Kovács Péter: A magyar kézilabda legendás alakja és pályafutása
Kovács Péter, akit a XX. század legjobb magyar játékosaként és a „Kézisek kéziseként” tartanak számon, április 8-án ünnepli 70. születésnapját. Pályafutása során kiemelkedő sikereket ért el klubszinten és a válogatottban egyaránt, melyek közül két kiemelkedő emléket őriz: a Budapesti Honvéddal aratott BEK-győzelmet és a magyar válogatottal szerzett világbajnoki ezüstérmet.
A kezdetek és a Honvéd-évek
Kovács Péter Budapesten, a Dózsa György úti Honvéd-telep mellett nőtt fel, és már gyerekkorában rendszeresen szurkolt a szomszédban a férfi kézilabdacsapat meccsein. Ez a közeg, a sportág ismert játékosaival és példaképeivel, természetesen arra ösztönözte, hogy ő is ezt a sportágat válassza. Bár a futballpályáról elküldték, mondván, nem elég ügyes, nem bánta meg, hogy így alakult. „Én elég későn kezdtem el kézilabdázni, majdnem 15 éves voltam.” Eleinte még a klub korosztályos kézilabdacsapatai sem tartottak rá igényt, de Kovács rendkívüli akaraterővel küzdött. „Világéletemben Honvéd-drukker voltam, és könyörögtem, hadd maradjak még egy kis ideig, és ha tényleg nem megy, akkor magamtól fogok elmenni.” Mondta, hogy ha nem megy, magamtól felállok és elmegyek. De többé már nem volt kérdés. Amikor gimnazista korában egy év alatt húsz centit nőtt, és az edzők rájöttek, hogy a hirtelen megnyúlt srác a labdával is ügyes, többé nem volt kérdés, hol és mit fog sportolni. Sőt, 1973-ban felkerült a felnőtt csapathoz.
A hetvenes évek végére Kovács Péter meghatározó játékosa lett a Budapesti Honvédnak. „Nagyon szerettem edzeni, nagyon szerettem védekezni, és természetesen támadni, gólokat lőni.” Kovács úgy fogalmazott, egy sor buktatón átesett, mert eleinte ő volt az ismeretlen katona a Honvédban, akit hagytak lőni, de mivel hatékonyan támadott, hamarosan már figyeltek rá. „És még volt egy nagyon nagy szerencsém, hogy találkoztam Kovács Lászlóval, aki az edzők edzője az én szememben. Tőle rengeteget tanultam játékosként és emberileg is.” Szerinte ez is Kovács László érdeme és az általa alkalmazott szakmai munkának köszönhető. A Honvéddal sorra aratták a hazai sikereket, 1976 és 1983 között hatszor nyerték meg a magyar bajnokságot. Kovács hat bajnoki címet és egy kupát nyert a Honvéddal, uralták a hazai mezőnyt, nem egyszer csak egy-két pont veszteséggel nyerve a bajnokságot. A balátlövő Kovács Péter ebből ötször volt az NB I gólkirálya (1977, 1980, 1981, 1982, 1983) és ötször választották meg Magyarországon az év legjobb kézilabdázójának.
Az egyik legnagyobb sikerének az 1982-es BEK-győzelmet tartja: „Azt mondanám, két olyan siker volt az életemben, ami felülírja a többit, pedig hál’istennek volt több is. Az egyik, amikor a Budapesti Honvéddal megnyertük az akkori BEK-et, a mai BL-nek az elődjét. Ez 1982-ben volt.” Abban az évben, pályafutása egyik legnagyobb sikerét érte el a Honvéddal, mellyel két elveszített elődöntő után végre megnyerték a legrangosabb európai kupasorozatot, a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, amely azóta sem sikerült más magyar férfi kézilabdacsapatnak.
Válogatott karrier és a vb-ezüst
Kovács Péter egy évvel azután, hogy először behívták a magyar válogatottba, már a nemzeti csapattal tartott az 1974-es világbajnokságra a Német Demokratikus Köztársaságba. Négy év múlva, az 1978-as dániai vb-n a torna gólkirálya lett 47 találattal, bár az együttes nem szerepelt olyan jól, igaz, leginkább egy, a románok elleni erősen kétes játékvezetői ítélet miatt. A szurkolók érmet reméltek a válogatottól már az 1982-es világbajnokságon is, a gárda azonban nem jutott a legjobb nyolc közé sem, pedig Kovács hét meccsen 57 gólt szerzett.
Három olimpián vett részt, majdnem négyen, ugye a bojkott miatt. „Ha azt (Barátság versenyek - a szerk.) is olimpiának számítjuk, háromszor voltunk negyedikek, egyszer hatodikok.” Az 1984-es olimpiára a szocialista országok bojkottja miatt nem utazhatott ki az éremesélyesnek tartott válogatottunk, de két év múlva, 1986-ban a világbajnokságon mindenkit kárpótoltak. „Hihetetlenül jó érzés volt, mert kiderült, hogy mégsem vagyunk olyan balfékek.” Ez természetesen Kovács Péter főszereplésével történt, akit végül a torna álomcsapatába is beválasztottak. Pedig az Algéria elleni középdöntőben súlyos sérülést szenvedett, két helyen is eltört a lövő kezén a kézközépcsontja.
„A kórházban azt mondta az orvos, hogy az ön számára véget ért a világbajnokság, és mutatta a röntgenfelvételeket. A mi csapatorvosunk viszont közölte, hogy nem, neki játszania kell!” A helyi doktor azt hitte, hogy a kollégája nem érti, amit mond, de Kovács Péternek tényleg játszania kellett. „Semmiféle külső nyomást nem éreztem, nekem ez belülről jött.” Az akkor 27 éves játékos a szállodában levágta a gipszet a kezéről, és a hátralévő négy mérkőzésen nemcsak pályára lépett, hanem 24 gólt szerzett. A Mocsai Lajos irányította magyar válogatott pedig a nemzeti csapat történetének legjobb vb-eredményét elérve második lett a svájci tornán. „Úgy gondolok erre vissza, hogy nagyon nagy hőstett és élmény volt” - mondta.
Németországi évek és edzői pályafutás
Ekkor Kovács Péter már Nyugat-Németországban játszott, ahol Dortmundban kezdett, amellyel feljutott az első osztályba. Majd a TV Grosswallstadt csapatával megnyerte a Bundesligát és a Német Kupát is, amit 35 évesen, az Essen mezében még egyszer a magasba emelhetett. A sikerek Németországban sem kerülték el, bajnokságot és kupát is nyert, sőt a német válogatottba is csábították, de meg sem fordult a fejében, hogy éljen a lehetőséggel. „Tudtam, hogy nekem mindig jól kell játszanom, akár a Honvédban, akár a válogatottban, akár Németországban, ahhoz, hogy esélye legyen a csapatomnak nyerni. És ez elég hosszú távon sikerült.” Nem véletlen, hogy küzdősportnak tartja a kézilabdát, ráadásul a Bundesligában ezzel minden mérkőzésen szembesülnie kellett.
Még játszott, amikor Németországban elkezdett edzősködni, majd 1994-ben hazatért. A válogatottban a búcsúmeccsének kikiáltott felkészülési mérkőzésen olyan jó teljesítményt nyújtott, hogy Kaló Sándor szövetségi kapitány megkérte, negyvenévesen is utazzon a csapattal az 1995-ös izlandi világbajnokságra. Igent mondott, amit aztán meg is bánt, mert nehezen viselte, hogy a csapat nem jutott a tizenhat közé sem, és mint kiderült, a neki megígért szövetségi kapitányi posztot is emiatt nem kapta meg. „Utána még többször megígérték, de ez után már nem mertem komolyan venni soha. Én mindig szóba kerültem, aztán soha nem lettem - jegyezte meg. - Több helyen elmondtam már: soha nem fog kiderülni, hogy ki vesztett többet.”
Bár felnőtt szövetségi kapitány nem lehetett, a női juniorválogatottal 1998 és 2003 között dolgozott, amellyel 2001-ben vb-, egy évre rá Eb-ezüstérmet szerzett. Előbbi során egy bizonyos Görbicz Anita is a csapat tagja volt, akiről szerinte már akkor sütött, hogy világklasszis lesz belőle. Ezután három évig a Pick Szeged férficsapatának edzője volt, három bajnoki ezüst mellett 2006-ban megnyerte a Magyar Kupát a rivális Veszprém ellen, amelynek megtörte az itthoni egyeduralmát. A 2006-os Magyar Kupa négyes döntőjét május végén rendezték, ő viszont nem kockáztatta meg, hogy vereség esetén már ne találjon magának új állást, ezért az elválás mellett döntöttek. Egy évvel később Törökországba költözött, ahol három esztendőt töltött. „Nagyon jó úton jártunk, és nem csak a felnőtt női válogatottal, hanem nagyreményű junior-, illetve ifjúsági csapatot is sikerült összeszedni, a lányok imádtak dolgozni.”
Az edzői munkáról így vélekedett: „Az egyik legnehezebb munka az edzőé. Mindenki ellened van. Amikor nincs siker, a közönség ellened van, a csapat, a vezetők. Lesütött szemmel jársz, mintha bűnt követtél volna el, közben lehet, hogy csak kétszer kifelé pattant a labda a kapufáról, vagy egy játékos kihagyott egy sorsdöntő ziccert. Rengeteg edző megalkuszik, nem akar konfrontálódni a játékossal, mert fél, hogy kirúgatják. Pedig konfrontáció nélkül nem lehet ezt csinálni. És egyedül állsz ott, és mindenki jobban tudja. Én is, megmondom őszintén. Nézem a tévén, és mindent tudok.” Utoljára a Szent István SE ifi csapatát irányította, „nem is volt ajánlata, nem keresték sehonnan, és úgy volt vele: ezt valamikor abba kell hagyni”.
Örökség és elismerések
Kovács Péter a válogatottól úgy vonult vissza, hogy magyar csúcsot jelentő 323 mérkőzésen 1797 gólt szerzett, mindegyikkel első az örökranglistán. 1978 és 1985 között négyszer szerepelt a világválogatottban. Játékospályafutása elismeréseként Magyarországon a huszadik század legjobb férfi kézilabdázójának választották. A magyar, az európai és a nemzetközi szövetség is hosszú évekig számított a szaktudására különböző testületekben.
Kovács Péter a győzni akarását is kiemelte: „Benedek Tibortól plagizált mondatok, hogy »mindig volt olyan, aki jobban úszott, mint ő, jobban lőtt, gyorsabb volt, de olyan, aki jobban akarta a győzelmet, olyan nem volt«. Ez rám is igaz. Voltak minden területen, akik jobbak voltak nálam, viszont maga küzdőszellemem, a győzni akarásom átlagon felüli volt. Ha kikaptunk, nekem esküszöm, még hányingerem is volt, olyan mérges. Nem akartam elhinni, hogy valaki jobb nálam. Mindig találtam valami indokot.” Hozzátette: „A kézilabda az életem. Ha ma kezdeném, ugyanígy csinálnám.”
Kiemelkedő eredmények és díjak:
- Kétszeres olimpiai 4. (1980, 1988), olimpiai 6. (1976)
- Világbajnoki ezüstérmes (1986)
- Világbajnoki gólkirály (1978)
- Bajnokcsapatok Európa-kupája győztes (1982)
- Hatszoros magyar bajnok (1976, 1977, 1980, 1981, 1982, 1983)
- Ötszörös NB I-es gólkirály (1977, 1980, 1981, 1982, 1983)
- Ötször az év kézilabdázója Magyarországon (1977, 1980, 1981, 1982, 1983)
- A világbajnokság álomcsapatának tagja (1986)
- Német bajnok és kupagyőztes
- A XX. század legjobb magyar férfi kézilabdázója
- Női junior vb-ezüstérmes (2001, 2003) és Eb-ezüstérmes (2002) edzőként
- Magyar Kupa győztes edzőként (2006)
tags: #kovacs #petra #kezilabda
