Az olasz labdarúgás klubjai: Dicsőség, hanyatlás és újjáéledés

Nincs könnyű helyzetben a cikkíró, ha egy olyan gazdag futballtörténelemmel bíró nemzet, mint az olasz, legjobb játékosait kell felsorolnia, pláne rangsorolnia. Az olasz foci klubjai hosszú és rendkívül sikeres múlttal rendelkeznek, amely során dominálták Európát, majd egy ideig háttérbe szorultak, hogy aztán ismét a figyelem középpontjába kerüljenek.

Az olasz klubfutball európai szereplései a történelem tükrében

Visszatért az olasz labdarúgás Európa focielitjébe, de egészen máshogy, mint ahogy azt néhány évvel ezelőtt vártuk volna. A 2023 tavaszán nem német, nem spanyol, de nem is angol csapatokról szólnak az európai kupák, hanem az olaszok visszatéréséről. Idén van arra esély, hogy mind az Európa-ligát, mind a Bajnokok Ligáját olasz csapat nyerje meg, sőt még a Konferencia-ligában is versenyben van olasz csapat a Fiorentina révén.

A Bajnokok Ligájában a Napolit az a Milan ütötte ki, amelyik az elődöntőben az Inter ellen vérzett el. Az Európa-liga döntőből könnyen olasz házidöntő is lehet, a másik ágon ugyanis az AS Roma játszik csütörtökön este a Leverkusen ellen. Az Inter a 10., a Juventus a 13., az Atalanta pedig a 15. helyen zárt, így kiemeltként várta ellenfelét, és hazai pályán játszhatja a visszavágót. Az olasz bajnok Napoli már a csoportkört sem élte túl a labdarúgó Bajnokok Ligája 2025-2026-os idényében, mivel a 2-2-4-es mérlegével csupán a 30. helyen végzett.

A dicső múlt és a kupaszünet

Az olasz foci dicső korszakához képest ez az eredménytelenség nagy zuhanásnak számít. 1985-ben pont a Juventus volt az, ami megtörte az angol és német csapatok uralmát a BEK-ben a Liverpool legyőzésével. 1989-től pedig elkezdődött az olasz uralom: ’89 és ’99 között 23-szor játszott olasz csapat BEK, KEK, vagy már BL-döntőt és UEFA-kupát, ezek közül pedig 15-ször meg is tudták nyerni a meccset.

És itt már korántsem csak a Juventus szerepelt kiemelkedően: a győztesek között ott volt a Milan, a Parma, az Inter, a Napoli, a Fiorentina, a Torino, a Sampdoria és a Lazio is. Haladunk kicsit még hátrább, és elérkezünk az olasz futball utolsó aranykoráig, 1992 és 1998 között ugyanis sorozatban hétszer volt döntős valamelyik Serie A-csapat - igaz, ebből csak kettőt nyert meg. Érdekes módon épp ezt megelőzően, az 1987-1988-as kiírásban fordult elő legutóbb, hogy nem volt Serie A csapat az akkor még Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK), amikor a Napoli már az első fordulóban, a legjobb 32 között kiesett.

Aztán a kétezres évek elején Ferguson, Wenger, a madridi galaktikusok és a német foci fellendülésével az olaszok ismét háttérbe szorultak - de csak rövid időre: 2003-ban a Milan már a BL-döntőben verte a Juvét, majd jutott még oda kétszer a Liverpool ellen, akiket 2005-ben még nem, de 2007-ben már le tudott győzni. Az olasz foci utolsó nagy BL-sikeréig 2010-ig kell visszamenni: akkor José Mourinho az Interrel ért a csúcsra. Még két évvel korábban hasonló volt a helyzet, akkor az Intert a Liverpool, a Juventust pedig a Villarreal ütötte el a negyeddöntő lehetőségétől.

2010-et viszont 12 éves kupacsönd követte, míg Mourinho meg nem nyerte a Konferencia-ligát a Romával. Igaz, közben a Juventus két BL-döntőig, az Inter pedig egy Európa-liga döntőig is eljutott, de egyikük sem tudott nyerni. Ez pedig azt jelenti, hogy felnőtt egy olyan generáció, aminek tagjai már nem is emlékeznek arra, hogy volt olyan, hogy olasz dominancia. Olyanra, hogy olasz csapat nélkül rendezzenek kieséses szakaszbeli meccset (az új formátumban a nyolcaddöntőt tekinthetjük annak, a mostani play off kört még nem), legutóbb 2002-ben volt példa.

Az olasz foci hanyatlásának és újjáéledésének okai

Arra, hogy mi történt az olasz focival 2010 és 2022 között, több magyarázat is van, de a problémát alighanem a legkönnyebben a pénz felől lehet megfogni. Előbb a spanyol, majd az angol foci fellendülésével, valamint az ezzel elugró költségekkel az olasz klubok nem tudták tartani a lépést. Sem a játékosok egyre borsosabb kivásárlási árát nem tudták kifizetni, sem az általuk hetente elvárt több százezer eurókat, valamint infrastrukturális hátteret és annak fenntartását. Főleg úgy, hogy közben a tévés közvetítési jogdíjakból az angol első osztályban utolsó helyen végző csapatok többet kerestek, mint az olasz első helyezett.

Átigazolási stratégiák és gazdasági kihívások

Az olasz csapatok közül még az állandó kupaszereplései és bajnoki sikerei miatt kirívóan gazdag Juventus sem engedhette meg magának sokáig, hogy versenyezni próbáljon a spanyol, vagy angol klubok heti több százezer eurós fizetéseivel. Az olasz focit 2011 és 2020 között leuralta a Juventus, 9 bajnoki címet húztak be folyamatos olasz kupasikerek mellett - ám nagy sztárok leigazolását eleinte ők sem engedhették meg maguknak: a csapat gerince adott volt (Buffon, Barzagli, Bonucci, Chiellini), közéjük próbáltak olcsón megszerzett fiatalokból (Dybala, Bernardeschi) és lejáró szerződésű, vagy szintén olcsón megszerezhető klasszisokból (Pirlo, Dani Alves, Matuidi) működő egészt építeni.

2018-ban pedig Cristiano Ronaldo leigazolásával próbáltak szintet lépni és BL-t nyerni. Ezzel viszont volt egy komoly probléma: a Juventus Ronaldóra utolsó hiányzó láncszemként tekintett, a portugál körül viszont az addig működő csapatot át kellett alakítani - a próbálkozásba pedig az azóta már a Juve kispadjára visszatérő Massimiliano Allegri és a csapat korábbi legendája, Andrea Pirlo is belebukott. Az olasz foci nagy csapatai közül pedig mindenki a Juventussal példázott modellt próbálta a legjobban magára szabni, hogy szűkös pénzügyi kereteikbe beleférjenek, mégis valahogy versenyben tudjanak maradni.

Az olasz foci évek óta arra rendezkedett be, hogy a nagyok idősebb klasszisokat igyekeznek megszerezni olcsón, vagy kölcsönbe a csapatban évek óta megbízhatóan játszók és a fiatalok mellé. Így tért vissza a Milanba Ibrahimovic, így igazolták le Giroud-t, vagy Origit, így került a Romához Wijnaldum, az Interhez így érkezett Edin Dzeko, vagy tért vissza hozzájuk kölcsönbe Lukaku. Mindemellett viszont az olasz csapatok szűkös tartalékaikból próbálták a lehető legjobb igazolásokat kihozni. Ezek az igazolások pedig drágák voltak (elég Theo Hernandez húsz, vagy Rafael Leao 35 millió eurós átigazolási díjára gondolni), de meg sem közelítették azokat a 80 és 120 millió euró között mozgó árakat, amiket a spanyol gigászok, vagy az angol nagyok fizettek ki játékosokért.

A 10 és 50 millió eurós árú fiatalokra vadászó olasz klubokhoz viszont értelemszerűen nem azok a tehetségek jutnak így el, akikre a legnagyobb klubok vadásznak. Az olaszoknak esélyük sem lett volna a Haalandért, vagy az Mbappé-ért zajló licitharcba beszállni de Pedrit, vagy Vinicius Juniort sem tudnák megvenni. Hozzájuk nem a legfiatalabb és nem is a világklasszis fiatalok kerültek, hanem azok, akik a spanyol, vagy angol bajnokságokban (Callejón, Higuaín, Theo Hernandez, Renato Sánchez) nem találták a helyüket, vagy elkerülték a legnagyobb csapatok figyelmét. Radar alatt maradt például a grúz Khvicha Kvaratskhelia, akit a Napoli nagyjából 15 millió euróért szerzett meg tavaly nyáron, piaci értéke viszont mára 85 millióra rúg.

És nagyon ritkán, de előfordul, hogy az olasz klubok is a zsebükbe nyúlnak, hatalmasat kockáztatva ezzel, hiszen míg egy Real Madridnak belefér, hogy Eden Hazard kivásárlási árán és fizetésén szó szerint buknak nagyjából 200 millió eurót, egy ilyen bukó csődbe dönthet még egy amúgy kiegyensúlyozottan működő olasz klubot is. Pont ezért húzta fel a szemöldökét az egész focivilág, amikor a Juventus 2021-ben 75 millióért vette meg a Fiorentinától Dusan Vlahovicot, vagy amikor 2020-ban a Napoli ugyancsak hetvenmillió euró körüli összegért szerezte meg Victor Osimhent.

A sikerek több tényezőből adódó összege

Viszont a tavaszi olasz siker nem csupán az átigazolási politikának köszönhető, az csak egy, de rendkívül fontos eleme. Itt egyszerre ezer faktor játszik, ezek közül pedig a szerencse idén épp olyan fontos, mint a többségében olcsón szerzett és kulcspillanatokban beváló játékosok. Szerencse, hogy mind a Milan, mind az Inter könnyű ágakon jutott el az elődöntőig - már ha lehet a Bajnokok Ligájában könnyű ágakról beszélni. A Milannak a legjobb 16 között a Spurst kellett vernie, míg negyeddöntőben a Frankfurton 5-0-al átlépő Napoli volt az ellenfél. Az Inter viszont igazán erős ellenfeleket fogott ki: a csoportkörben a Barcelona és a Bayern Münchenen, az egyenes kieséses szakaszban a Portón és a Benficán keresztül vezetett az útjuk.

Az olasz foci szerencséje idén tavasszal, hogy egyszerre érik be több olasz edző évek óta tartó munkája és sikerül csapatát fizikailag és mentálisan is úgy összeraknia az Intert vezető Simone Inzaghinak, a Milant évek óta edző Stefano Piolinak, a Roma élén álló José Mourinhónak és a Juventushoz visszatérő Massimiliano Allegrinek, hogy tavasszal is bírják az iramot más országok bajnokaival. Mindegyikük látta a foci legnagyobb csúcsait (Pioli a Juventussal nyert BL-t '85-ben, Inzaghi a Lazióban és a Sampdoriában játszott, José Mourinho és Allegri pedig ugyan játékosként nem alkottak maradandót, edzőként mindketten megnyertek szinte mindent, amit lehetett), van egy határozott elképzelésük arról, hogy ezt hogyan tudják megismételni. És szerencse az is, hogy az olasz bajnokságban hónapokkal ezelőtt eldőlt a Napoli győzelme, hiszen így a rivális csapatok lélekben talán el is tudták engedni azt, hogy jobban összpontosítsanak a nemzetközi kupákra.

Az olasz labdarúgás legendás alakjai

Némi segítséget jelentett, hogy az Olasz Labdarúgó-szövetség 2008 decemberében nyilvánosságra hozta a maga Top 10-ét, de az itt bemutatottakon kívül is akadnak bőven olyan klasszisok, akiknek megemlítése kellemes emlékeket csal elő az idősebb korosztály tagjaiból.

1. Giuseppe Meazza

Saját szövetsége szerint minden idők legprímább olasz labdarúgója nem más, mint az 1910-ben született Giuseppe Meazza. A középcsatár karrierje során megfordult az Interben, a Milanban és a Juventusban is. A válogatottban 53 alkalommal szerepelt, és 33-szor volt eredményes (a magyaroknak hatszor is beköszöntött). A nemzeti csapattal 1934-ben és 1938-ban világbajnok lett, e tornákon három gólt lőtt. Debütálásként rögtön 12 találatot jegyzett a bajnokságban, az Intert 365 mérkőzésen 249 góllal segítette. A háromszoros olasz gólkirály 36 évesen vonult vissza ugyanebből a klubból (némi országjárás után). „Született csatár - vélekedett róla egykori kapitánya, Vittorio Pozzo. - Átlátta a játékot és a szituációkat, pontosan passzolt és kiválóan dobta támadásba társait.” Karrierje vége felé játékos-edzőként tevékenykedett, később vezette többek között az Intert és a Besiktast is. 1952-től egy évig szövetségi kapitány (ezen a poszton egyébként Czeizler Lajos követte). Az Inter és a Milan által használt közös stadion, az egykori San Siro az ő nevét viseli.

2. Luigi Riva

Az olasz válogatott gólrekordere, akit csak „Mennydörgés”-ként tiszteltek fanatikusai, mindössze 42-szer húzhatta magára a címeres mezt, ám ennyi is elegendő volt számára, hogy 35-ször rezgesse meg az ellenfelek hálóit (ez olasz rekord). 17 esztendősen, 1961-ben mutatkozott be a Legnano színeiben, majd a szezon végén a Cagliarihoz igazolt, és ott is akasztotta szögre góllövő cipőjét, 1976-ban. Egyszeres bajnoka és háromszoros gólkirálya a Serie A-nak, 1968-ben Európa-bajnok (csak a döntőben lépett pályára, de ott ő szerezte az első, a legfontosabb gólt). Az 1970-es világbajnokságon három találattal jeleskedett, az 1974-es tornán viszont csak kétszer léphetett pályára, mindannyiszor „hiába”. 29 éves korában hívta a Juventus, de volt ereje nemet mondani. Sajnos rengeteg sérülés akadályozta tehetsége kiteljesítésében, mindkét lába eltört egy-egy alkalommal. 1976-os combsérüléséből már nem tudott tökéletesen felépülni, két évig reménykedett, de 1978-ban vissza kellett vonulnia. A szárd klubot 315 mérkőzésen 170 góllal segítette, egyesülete később visszavonultatta „Gigi” 11-es mezét. Később sportvezetőként tevékenykedett, többek között a 2006-ban világbajnoki címet szerzett válogatottnál.

3. Roberto Baggio

A nők és a bizonyos kérdésekben másként gondolkodó férfiak által minden idők legjóképűbb olasz futballistájának megválasztott „Roby” Baggio méltán került a lista harmadik helyére, hiszen irányítóként és csatárként is egyaránt világklasszis volt. Klubcsapataiban (Vicenza, Fiorentina, Juventus, Milan, Bologna, Internazionale, Brescia) összesen 291 gólt termelt, a squadra azzurrában, a válogatottban 27-et. Bár volt olasz bajnok és Olasz Kupa-győztes, nem klubkarrierje, hanem a válogatottban nyújtott produkciói révén véste be nevét a sportág nagykönyvébe. Az 1990-es világbajnokságon indult el a világhírnév felé, amikor két gólt is szerzett. A következő vb-n már ötször volt eredményes, amivel ezüstcipős lett, ám a fináléban az égbe lőtte a maga labdáját a tizenegyespárbajban. Igaz, ha ő nincs, már a legjobb 16 között kiesnek. 1998-ban csak Alessandro Del Piero alternatívájaként vitte ki őt Cesare Maldini kapitány, ám Baggio két roppant fontos góllal jelezte, kár még őt leírni, sőt, a franciák elleni kiesés alkalmával volt egy lövése, amely csak centiméterekkel tévesztett célt (a 120 perc után az orosz rulettben az első körben betalált). 1990-ben Európa legjobb U21-es játékosa, 1993-ban Aranylabdát szerzett és a FIFA szerint is ő volt a világ legjobbja. Szinte hihetetlen, de különféle okok miatt Európa-bajnokságon soha nem szerepelt! Karrierje „alkonyán” a Bresciában vezetett le, de egyetlen itteni idényében sem rúgott kevesebbet 10 gólnál. 2004 nyarán vonult vissza, 37 esztendősen, jelenleg az olasz labdarúgó-szövetség technikai igazgatója.

4. Paolo Maldini

Paolo Maldini a mára már kihalt klubhűség példaképe, aki karrierje során egyetlen klubban, a Milanban játszott, és sohasem merült fel komolyan, hogy egy másik klubba igazolna. Nem sok ilyen madár szálldos korunk pályáin! A hátvédnek akár leltári száma is lehetett volna a Giuseppe Meazza stadionban, hiszen tízéves kora, azaz 1978 óta a Milant erősítette. A felnőttek között 1985 januárjában mutatkozott be, 1988 márciusában a felnőtt válogatottban is átesett a tűzkeresztségen. A világklasszis balhátvéd a Milanban több generációval is elért a klubfutball csúcsaira, hiszen ötszörös Bajnokok Ligája- és európai Szuperkupa-győztes, kétszeres Világkupa-első, míg odahaza hétszer volt bajnok szeretett klubjával. A válogatottban 2002-ig 126 mérkőzésen szerepelt, három kontinenstornán és négy világbajnokságon is pályára lépett. A 2004-es Eb-re nem engedte visszakönyörögni magát, 2006-ban viszont megérdemelte volna, hogy az ő nyakába is vb-aranyat akasszanak. Gyorsasága megkopásával a védelem bal oldaláról középre került, és 2007-ben, 38 esztendősen még őt választották meg a BL legjobb védőjének. A válogatott és a Milan (909 tétmérkőzés) szereplési rekordere 2009 tavaszán vonult vissza, mérhetetlenül szegényebbé és szürkébbé téve az egyetemes labdarúgást. Jelenleg azon dolgozik, hogy elhelyezkedjen egy élcsapatnál sportvezetőként vagy asszisztensként.

5. Giacinto Facchetti

Az 1942-ben született és 2006-ban elhunyt (a vb-aranyat még megélte) Facchetti 634 mérkőzésen szolgálta az Intert 1960 és 1978 között. Akárcsak Paolo Maldini, ő is a hátvédsor tengelyében és bal oldalán érezte jól magát, bár nevelőegyesületében, a Trevigliesében még csatárként tűnt fel. A legendás mester, Helenio Herrera faragott a magas ékből balbekket, de Facchettiből nem veszett ki a csatárvér, hiszen minden idők legtámadóbb szellemű olasz hátvédjeként tartják őt számon a szakértők. A nemzeti tizenegyben 21 évesen mutatkozott be, 1978-ig még 93-szor húzta magára az azúrkék mezt. Az Interrel négyszeres bajnok, kétszeres Bajnokcsapatok Európa Kupája- és Világkupa-győztes, a squadra azzurrával Európa-bajnok 1968-ban és vb-ezüstérmes 1970-ben. Az 1965-66-os idényben 12 gólt szerző játékos három világbajnokságon is szerepelt, és 70 alkalommal húzhatta magára a csapatkaptányi karszalagot a válogatottban (ennél többször csak Paolo Maldini). Olasz védő létére igen sportszerűnek számított, csak egyszer kapott pirosat, miután gúnyosan megtapsolta a játékvezetőt. Visszavonulása után sportvezetőként tevékenykedett az Internél, majd 2004-től haláláig a klub elnöke volt. Bár korábban ez nem volt szokás az egyesületnél, Facchetti 3-as mezét visszavonultatták.

6. Alessandro Mazzola

Az 1942-ben napvilágot látott „Sandro” Mazzola 1960 és 1977 között erősítette a szó szoros értelmében az Intert, míg a válogatottat 1963 és 1974 között szolgálta, mindösszesen 70 alkalommal (22-szer volt eredményes). Édesapja, Valentino Mazzola szintén válogatott támadó volt, 30 esztendősen hunyt el a supergai légi szerencsétlenségben. Bár a kis Mazzola egy 9-1-es vereség alkalmával debütált az Interben, kétszeres BEK- és Világkupa-győztes, valamint négyszeres bajnok lett a nerazzurrikkal. A squadrával 1968-ban Európa-bajnok, emellett 1966 és 1974 között három világbajnokságon is megfordult. Édesapja 1947-ben, ő 1965-ben lett a Serie A gólkirálya, jelenleg egy olasz televíziós csatorna szakértője és kommentátora, valamint külön rovata van az UEFA hivatalos magazinjában, a Championsben.

7. Giuseppe Bergomi

Az Internazionale Maldinije 17 évesen mutatkozott be a klubban, 1980 őszén. 1982-ben már kerettag volt a világbajnokságon, ahonnan aranyéremmel térhetett haza a döntőben kezdőként bevetett jobbhátvéd. Összesen négy vb-n láthattuk őt, még a France ’98-on is pályára lépett. 81-szer szerepelt a nemzeti csapatban, hat gólt szerezve. Klubjában 758 tétmérkőzésen futott ki a gyepre, amíg 36 évesen, 1999-ben vissza nem vonult. 1992-ben kiállították egy Norvégia elleni Eb-selejtezőn, a tornára nem kerüli ki a squadra azzurra, így bűnbaknak kiáltották ki, és ez évekre visszavetette válogatottbeli karrierjét. Visszavonulása után sem tudott elszakadni a labdarúgástól a „Nagybácsi”-ként vagy „Kapitány”-ként becézett Bergomi, hiszen egy olasz televíziós csatornánál helyezkedett el szakértőként és kommentátorként. 2004-ben őt is beválasztotta Pelé a 125 legjobb élő labdarúgó közé.

8. Valentino Mazzola

Az 1919-ben született Mazzola a legendás „Nagy Torino” vezéregyénisége volt, aki 231 mérkőzésen 109 gólt ért el a „szelíd gesztenyék” színeiben. A válogatottban 12 fellépésén négyszer volt eredményes. Messze kora előtt járva az olasz futball első igazi mindenese volt, hiszen kiválóan és keményen védekezett, de príma irányító és gólerős csatár is volt egy személyben. A később öt bajnoki címet szerző Mazzola az Alfa Romeo autógyárának csapatában tűnt fel, majd 1939 és 1942 között a Veneziát szolgálta, innen igazolta le - a Juventus orra elől - a Torino. 1938 és 1950 között nem rendeztek világbajnokságot, így a sors elvette tőle azt a lehetőséget, hogy nekigyürkőzzön a válogatottal a címvédésnek, de ennél sokkal fájóbb, hogy mindössze 30 esztendősen lelte halálát a Torino supergai légi szerencsétlenségében. Gyermeke, Alessandro listánk hatodik helyezettje.

9. Marco Tardelli

A kérlelhetetlen védekező középpályás két korszakos együttesnek is motorja volt: az 1982-es világbajnok squadra azzurrának és az ötszörös olasz bajnok, BEK-, KEK-, UEFA- és európai Szuperkupa-győztes Juventusnak. 1975-től tíz idényen keresztül a Juventusban kereste kenyerét, majd eltöltött két szezont az Internazionaléban, később a St. Gallenben vezetett le. 1988-ban vonult vissza, 33 esztendősen. A válogatottal három világbajnokságon is megfordult, legjobb teljesítményét (honfitársaival egyetemben) az 1982-es, spanyolországi tornán nyújtotta, amikor galaktikus futómennyiséggel, elképesztően fontos mezőnymunkával járult hozzá a vb-aranyhoz, nem mellékesen két gólt is szerzett, az egyiket ráadásul a döntőben - ki feledné az ezt követő eksztatikus gólörömét. A 81-szeres válogatott Tardelli visszavonulása után azonnal felcsapott szövetségi kapitánynak: az olasz U-válogatottakkal nagy sikereket ért el, majd átpártolt a klubfutballba, vezetve a Comót, a Cesenát, az Intert, a Barit és az Arezzót. 2004-ben kinevezték az egyiptomi válogatott élére, de itt sem sokáig húzta. 2008-tól Írországban asszisztenskedik Giovanni Trapattoni kapitány mellett.

10. Paolo Rossi

Némileg meglepő a nagy Rossi tizedik helye a listán, hiszen Paolo mindössze egy nagy tornán futballozott csúcsformában, igaz, akkor egyértelműen neki köszönhették a taljánok a világbajnoki címet. Az 1956-ban, Pratóban napvilágot látott Juventus-nevelésű csatár a Comóban, a Vicenzában és a Perugiában tűnt fel, majd 1982-ben igazolt vissza a Juventushoz. Időközben kapott egy kétéves eltiltást az elhíresült totóbotrány keretében, de nagy szüksége volt rá a válogatottnak, így Enzo Bearzot kapitány kivitte az 1982-es világbajnokságra. A négy évvel azelőtti tornán friss olasz gólkirályként három gólt szerző támadó kissé nehezen lendült bele, hiszen az első négy mérkőzésén momentuma sem sok akadt. Azután viszont mesterhármast szerzett a középdöntő sorsdöntő záró meccsén a brazilok ellen, a lengyeleknek az elődöntőben kettőt vágott, majd az NSZK-nak is beköszöntött a fináléban. Egyedülálló módon a torna aranyérmese, aranycipőse és legjobb játékosa lett, ezt sem előtte, sem utána mondhatta el magáról senki. Természetesen megkapta abban az évben az Aranylabdát is. Ezután a Juventusszal elért a klubfutball csúcsaira, majd 1985-ben a Milanhoz igazolt. Bár még csak 29 éves volt, mindössze két bajnoki gólt termelt, amit a következő idényben csak megduplázni tudott, immáron a Hellas Verona színeiben. A roppant sérülékeny ék 1987 nyarán vonult vissza, 48-szoros válogatottként (ezeken a fellépéseken 20 találatot szerzett). A sportágtól eltávolodva jelenleg építési vállalkozó.

További legendás játékosok

• Giovanni Rivera

  Az olasz szövetség nem is kicsit meglepő módon nem szorított helyet a „tízek” között minden idők egyik legjobb talján támadójának, „Gianni” Riverának. Pedig amikor az 1970-es vb-döntő előtt a brazilok megtudták, hogy Rivera csak csere, azt mondták, hihetetlen, hogy nem játszik a világ második legjobb játékosa. A legjobbnak ugyebár Pelét tartották. Az „Aranyfiú” 1943-ban született, első klubja az Alessandria volt, ahonnan két idény múltán a Milanba került, 1960-ban, és onnan is vonult vissza 1979-ben. A „vörös ördögök” között 527 bajnokin 128 gólt szerzett, a válogatottban 60 fellépésén 14-et. Az 1969-es aranylabdás és 1973-as olasz gólkirály négy világbajnokságon és az 1968-as, olasz győzelemmel végződött kontinensbajnokságon vett részt az azzurrikkal, klubjával pedig mindent megnyert, amit csak érdemes és lehetséges volt akkoriban. Visszavonulása után a Milan elnökhelyettese lett, majd politikusnak állt, bejutott az olasz parlamentbe is.

• Alessandro Del Piero

  „Hogy szerintem melyik Del Piero ideális posztja? Úgy gondolom, hogy Alex nem klasszikus kilences és nem is klasszikus tízes. Leginkább talán kilenc és felesnek mondanám. Igen, ő a világ legjobb kilenc és felese” - mondta róla a francia zseni, Michel Platini, és ezzel nagyon jól megragadta a lényeget: az olasz nők nagy számú kedvence ugyanis középpályásként és csatárként is világklasszis. Az 1974-ben született Alex 1993-ban igazolt a Juventushoz, ma már ő a klub pályára lépési és gólrekordere. A válogatottal az 1996-os Európa-bajnokság óta minden nagy tornán részt vett, sikerekben és kudarcban bőven volt része. 1998-ban érte el csúcsformáját, és ki...

tags: #legnepszerubb #olasz #foci #clubbok

Népszerű bejegyzések:

• Út a játékvezetői kiválóságig
• Új fejezet a Szolnoki Dózsa életében
• Barbie családjának mélyebb története
• Tudjon meg többet Kalotaszentkirályról
• A Dota 2 mérkőzések időtartama