A labdarúgásban a kezezés megítélése: A szabályok és a gyakorlat ellentmondásai
A Bajnokok Ligája negyeddöntőiben a visszavágók kevés érdekességet tartogattak, nem úgy az állandó téma, a kezezések megítélése, amiért háromszor is a büntetőpontra mutattak a játékvezetők.
A sorozat történetében talán soha nem alakult ki izgalommentesebben a legjobb négy kiléte: az összes visszavágón úgy fordultak rá a 80. perc után, hogy szinte borítékolható volt a továbbjutás. Pep Guardiola integetéseibe sűríthető, mi határozta meg ezt a kört: azért szúrta le Manuel Akanjit, mert támadást kezdeményezett, ahelyett, hogy egy sima fordítással a labda járatására törekedett volna.
A kiragadott epizód szempontjából indifferens, hogy a folytatásában a Bayern jöhetett, mivel a müncheni meccsen is előnyt szerző Manchester City védője telibe trafálta társa, John Stones kezét. Pedig a negyeddöntők második etapjának legérdekesebb kérdéseit - nem először, és borítékolhatóan nem utoljára - a kezezés körüli anomáliák okozták.
A szabálytalanságokat összefoglaló rövidke passzus azt sugallja, a szabálytalanság ténye kevésbé kacifántos, mint amilyen ricsajt kerítünk köré a valóságban. A szabály kimondja: egy játékos akkor szabálytalankodik, ha kezével/karjával érinti a labdát, amikor a keze/karja a testét természetellenesen nagyobbá teszi. Egy játékos akkor teszi „természetellenesen nagyobbá” a testét, ha a kezének/karjának pozíciója nem természetes következménye az aktuális testmozgásának.
Elég szubjektív, ember - vagyis játékvezetője/edzője/játékosa/szurkolója/kommentátora - válogatja, hogy mettől meddig terjed „az aktuális testmozgás” „természetes következménye”. Itt kezdődnek a bajok. Nagyobb pontosság szükséges a kezezéshez, különösen azokban az esetekben, amikor a ‘nem szándékos’ kezezés szabálytalanság.
Azóta is ez az esszenciális kivonat az irányadó kezezés ügyében. Viszont hiába rövidült a lényegére a korábbi sok kitétel, a gondolatiság azt kívánja, hogy a bíráskodás magában hordozza azokat az elveket, amelyek az előzményekből fakadnak, hisz ellentétes utasítást nem hoztak (kivéve a magyarázat utolsó pontját). A futballistáknak meg kell tanulni/szokni ezzel együtt élni, nagyobb figyelemmel koordinálni.
Például Jelenállás szerint ezekben az esetekben a szándékosságot kár is felvetni - ahogy a gólszerzést közvetlen megelőző kezezés is tiszta sor -, és a mindig is így csináltuk fejtegetés is zsákutcába visz.
A ’82-es vébé olasz-argentinján Diego Maradonát 23-szor vághatta fel büntetlenül Claudio Gentile, annyiszor faltolhatta a meccs során, amennyit napjaink futballjában a két csapat együttesen követ el, akkor meg egyetlen emberfogó apríthatta ily módon az ellenfél legjobbját.
A szigorítások azóta folyamatosan lehetetlenítették el a faragást, a játék a tisztaság felé haladt, hogy a tudás jobban kidomborodjon. De csupán visszatekintve kikövezett az idáig vezető ösvény, a hepehupák és tévutak feledésbe merültek.
A fölédurrantó Erling Haaland koncentrációját nem az zavarta meg, hogy sokaknak még a stadionban is csak lassan esett le, Clément Turpin rögtön kiszúrta, Dayot Upamecano csuklójáról vágódott le a lövés.
Azt még a francia spori közreműködésével elégedetlen, a hajrában a kispadtól is elküldött Tomas Tuchelnek - a kiállításánál Lőw Zsoltnak is piros lapot vizionáltak - is el kell ismernie, a bekkje túl korán engedte szabadjára az addig fegyelmezetten hátrakulcsolt kezeit, és a kifordulásakor már a testméretét növelve kockáztatta a büntetést. A müncheniek egyenlítéséhez már a VAR beavatkozása is szükségeltetett.
És itt kúszik képbe, hogy bár a saját lábfejéről pattant Akanji alkarjára Sadio Mané centerezése, így kapásból ráhúzhatnánk a „lehetetlen elkerülni a labdával történő kontaktust” kategóriát, amiért két éve még nem járt volna tizenegyes, mára viszont Turpinnek mérlegelnie kellett „a kéz/kar helyzetének ‘indokoltságát’, hogy a játékos mit tesz az adott szituációban”.
Mivel Hvicsa Kvarachelián kifogott Mike Maignan, a Napoli túl későn zárkózott fel a Milanra, ám a tizenegyese körülményeit érdemes szemügyre venni.
Noha az, hogy „természetes, hogy eséskor egy játékos a teste és a talaj közé teszi a kezét támaszként” már nincs leírva a szabálykönyvben, „a kéz/kar helyzetének ‘indokoltságát’” cikkely lefedi ezt az önkéntelen reakciót. Fikayo Tomori mozdulatsorát azonban inkább sorolnánk a kontrollált becsúszások közé, amelyben nem vesztette el az egyensúlyát, és támaszkodás nélkül is kivitelezhette volna, a testével (hátával, lapockájával, oldalával, törzséhez szorított felkarjával) tompítva az esését.
A szabálykönyv is kiemeli, nem lehet mindent paragrafusokba szedni.
„A játékszabályok nem fedhetnek le minden lehetséges helyzetet, ezért amennyiben nincs egyértelmű iránymutatás a labdarúgás játékszabályaiban, az IFAB azt várja a játékvezetőktől, hogy a játék és a játékszabályok »szellemiségének» megfelelően hozzanak döntést” - olvasható A szabályok filozófiája és szellemisége fejezetben.
Ugyanakkor a játék szellemében meghatározás kissé megfoghatatlan, ezért amire szabály alkotható, annak következetes betartása a legfőbb segítség.
Kézilabda szabálymagyarázat (3 percben)
A labdarúgásban a kezezés megítélése továbbra is vitatott kérdés, a szabályok és a gyakorlat közötti ellentmondások gyakran vezetnek félreértésekhez és vitákhoz.
tags: #labdarugas #kezzel #irt #szabalykonyv
