A krikett világa és a krikettütő titkai: átfogó útmutató

A krikett a világ egyik legnépszerbb csapatsportága, amely rendszeresen képes több százmillió nézőt a képernyő elé csábítani. Egyetlen sportág van a világon, ahol a meccs közben a lelátón elhangzik az a mondat, hogy „Hány cukorral parancsolja a teáját, Lord Gillingham?” Ez is mutatja a sportág egyedi, angol gyökerekből táplálkozó eleganciáját. Nem újdonság, furcsa hely Anglia, ahol tejet raknak a teába, darált vesével töltenek meg édes tésztát, a napsütéses órák számát pedig egyszerűbb percekben megadni. Úgyhogy meglepődni is felesleges azon, hogy az ország legősibb sportját makulátlan eleganciával kikent-kifent sportolók játsszák nyújtódeszkával a kezükben.

A körülbelül nyolcszáz éves, és a Brit-szigetekről származó krikett ma már nem Angliában a legnépszerűbb sportág, leginkább az egykori gyarmatokon lelkesednek érte. Angliában van rádióadó, amely semmi mást nem közvetít, csak krikettet. India és Pakisztán mellett Bangladesben és Srí Lanka szigetén is fanatikusan játsszák, és több száz millióan nézik a krikettet. A sportág emellett népszerű Ausztráliában, Új-Zélandon, Dél-Afrikában és a Karib-tenger egyes szigetein. A futball iránt teljesen érdektelen Indiában ez a nemzeti sport, és általában jó alapot ad arra, hogy az egyébként ellenségüknek tekintett Pakisztánnal kulturált keretek között küzdjenek meg.

A krikettmérkőzések típusai

Az első tudnivaló, hogy többféle krikettmérkőzés létezik. A krikettnek három formája létezik, melyek elsősorban abban különböznek, milyen hosszúak. A hagyományos változatban egy mérkőzés napokon át is tarthat, de manapság a rövidebb változatok a legnépszerűbbek.

• Test Match: Az eredeti krikett 5 napos, napi 7 óra kemény küzdelemmel, ebéd- és persze teaszünettel, tiszta fehér ruhában játszott mérkőzés (Test of Strength and Competency, azaz az erő és versenyképesség próbája). Az első ilyen mérkőzésre 1877-ben került sor. Hivatalos Test-mérkőzést csak a Nemzetközi Krikett Tanács (ICC) által kijelölt országok vívhatnak (ez az ún. „Test Status”). Jelenleg Test Statusszal rendelkező országok: Anglia, Ausztrália, India, Pakisztán, Új-Zéland, Banglades, Sri Lanka, Zimbabwe, Dél-Afrika és a Karib-tengeri szigetek válogatottja.
• One-Day International (ODI): Az ésszerű (és normálisan közvetíthető) hosszúságúra rövidített egynapos, kb. 8 órás One-Day International mérkőzések a modern kor követelményeinek megfelelően az 1960-as évek végén jelentek meg, fehér labdával és színes ruházatban. Az egynapos mérkőzések csapatonként 50 × 6 over*-ből állnak. Ebben a formájában rendezték meg az első világbajnokságot, 1975-ben. Erre a világbajnokságra négyévente kerül sor.
• Twenty20 (Húsz20): A nemrég megjelent 4 órás Twenty20 formátum, vagy kb. félnapos (2 × 20 over, azaz csapatonként 120 dobás) krikett, célja a játék nemzetközi népszerűségének kibővítése. Itt már villanyvilágítás, pompomlányok is, és szurkolók szurkolnak az udvariasan tapsikoló előkelőségek helyett. Az úgynevezett Húsz20-as krikettben egy mérkőzés legfeljebb nagyjából 3 órás, esetleg kicsit hosszabb.

A sportot a világ összes létező éghajlatában játsszák, az ausztrál sivatagi hőmérséklettől a hűvös angol tavaszon át egészen a svájci St. Moritzig.

A pálya és a kapuk (wicketek)

Mielőtt azonban rátérnénk az ütőjátékosok fondorlatos tevékenységére, látnunk kell, hogy néz ki a pálya, azaz a pitch. A krikettet ovális alakú, füves pályán játsszák. A pálya mérete nemzetközi mérkőzéseken is változó, átmérője 100-150 méter között lehet. A pálya közepén található az ún. pitch, amely 20,12 méter (22 yard) hosszú, 3,05 méter (10 láb) széles. A dobások az ovális pálya közepén található, 22 yard (20,12 méter) hosszú és 10 láb (3,05 méter) széles, úgynevezett pitchen történnek. A dobósáv egy téglalap alakú terület a pályán, hossza 20,12 méter, szélessége 3,05 méter.

A pitch egy kiszárított, nagyon rövidre lenyírt zöldes-barna füves terület, ahol a játék lényege, azaz a dobás és az ütés zajlik. A pitch furcsa talajviszonyainak magyarázata, hogy a fűnél keményebb talajon könnyebben és megbízhatóbban pattan a labda. Ez jelenti ugyanis a legnagyobb különbséget a baseball és a krikett között: a dobó általában lepattintja a labdát a földre, mielőtt az az ütőhöz ér.

A kapu (wicket) és a vonalak

A kapuvonalak közepén, egymással párhuzamosan két kaput kell felállítani. A három, egymás mellett szorosan elhelyezkedő, 70 cm hosszú fadarab jelenti a kaput (wicket). Mindegyiknek 22,86 centiméter szélesnek kell lennie, és három fakaróból és a tetejükön elhelyezett két fapálcából kell állnia. A karók tetejének 71,12 centiméterre kell lennie a pálya talajától, és kupola alakban kell végződniük, csak a pálcák számára kialakított horony lehet rajtuk. Ha a játék során bármikor a kapu tetejéről leesik legalább egy pálca, vagy legalább az egyik karó kifordul a földből, azt úgy nevezik, hogy a kapu ledőlt, összedőlt, vagy ledöntötték a kaput. A piros vagy fehér színű (163 grammos, 22,9 cm átmérőjű) parafa és bőrből készült labdával játsszák a sportot.

A dobósáv két végén van két úgynevezett kapu. Hogy az ütősnek minél nehezebb dolga legyen, 122 cm-rel a kapu előtt van egy vonal a talajra festve, az ütővonal, és ott áll az ellenfél ütőjátékosa, aki megpróbálja elütni a labdát.

A kapuvonalat, az ütővonalat és a két oldalvonalat a leírtaknak megfelelően a dobósáv mindkét végén fehér csíkkal kell jelölni. A kapuvonal, a felfestett vonal hátsó széle, az a vonal, amelyik a dobósáv végét jelzi. Hossza 2,64 méter. Az ütővonal, a felfestett vonal hátsó széle, a kapuvonal előtt húzódik, azzal párhuzamosan, tőle 1,22 méter távolságra. Az ütővonalat a két kapu középső karóját összekötő képzeletbeli vonal mindkét oldalán legalább 1,83 méter hosszúságban jelölni kell, de elméletben végtelen hosszúnak kell tekinteni. Az oldalvonalak, amelyek a felfestett vonalak belső szélei, az ütővonalakra merőlegesek, és a két kapu középső karóját összekötő képzeletbeli vonaltól 1,32 méterre húzódnak. Mindegyik oldalvonalat az ütővonaltól kezdve hátrafelé kell jelölni, legalább 2,44 méter hosszan, de elméletben végtelen hosszúnak kell tekinteni.

A játékmenet: csapatok és pontszerzés

A krikettet mindig két csapat játssza, a csapatoknak 11-11 tagja van, közülük 1-1 a kapitány. A pályán egyszerre két ütőjátékos, 11 védekezőjátékos és 2 bíró van. A mérkőzés elején a csapatok pénzfeldobással döntik el, ki kezd ütéssel, ki védekezéssel. A mérkőzés két játékrészből áll, egy játékrész pedig 20 úgynevezett játszmából (overből) a rövidebb változatokban. A Húsz20-as krikettben csak kettő, ezért félidőnek is fogjuk nevezni a játékrészt. A hagyományos krikettben, amikor nincs kikötve, hogy legfeljebb 20 játszma lehet egy félidőben, akkor általában addig játszanak, amíg mind a 10 ember ki nem esik. Egy over egyszerűen hat dobást jelent. Azaz egy félidőben a dobócsapat 300-szor próbálja meg eltalálni a wicketet egy 50 overes meccsen.

Az első félidőben egész végig az egyik csapat fog dobásokat végezni és mezőnyjátékot játszani, a másik csapat ütni fog, a második félidőben pedig pont fordítva. Mindkét csapat legalább egyszer üt, és legalább egyszer dob, mindkettő meghatározott számú overt (6 dobás) kell, hogy végrehajtson. A lényeg, hogy pontokat kell szerezni, és a végén az nyer, aki több pontot gyűjtött.

Pontszerzési lehetőségek

Pontot mindig csak az a csapat szerezhet, amelyik az ütéseket végzi. Mivel a pontszerzés egyik gyakori módja a futással kapcsolatos, ezért a futás szó a pont szó szinonimájaként használatos, akkor is, ha a pontot nem futással szerzik, hanem máshogy. Az ütőcsapat játékosának célja, hogy a pálya széléig elüsse a labdát; ekkor ugyanis 4 pontot kap; ha pedig a pályáról kiüti a labdát, akkor hatot. A legegyszerűbb, ha sikerül olyan jól eltalálni a labdát, hogy az kirepül vagy kigurul a pályáról. Ha úgy repül ki, hogy előtte le sem pattan a földre, az rögtön hat pontot ér, de ha előbb lepattan vagy gurul, mielőtt kimenne a pályáról, az négy pont.

A másik fő pontszerzési lehetőség az, amihez futni kell. Az ütőcsapat játékosai páronként ütnek, az egyik ütőnek dobják a labdát, a másik felkészül a futásra, amely a pitch egyik végétől a másikig tart. Ha az ütő szerencsével jár, és az alattomosan megcsavart labdát sikerül elütnie, még nem ért el semmit a világon, a pontszerzéshez futnia kell, és nemcsak neki, hanem a társának is. Amint a labda elhagyja a böllérdeszkát, a két játékos - a párhuzamos közlekedés szabályait betartva - megindul egymás kapuja felé, ha sikerül helyet cserélniük, mielőtt a védők visszajuttatnák a labdát, máris egy pontot szereztek. Ha az ütés igazán jó helyre megy, vagy a védők bénáznak, természetesen szerezhetnek több pontot is, ameddig szaladgálnak a két kapu között. A szerzett pontok száma megegyezik a pitchen végigmenő futások számával. Páratlan számú pontnál pedig cserél csapattársával. Ez azért van, mert mindkét játékosnak futni kell, és páratlan számnál mindig a másik marad a dobóval szemben. Ha nem üt elég nagyot, akkor nem fut, akkor nincs pont.

Az utolsó pontszerzési lehetőséghez nem kell megszakadniuk: ha a dobó rosszat dob (mondjuk széleset), azért is pont jár, szám szerint egy. Egy csapat végső pontszámának nem elhanyagolható része az ellenfél hibás dobásai miatti extra pontokból jön össze. Ha rossz vagy széles dobás történt, akkor az ellenfél rögtön kap plusz egy extra pontot, ráadásul az ilyen dobások után is lehet futni és futásból pontot szerezni.

Kiesési módok

A dobócsapat célja, hogy kiejtse azt az ütőjátékost, aki éppen üt. A 11 támadó közül egyszerre kettő van a pályán, ők meghatározott sorrendben követik egymást, ha a védők kiejtenek egyet, jön a következő, és ez egészen addig megy, míg a 11., utolsó ütő párját ki nem ejtik, akkor már nem tudnak több pontot szerezni, és helycsere következik. Amíg nem esik ki, a játékos ott marad, akár az egész félidőben - bár ez ritkán történik meg. Ha kiesett egy csapattársa veszi át a helyét, amíg 10-en ki nem estek. Tíz ütős kiesése tehát a játékrész végét jelenti, nincs több dobás, nincs több pontszerzés. A félidő kétféle módon érhet véget: 10 ütőjátékos kiesik, vagy lejár mind az 50 „over”.

Az ütőjátékos négyféle módon tud kiesni, melyek közül némelyik gyakori, némelyik szinte soha nem fordul elő:

1. Elkapás (Catch): Egy ütő kiejtésének legegyszerűbb módja, ha a védők az elütött labdát a levegőben elkapják.
2. Kidobás (Bowled): A dobó eltalálja a wicketet. A kidobás azt jelenti, amikor a dobójátékos rögtön eltalálja (és ledönti) az ütős mögötti kaput, mert az ütős vagy nem találta el a labdát, vagy eltalálta, de olyan szerencsétlenül, hogy az csak megcsúszott az ütőn, és továbbhaladt a kapu felé.
3. Kifutás (Run Out): Elüti a labdát, elkezd futni, de mielőtt odaérne a biztonságos zónába, a dobócsapat eltalálja a wicketet a labdával. A két kapu között futkározó ütőjátékosok kiejthetők úgy is, hogy az éppen úton lévő játékosnál előbb juttatják vissza a labdát a wickethez, ekkor a kapus nevével (wicketkeeper) tökéletesen ellentétes cselekedetet végrehajtva lerombolhatja a kaput. Az, hogy elérik a vonalat, a gyakorlatban azt jelenti, hogy vagy személyüknek, vagy a kezükben levő ütőjüknek bármelyik pontjának a vonal mögött érintenie kell a földet.
4. Láb a kapu előtt (Leg Before Wicket - LBW): Az egyértelműen a wicket felé tartó labdát a testével állítja meg, nem az ütővel. Ha az ütőjátékos nem találja el az eldobott labdát, de a labda eltalálja az ő testét (általában a lábát), és a bíró szerint a labda eltalálta volna a kaput, ha nem állt volna az útjába a játékos, akkor az ütőjátékos kiesett. Magyarul mondva: testtel (lábbal) tilos a kaput védeni, csak ütővel szabad.
5. Leverés (Stumped): Az ütőjátékos ütés közben kilép az ütővonal elé, de a labda a kapushoz jut, és mielőtt az ütősnek sikerülnie visszalépnie a vonal mögé, a kapus a labdával leveri (ledönti) a kaput.
6. Egyéb kiesési módok: Még néhány más kiesési mód létezik, de ezek ritkák: ha az ütőjátékos véletlenül ledönti a saját kapuját, akkor is kiesik, meg akkor is, ha szándékosan azzal a kezével ér labdához, amelyikben nincs ütő. Kiesik akkor is, ha zavarja a mezőnyjátékosokat, és akkor is, ha kétszer üt bele a labdába úgy, hogy ezzel nem a kapuját védi.

Ha bármilyen okból kiesett egy ütős, és be kellene jönnie helyette egy csapattársának, akkor erre másfél perc az időkorlát.

Dobási és mezőnyjáték szabályai

A dobó tehát próbálja eltalálni a wicketet, az ütőcsapatból egy pedig ezt akadályozza meg az ütővel. A dobójátékos (általában nekifutásból) a dobósáv egyik végéből elhajítja a labdát a sáv másik végén levő kapu felé. A dobás nagyon furcsa mozdulattal történik. Ez nem azért van így, mert ilyen mozdulattal lehetne a legjobban dobni, hanem mert a szabályokban ki van kötve pár dolog. Először is tilos a labdát alulról dobni vagy gurítani (1981-ben, amikor még nem volt tilos, lett is belőle egy nagy botrány), másodszor a könyökízület kinyújtása is tilos, miután a fellendített kar már elhagyta a váll vonalát. Ha valaki így dob, azt labdavetésnek nevezik, és szabálytalannak minősül. A dobás után a földre érkező első láb nem lóghat túl teljes terjedelmével az ütővonalon, a hátsó láb pedig nem érheti el az arra merőlegesen felfestett oldalvonalat sem.

A dobó többféle technikát választhat. Vannak, akik minél gyorsabb labdákat dobnak, hogy kevés idő legyen reagálni rájuk, de vannak, akik inkább lassabb, de csavart labdákkal próbálkoznak. Fontos, hogy dobások elvileg történhetnének a dobósáv mindkét vége irányából, hiszen mindkét végén van egy-egy kapu. Egy játszmán belül viszont minden dobás ugyanarról a végről kell, hogy történjen, a következő játszmában pedig cserélni kell, akkor a másik végről dobnak.

Dobásfajták és extra pontok

Van néhány szakkifejezés, amit jó lesz megjegyezni, mert hasonló értelműnek tűnnek, de nem ugyanazt jelentik! A dobás rossz, ha nem az előző szakaszban leírtaknak megfelelően dobják, tehát például belép a dobójátékos a vonal elé, vagy kétszer pattan le a labda, vagy mondjuk alulról dobja. A dobás széles, ha nem rossz, és az ütőjátékostól túl nagy távolságban száll el. A rossz és a széles dobások együttesen érvénytelennek számítanak, és nem számítandók bele a játszma 6 dobása közé. Ha rossz vagy széles dobás történt, akkor az ellenfél rögtön kap plusz egy extra pontot, ráadásul az ilyen dobások után is lehet futni és futásból pontot szerezni. Ha a labda nem rossz és nem széles, de elszáll mind az ütőjátékos, mind a kapu mellett, az úgy hívják: mellé. Ezért önmagában nincs extra pont, de futni lehet, és azért extra jár. Nagyon hasonló az úgynevezett testet érintve mellé: ez az az eset, amikor a labda eltalálja az ütőjátékos testét, de úgy, hogy az illető vagy megpróbálta megjátszani a labdát (csak nem sikerült), vagy megpróbálta elkerülni, hogy a labda eltalálja.

A mezőnyjátékosok szerepe

A dobójátékos csapattársai, a mezőnyjátékosok a füves pályán szétszóródva állnak, nem összevissza, hanem bizonyos taktika szerint. A mezőnyjáték nem más, mint a dobósáv körül a nagy pályán elhelyezkedő 10 játékos tevékenysége. A mezőnyjátékosok célja, hogy elkapják az elütött labdát: ha ez lepattanás nélkül sikerül, akkor mint tudjuk, rögtön kiesik az ütőjátékos, ha lepattan, akkor viszont nincs más teendő, mint megpróbálni kifutással kiejteni az ütőst. Ez akkor lehetséges, ha az ütősök éppen futás közben tartanak, és a labda ledönti a kaput. A mezőnyjátékosoknak az a jó, ha úgy helyezkednek, hogy minél előbb el tudják kapni a labdát. Első ránézésre úgy tűnik, hogy az elütött labda eléggé véletlenszerűen száll egyik vagy másik irányba, ezért azt gondolhatnánk, a mezőnyjátékosok legjobb helyezkedését nem lehet előre megmondani. Ez azonban mégsem igaz: mind a dobás, mind az ütés módjától nagyban függ, hogy merre repül vagy gurul majd a labda az ütés után. Minél profibb valaki, minél jobban ismeri a saját és az ellenfél játékosainak technikáját, annál jobban fel tud készülni, és annál jobban el tudja helyezni a mezőnyjátékosokat. Amennyiben ez a ritka és nem várt - és sokakat zavarba hozó - esemény bekövetkezik, megpróbálják elkapni és visszadobni a wickethez.

A wicketkeeper szerepe

A védők másik kulcsszereplője az ún. wicketkeeper, azaz a kapus, akin kesztyű van, és a pálcikákból felépített kapu mögött helyezkedik el. A kapus nem más, mint a mezőnyjátékosok egyike, vagyis szintén a dobónak a csapattársa. Az ő célja, hogy kiejtse az ütőjátékosokat. A dobó célja a kapu eltalálása, a kapusok meg inkább védeni szokták a kapukat, nem? Na a krikettben nem! Itt a kapus is támadja a kaput! Ő az, aki a mezőnyjátékosok közül a kapu mögött helyezkedik, viszonylag közel ahhoz, hogy ha esetleg elszáll a labda az ütőjátékos és a kapu mellett is, akkor elkaphassa, és ha úgy alakul, leverés legyen a vége.

Egy fontos szabály, hogy a dobás pillanatában a kapuson kívül legfeljebb két mezőnyjátékos helyezkedhet a pálya láb (más néven zárt vagy belső) oldalán az ütővonal mögötti részben. A krikett törvényei, pontosabban a keretszabályzat nem szól az úgynevezett erőfölényes játékról, de a Húsz20-as mérkőzéseken létezik egy kiegészítő szabály: az első 6 játszmát erőfölénynek nevezik, és ennek során legfeljebb két mezőnyjátékos tartózkodhat a dobósáv körüli 27,43 méteres körzeten kívül, a többi 14 játszma során pedig legfeljebb öt.

A krikettütő: anyaga, felépítése és karbantartása

A krikettütő egy fából készülő eszköz, hossza valamivel rövidebb 1 méternél. A piros labda súlya 163 gramm, átmérője 22,9 cm, az ütő pedig kb. 1 méter hosszú és 10 cm széles.

Felépítés és jellemzők

Két fő része a nyél és a lap, amelyeket két külön részből készítenek, és ragasztással illesztenek egybe. A nyél és a lap találkozásánál található a váll, ezzel átellenben, az ütő végén pedig a csúcs. Míg elölnézetből a lap nagyjából téglalap alakú, addig oldalról látszik, hogy különféle görbületei vannak. Ahol a legvastagabb, azt a részét púpnak nevezik, azt a térséget pedig, ahol a legjobban lehet vele ütni, édes foltnak. A hátlap csak oldalról nézve domború, de keresztben nem: egy gerinc fut rajta végig, így az ütő keresztmetszete konkáv. A gerinc léte megadja neki a szükséges vastagságot, de mellőle kivájják a lehető legtöbb anyagot, hogy a tömege kisebb legyen, így könnyebb legyen mozgatni.

A púp lehet kicsit közelebb az ütő csúcsához és lehet távolabb is tőle. Amikor közel van, azt alacsony profilú ütőnek nevezik, amikor távol, az a magas profilú ütő, és persze van közepes is. Minél alacsonyabb a profil, annál kedvezőbb az ütő a nagyobb ütésekhez, amikre általában a játékrészek végén lehet szükség, ha kockáztatni kell a magasabb pontszámért. Az ilyen ütőt azonban nehezebbnek érződik felemelni, ezért leginkább az alacsonyabbra pattanó dobások megjátszásakor hasznos.

Anyag és méretek

A legjobb ütők az úgynevezett krikettütő-fűz fájából készülnek: ez nem más, mint a közönséges fehér fűz caerulea nevű alfaja. Mivel ez a fa főként a Brit-szigeteken található meg, és az ára igen magas, ezért a legtöbb ütőt inkább kasmíri fűzből készítik. A nyél szintén fából vagy nádból készül, de itt ne olyan vékony és gyenge nádra gondoljunk, mint ami itthon terem, hanem vastag, erős nádra: ilyen például a szumátrai manau és a malajziai sarawaki nád.

A keresztmetszet sem lehet akármilyen, de mivel ezt szavakkal nehéz definiálni, inkább egy idomszert határoztak meg, ami az ábrán is látható: a védőburkolatokkal, matricákkal is ellátott ütőnek ezen kell átférnie. Szokás az ütőre jó nagy méretű matricákat is ráragasztani, amik a gyártó céget és a márkanevet hirdetik. Ezek vastagsága legfeljebb 0,02 cm lehet, a hátlapnak nem fedhetik le több mint a felét, az előlapon pedig legfeljebb 22,86 cm-en belül kell lenniük attól a ponttól mérve, ahol a gumimarkolat megengedett vége van.

Karbantartás és javítás

Az ütő karbantartásának legfőbb eleme az olajozás. Az új ütőket mindenképpen be kell olajozni (ajánlott többször is egymás után, mindig kivárva a száradás 12-24 órás idejét), de a használatban levő ütőt is évente néhány alkalommal érdemes bekenni. A bekenés kézzel, itatóspapírral vagy ronggyal is történhet, a legjobb kenőanyag pedig a nyers lenmagolaj, de vigyázni kell arra, hogy túl sok olajat ne vigyünk fel az ütőre, mert az többet árt neki, mint ha egyáltalán be sem lenne olajozva.

Amikor egy ütő elkészül, a fa rostjai a gyártás során történő préselés ellenére még nem elég tömörek, így az új ütő még nem alkalmas a játékra. Ezért mindenképpen szükséges rajta elvégezni a bekalapálást, ami azt jelenti, hogy egy kis fakalapáccsal 3-6 órán át, egyre erősebb ütésekkel végig kell ütögetni az ütő egész olyan felületét, ami majd a labdával várhatóan érintkezni fog. Az oldallapokat (vagyis az éleket) és a csúcsot nem szabad merőlegesen kalapálni, csak a peremüket. Ha az ütő felületén a sok használat miatt kisebb hibák, repedések keletkeznek, azok javítására elég lehet a csiszolás, de a jobban megrongálódott ütők is sok esetben javíthatók: ezek szétvált rostjait megfelelő ragasztóval gyakran helyre lehet hozni, de néha szükség lehet arra is, hogy egy javíthatatlan részt kifűrészeljünk a lapból, és egy új fadarabot ragasszunk be a helyére.

Krikett Magyarországon

A Magyar Krikett Szövetség 2007-ben alakult meg, és már abban az évben rendeztek nemzeti bajnokságot, 6 csapat részvételével. Két év alatt megduplázódott a csapatok száma. Az angol, ausztrál, indiai, pakisztáni nemzetiségűek mellett egyre több magyar játssza a sportágat, a Dunamenti Kenguruk csapata például kizárólag magyar nemzetiségű játékosokból áll, és a 8 csapat közül tavaly az 5. helyen végzett. Van férfi és női válogatott is, amelyek az elmúlt években számos nemzetközi tornán szerepeltek.

Érdemes megismerkedni a Magyarországon egzotikusnak számító sportággal: egy leegyszerűsített játékhoz nincs szükség túl sok felszerelésre, felépített játéktérre; a krikettet akár a Városligetben is kipróbálhatjuk. A játék során új labdakezelési technikák elsajátítása mellett olyan izomzati fejlődést lehet elérni, mint a konditeremben, valamint olyan állóképességre lehet szert tenni, mint a rendszeres futással.

tags: #krikett #uto #fuznek

Népszerű bejegyzések:

• Jegyek a kölni Final Fourra
• Kapusvédelem és a szabályok
• Utánpótlás-nevelés a Juventus Akadémián Magyarországon
• Ismerje meg a Juventus órák eleganciáját és sportos jellegét
• Veterán válogatott viadalok és sportesemények