Kovács István, a kecskeméti kosárlabda legendás „Dokija”
Hétfő reggel, 74 éves korában elhunyt Kovács István, a kecskeméti kosárlabdacsapat korábbi gyúrója, intézője, akit mindenki csak „Dokiként” ismert. Élete és pályafutása összefonódott a kosárlabda iránti szenvedélyével, és generációk játékosai tekintettek rá tisztelettel és szeretettel. Személyisége és elhivatottsága mély nyomot hagyott a magyar kosárlabda világában, különösen Kecskeméten.
Az aradi kezdetektől Tiszakécskéig
Kovács István 1951. május 3-án született Aradon, ahol sportolói pályafutását is kezdte labdarúgóként. Tehetsége hamar megmutatkozott, olyannyira, hogy bekerült a korosztályos román válogatott keretébe is. Később azonban más szerepkörben találta meg hivatását: gyúrónak állt, és a helyi férfi és női kosárlabda csapat mellett dolgozott Aradon.
Magyarországra érkezve a Tiszakécske volt az első munkahelye. Az akkor NB II-ben szereplő közösség egyik meghatározó tagja volt, nem csupán masszőrként, hanem mint igazi „hangulatember” is. Már ekkor is kiderült, hogy nem csak a testek, hanem a lelkek gondozásában is jeleskedik.
Kecskeméti évek és a „Doki” becenév születése
2003-ban jött el a fordulópont, amikor az Univer KSE szakosztályvezetője, Tóth Viktor szerződtette Kecskemétre. Ettől a pillanattól kezdve Kovács István haláláig a kecskeméti kosárlabda szerves része volt. Előbb gyúróként, majd intézőként dolgozott az NB I A-s csapattal, és megalakulásától fogva szolgálta az Akadémia növendékeit is, átadva nekik tapasztalatát és tudását.
Valószínűleg kevesen ismerték őt a felületesnél jobban, mégis, mint ahogyan Doki is, a kecskeméti kosárlabdának is része lett az élete. Egy rövid párbeszéd, melyről azt mondták, „unásig ismerem, bénán hangzott mindig”, mégis az elmúlt 22 évben, aki beléphetett a kosárlabdacsapat öltözőjébe, annak meg kellett tanulnia. Ezek voltak az ő szeretetgesztusai, melyeket az öltözőbe éppen belépő fiatal játékostól kezdve az akkor már bajnoki és kupaérmeket szállító Forray Gábor is megkapott. Doki tisztaságot, rendet tartott az öltözőben, és ami legalább ilyen fontos, rendet a fejekben is.
Bejutott a Kecskemét a férfi kosárlabda Magyar Kupában
Tisztelet és sikerek a pályán és azon kívül
Doki tudta, mi a dolga, tudta, hol a határ a bizalom és a bizalmaskodás között. Tudta, mivel segít, mivel biztat, támogat, így vívta ki a játékosok tiszteletét. Az újkori kecskeméti kosárlabda összes sikerében része volt. Lapovval, McClendonnal emelte magasba a Magyar Kupa serleget, Derasimovic mellett akasztottak a nyakába bajnoki ezüstérmet. De neki mégis a játékosok tisztelete, szeretete volt a legnagyobb kincs, a legnagyobb siker. Éreztették vele, hogy fontos, ezért ő is ezt érezte.
Évek óta ő fogadta az öltözőben a játékvezetőket is, szinte mindegyikről tudta, hogyan szereti a kávét, kér-e rántotthúsos szendvicset, honnan jön. Nem véletlen, hogy ők is tisztelettel fordultak hozzá, bár igaz persze, hogy amikor elkezdődött a meccs, változott a viszony is. A legkülönlegesebb játéka Kapitány Gellérttel volt. Eleinte azt kiabálta, ha nem tetszett valami: „mit fújsz, Kapitány?” S mert persze sokszor nem volt igaza, változtatott: „mit csinálsz, Kapitány?”
Kivételezett játékosok és mély kapcsolatok
Doki életében is voltak azért kivételezett játékosok. Nem, nem kedvencek, csak mások. Ott volt eleinte Cory Bradford, aki annyira háklis volt a cipőire, hogy senki sem érhetett hozzá, nem foghatta meg. Ezt a kivételezett státuszt egyedül Doki kapta meg, mert ő még a cipőket is nagy szeretettel készítgette. Jött Derasimovic, egy nemzetközileg is ismert játékos, sztár, mégis szerény, tisztességes, aki mindig becsülte Dokit, ő pedig felnézett rá.
A leghosszabb ideig Karahodzic dolgozott Dokival, 13 évig húzták, piszkálták egymást. Doki a munkát, a rengeteg alázatot tisztelte leginkább benne, no és persze rengeteget nevettek együtt. Végül a kapitány, vagy Doki szerint a KAPITÁNY, Wittmann Krisztián, aki szintén különleges helyet foglalt el a szívében.
A végső küzdelem és az örökség
Megromlott egészségi állapota ellenére még az elmúlt hetekben is ott volt a meccseken, elvégezte a rá bízott feladatot, majd szokott helyén, a kecskeméti kispad mellett, a pálya sarkánál szurkolt csapatának. Mindannyian tudták körülötte, hogy „elkoptál, Doki, megevett az idő.” Tudta, évek óta tudta, hogy lépnie kell, hogy járhasson, de félt. Megfutamodott. Hiába kérték, hiába próbálták, a nyakas, konok énje mindig erősebb volt. Pedig nem akarták így hagyni, ebben hagyni, sokszor talán ők jobban is akarták, de ahogyan nem vigyázott eléggé a kosárlabdán kívüli életekre, nem vigyázott az egészségére sem.
Amikor legutóbb beszélgettek vele, félt minden szavától, félt a beletörődéstől, a lemondástól. Mégis, amikor megkérdezték: „Mondjad, mi volt a meccsen? Nyertünk? Na jól van, az Öreg tudja, mit csinál", érződött benne a csapat iránti örök szenvedély. Aztán mesélni kezdett az Angliában élő fiáról, hogy nemrég együtt voltak Aradon, és a 10 éves unokájáról, Stefánról, aki szerencsére magyarul is ért. Szóval, ha most te kérdeznéd meg tőlem: „szevasz, hogy vagy", csak azt tudnám válaszolni én is: ahogy hagytál.
tags: #kovacs #istvan #kosarlabda
