rámutatott - figyelhető meg Kosztolányi első versfordításaiban is. Valószínűnek tartjuk, hogy a bécsi tartózkodása folyamán vagy a közvetlenül utána megfogalmazott Rilke-tanulmányt Kosztolányi 1914-ben lerövidítette ugyan, mégsem fogalmazta újra, s ilyen formában helyezte előszóként Rilke-fordításai elé. Ha 1914-ben az újrafogalmazás lett volna Kosztolányi célja, valószínűleg már ekkor magyar szavakkal helyettesítette volna az idegeneket. Ugyanis, ha fokozatokat lehetne felállítani Kosztolányi Rilke-fordításai között, ebben a versfordításkötetben jelentek meg a legszabadabb, legmagyarosabb Rilke-fordításai.

Fordítási elvek és gyakorlat: Rába György nyomán

Rába György a Kosztolányi-fordítások elemzésekor arra az eredményre jutott, hogy a Modern költők I esetében Kosztolányi minden mást a rímeknek rendel alá. Kosztolányi a jelzőkön, igei állítmányokon keresztül a dekadencia képzetét kelti, melyek közül azonban kevés tartozik a világfájdalom körébe. Jellemző a szinesztézia önkényes használata. A Modern költők II-ben Rába szerint Kosztolányi már fegyelmezi magát, „pórázra fogja fordításainak stílusát”, de azért a „romantikus láz ki-kitör belőle”. A gyors indulatokat érzékeltető mellérendelések továbbra is megmaradnak fordításaiban. Ebben a fordításkötetben Kosztolányi Rilke-fordításait is vizsgálat tárgyává teszi. Rilkét akkor követi híven, ha Kosztolányi fordítása a kijelentés vagy a leírás szintjén marad. Megjegyzi, hogy Kosztolányi Rilke-fordításaiban éppen Rilke kulcsszavait mellőzi. Rilke rímei önkényes megoldásokra ösztönzik, amikkel ráadásul nem is él következetesen. Rilke többjelentésének értelmező fordítását adja. Az Idegen költők posztumusz kötetben a tömörítés, egyszerűsítés, részletek eltörlése jut szerephez. Az eredeti szórendjének visszaadására irányuló törekvés figyelhető meg benne. Az értelmező fordítás helyett Kosztolányi inkább a magyarázó fordítást részesíti előnyben, amit maga Rába helyesnek tart. Kosztolányi szerkezeteket érzékeltet szemléletes formák helyett. Mindezek alapján feltehető, hogy fordításkötetről fordításkötetre haladva Kosztolányi Rilke-fordításaiban egyre inkább közelíti az eredeti művet.

Példa a fordítás fejlődésére: Rilke "Du bist der Arme..."

Vizsgáljuk meg Rilke "Du bist der Arme, du der Mittellose" kezdetű darabjának Kosztolányi-féle fordítását, melynek két változata is létezik. Az egyik, 1909-es verzió a Nyugatban jelent meg, míg egy átdolgozott változat a Modern költők II (1921) kötetben kapott helyet. Az alábbi táblázatban összehasonlítjuk a két fordítást, rávilágítva a különbségekre.

Az utolsó előtti versszakban Kosztolányinál az arany helyett a „kenyeret” váltja napfényre a megszólított, s nem „újító”, hanem „ifjító” csodáról beszél.

Ha összevetjük egymással a két változatot és az eredetit, megállapíthatjuk, hogy az első versszak esetében az 1909-es áll közelebb az eredetihez: a szókincs terén a szél mindenképp jobban megfelel a Wind fordításának, mint a szellő; a másodiknál viszont az 1921-es. Az első verzióba Kosztolányi ugyanis szavakat told be: „tavasz”, „bús”. A harmadik versszakot Kosztolányi mindkét változatban önkényesen tagolja, ugyanis az eredetiben nyolc sor alkotja, míg Kosztolányinál mindkét esetben négy sor. A következő versszakban szövegszinten az 1921-es változat a hűbb, viszont ez a versszak Rilkénél öt sor: Kosztolányi első fordításából kihagyja a középső sort, a későbbi versbe azonban betoldja. Szókincs terén az 1909-es követi inkább az eredetit. Rilkénél is megjelenik az „arany” szó, akárcsak Kosztolányi 1921-es változatában, csakhogy Rilke az arany örök metamorfózisáról beszél. Az utolsó versszakot szemügyre véve Kosztolányi 1921-es megoldása áll közelebb Rilke verséhez. Összegezve tehát levonható a tanulság, hogy az 1921-ben megjelent verzió egy árnyalattal hűbb, mint a korábbi.

További Rilke-fordítások összehasonlítása

Kosztolányi 1909 és 1914-es Rilke-fordításainak összevetéséhez a Nyugatban megjelent cikk versfordításait, a Modern költők I fordításait, valamint az eredetit hívjuk segítségül. A Nyugatban két fordítását közli Kosztolányi, melyek megjelentek az 1914-es fordításkötetében is: az Önarckép 1906-ból (Selbstbildnis aus dem Jahre 1906) és A nő, aki megvakul (Die Erblindende). Kosztolányi utal további két Rilke műre is, a Der letzte Graf von Brederode entzieht sich türkischer Gefangenschaft és az Im Saal címűekre. Kosztolányi ezeknek csak tartalmukat közli, illetve a második eredetijéből idéz. Nem tudni, hogy Kosztolányi megpróbálkozott-e ezek fordításával, annyi bizonyos, hogy fordításköteteiben nem jelentek meg. Az Önarckép 1906-ból című versben három változtatást találtunk: „A szemben félelem s kék, enyhe fény / A gyermekkorból és itt-ott alázat, / Nem szolga-vágy, de nőies erény.” Az ötödik sorban a „nőies erény”-t „szolgáló erény”-re változtatja, a kilencedikben a „mélázik feketén”-t „méláz el feketén”-re, az utolsó pedig egy helyesírási módosítás: a „kusza” szót a „kúsza” váltja fel. A nő, aki megvakult esetében mindösszesen...

tags: #kosztolanyi #valogatott #muforditasok #te #meg #en

Népszerű bejegyzések:

• A Várkerti Stadion kihasználtsága
• Barca győzelem és tabellaelsőség
• A Vác FC információs kincsesbányája
• A spanyol-máltai mérkőzés története
• 1938-as magyar labdarúgó-válogatott