Az olasz labdarúgás mélyrepülése: A válogatott felállásának és az utánpótlásnak kihívásai

Nem túlzás, történelmi mélyponton van jelenleg az olasz futball. Az olasz labdarúgás történelmének egyik legsötétebb időszakát éli, hiszen a válogatott blamáját követően az olasz labdarúgó-szövetség (FIGC) elnöke, Gabriele Gravina mellett Gennaro Gattuso szövetségi kapitány is távozott posztjáról. A helyzet valószínűleg nem annyira rossz, hogy zsinórban három világbajnokságról lemaradjon Olaszország, a pofonok mégis nagyon jó helyre mentek, a szükséges strukturális átalakításokat ugyanis sem 2018, sem 2022 után nem sikerült végrehajtani.

Edzőváltás és a válogatott belső feszültségei

Az olasz sajtóban Gravina lemondása után szinte már nyílt titok volt, hogy a szövetségi kapitány Gennaro Gattuso sem maradhat a posztján, a hivatalos bejelentésig viszont péntek reggelig várni kellett. Megtiszteltetés volt a válogatottat vezetni, olyan játékosokkal együtt dolgozni, akik elkötelezettséget és odaadást mutattak a válogatottmez iránt. Gattuso elmondása szerint amikor a bosnyákok berúgták az utolsó büntetőt, ezzel megnyerték a párharcot, kijutottak a vb-re, az olaszok pedig vereséget szenvedtek, abban a másodpercben tudta, hogy vége van, mennie kell. A hírek szerint most Stefano Piolit igyekeznek meggyőzni, hogy legyen szövetségi kapitány.

Újabb komoly pofont kapott az olasz labdarúgás, ugyanis azt követően, hogy a csapat lemaradt a 2018-as és a 2022-es világbajnokságról, a 2026-os tornára sem jutott ki. A csapat ezúttal is pótselejtezőre kényszerült, és, bár vezetett Bosznia és Hercegovinában, az első félidő hajrájától kezdve emberhátrányban játszottak a vendégek, akik nem is bírták el a fokozódó hazai nyomást. Mindent elmond a mai olasz válogatottról, amikor Bosznia-Hercegovina legyűrte Walest a világbajnoki pótselejtező első körében, a csapat néhány játékosa a levegőbe csapott örömében. A közösségi médiában terjedő videót sokan a tiszteletlenség jeleként értelmezték, pedig sokkal több volt benne: egy zsigeri, ösztönös reakció volt, amit amúgy nem a nyilvánosságnak szántak.

Ez az őszinte pillanat, amivel kiderült, hogy a klasszisokkal felálló olasz válogatott tagjai úgy érezték, nem mindegy, hogy Walesszel vagy Boszniával játszanak, az egész világnak megmutatta, mennyire sebezhetőek valójában. Erre mondta azt Edin Džeko nagyon találóan, hogy: ”Nem tudom, miért kellene Olaszországnak tartania Walestől vagy Boszniától. Ha tartanak Walestől, valami nyilvánvalóan nincs rendben.”

A válogatott blamáját követően a vereség a csapat körüli belső feszültségekre is rávilágított. A kiesés után most újabb részletek láttak napvilágot: a szövetség különleges ajándékokkal készült a játékosoknak, ha sikerül megtörniük a vb-átkot. A La Repubblica korábbi beszámolói szerint a játékosok egy csoportja közvetlenül a sorsdöntő mérkőzés előtt próbált tárgyalni egy kollektív, mintegy 300 000 eurós (játékosonként kb. 10 000 eurós) prémiumról, melyet a kijutás esetén garantált volna számukra a szövetség. A hírek szerint Gattuso akkor határozottan leállította ezeket a próbálkozásokat, mondván: bónuszokról csak a kijutás után lehet szó. A La Gazzetta dello Sport legfrissebb információi azonban némileg árnyalják a képet. Mivel az olasz válogatott tagjai a nemzeti színek képviseletéért alapvetően nem kapnak fizetést, a szövetség valóban készült egyfajta jutalommal.

A csoportkör után elkezdődnek az Eb nyolcaddöntői, előbb a címvédő Olaszország csap össze a számunkra is ismerős Svájccal. A címvédő olaszok negyed óra alatt fordítottak a 22. Vissza tud-e vágni a spanyol válogatott a három évvel ezelőtti vereségért az olaszoknak? Ki nyeri a döntőnek is beillő spanyol-olaszt?

Az olasz futball rendszerszintű problémái

Az Olasz Labdarúgó-szövetség elnöke, Gabriel Gravina most sem sietett vállalni a felelősséget. ”Megértem a lemondásomat követelő felszólításokat. Hozzászoktam már, a döntést azonban a szövetségi tanács ülésén fogják meghozni, ahol minden szempontot figyelembe veszünk. Ugyanakkor a politikának is el kell gondolkoznia ezen, de én csak azt tapasztalom, hogy fokozzák a nyomást a lemondásomért. Olyan intézkedéseket szeretnék, amelyek segítik a fejlődésünket.” A mostani szabályozás miatt nem tudunk meghozni bizonyos döntéseket. Nyilvánvalóan megrekedtünk.

Csak azzal meg lehetne tölteni egy egész cikket, hogy milyen külső tényezők hátráltatják az olasz futball fejlődését. Az elavult infrastruktúra, a befektetéseket korlátozó szabályozások, és azok együttes következményei (a klubok jó része hiába szeretne saját stadiont építeni, a bürokrácia miatt nem tud), valamint a kalózkodás térnyerése mind hozzájárul az olasz futball kivéreztetéséhez.

Gravina védekezése azonban olyan, mintha egy politikus az összeomló egészségügyi rendszer kapcsán azzal védekezne, hogy amúgy a vasúti infrastruktúra is romokban hever, foglalkozzanak már kicsit azzal is. Kétségtelen, hogy a bürokrácia inkább akadályozta, minthogy segítette volna a labdarúgás fejlődését, ám az elmaradt reformok miatt a szövetségnek kell magyarázkodnia. Évek óta láthatja mindenki, hogy az utánpótlás - hiába szerepelnek szépen a válogatottak a korosztályos tornákon - nem működik megfelelően, mégsem tettek érdemi lépéseket a megoldás érdekében. A probléma sokrétű, de egy olyan országnak, amelyik él-hal a fociért, és hosszú évtizedekre visszamenő tudással rendelkezik, nem jelenthet megoldhatatlan feladatot.

A fiatal játékosok helyzete az olasz labdarúgásban

Nem jó fiatal (olasz) futballistának lenni Olaszországban. Ha az olasz foci kapcsán kellene mondani néhány állítást, amit az emberek mondhattak róla, két dolog biztosan felkerülne a listára: hogy defenzívek (CATENACCIO!!!), és hogy nem bíznak a fiatalokban. Miközben Max Allegri corto musója még úgy-ahogy eldöcög, azt ma már nem lehet általánosságában kijelenteni, hogy az olaszok a védekezésre fókuszálnak. Gian Piero Gasperini defenzív lenne? Hát Simone Inzaghi? Esetleg Roberto De Zerbi? Bizonyos kulturális jellegzetességek kétségtelenül megmaradtak, de ma már sokkal sokszínűbb taktikailag a calcio, hogy be lehessen skatulyázni. De ami a másik részt illeti… A fiatalok beépítésével kapcsolatos negatív sztereotípiák nagyon is valósak.

A CIES 2025 novemberi adatai alapján a Serie A-ban a játékpercek mindössze 1.9%-át kapták a hazai U21-es játékosok, ami a vizsgált bajnokságok között a második legalacsonyabb arány volt. Az alábbi táblázat részletesebben szemlélteti ezt:

Jelenleg 40 olyan játékos szerepel az öt európai topliga valamelyikében, aki a Barcelona akadémiáján nevelkedett, amivel a katalánok állnak a lista élén. Őket a Real Madrid követi 35-tel, a harmadik helyet pedig a PSG foglalja el 31-gyel. Az olasz csapatok közül a Juventus áll a legjobban (17), az Intert (16) és a Milant és a Romát (14) megelőzve, de közülük csak kilencen játszanak a nevelőklubjuknál. ÖSSZEHASONLÍTÁSKÉPP: A BARCELONA KERETÉBEN JELENLEG 10 LA MASIA-NÖVENDÉK TALÁLHATÓ, A REAL MADRID KERETÉBEN PEDIG 6 EGYKORI LA FÁBRICA-JÁTÉKOS VAN. Egészen megdöbbentő adat, de a Serie A-ban futballozó játékosoknak mindössze 36%-a olasz, ennél nagyobb arányban csak a Premier League-ben futballoznak légiósok (31-69).

A bizalmatlanság okai és következményei

Az olasz utánpótlással kapcsolatban talán azt a kérdést a legnehezebb megválaszolni, minek köszönhető a fiatalokkal szembeni bizalmatlanság. Ennek a középpontjában ugyanis szinte biztosan nem csak egyetlen tényező áll. Figyelembe véve, hogy a klubok jelentős része küzd ilyen-olyan mértékű anyagi problémákkal, a logikus lépés az lenne, ha fokoznák a fiatalok szerepét. Jelenleg csak egy esetben juthatnak hozzá világklasszis játékoshoz az olasz klubok: ha már a sztárrá válásuk előtt kiszúrják őket, vagy ha a saját akadémiájukról kerülnek ki. Válságos helyzetben szinte mindig nagyobb mértékben támaszkodnak az utánpótlásra, még az eredménykényszert leginkább identitássá emelő Juventusnál is elkezdték bepakolni a fiatalokat, amikor elfogyott a pénz.

Erről 2025 januárjában a Gazzetta is megkérdezte Wojciech Szczęsnyt, aki a Juventus után - egy rövidre sikerült visszavonulással - a Barcelonához szerződött, így első kézből tapasztalhatta meg a különbségeket. A lengyel kapusnak az tűnt fel leginkább, hogy a spanyol utánpótlásrendszerből kikerülő játékosok sokkal közelebb voltak a felnőttek szintjéhez, mint az olaszok. "Olaszországban is sokat változott a helyzet az előző években. Nézzük csak meg Yildizt: kivételes tehetség, de bátor döntés volt nekiadni a 10-es mezt. Azt is el kell ismernem, hogy itt annyira jók a fiatalok, hogy könnyű nekik lehetőséget adni. Nem tudom, hogy a különbség a menedzsmentben vagy a minőségben rejlik, de Spanyolországban a 16-17 éves játékosok már elég érettek a felnőtt csapathoz."

Hasonló húrokat pengetett meg Davide Frattesi is 2024 környékén. Az Inter futballistája a Roma akadémiáján nevelkedett, de nem játszott a felnőtteknél, és a Sassuolóban is csak három Serie B-ben eltöltött szezon után kapott lehetőséget. Frattesi egy interjúban arról beszélt, hogy jót tett neki a másodosztály, 17-18 évesen - közvetlenül a Primavera-bajnokság után - még nem állt készen a Serie A-ra. "Túl nagy a szintkülönbség a Primavera és a Serie A között, egészen más az U20-as bajnokság intenzitása. Amikor felkerülsz a nagyokhoz, azt gondolod, hogy tudsz már focizni, de a legelső edzésen kiderül, hogy egy másik sportot űztél" - fogalmazott. "Szükségem volt a Serie B-re. Olaszországban sokszor beszélnek a tapasztalat hiányáról, és ha nem játszol, sosem szerzed meg.” Több bátorság kell a fiatalok bevetéséhez, de közben a fiataloknak is ki kell lépniük a primaverás komfortzónából.

Módszertani viták az utánpótlás-nevelésben

Még érdekesebb kérdés, miért nem működik az olaszok utánpótlása. Fabio Capello több alkalommal kifejtette, mennyire károsnak tartja a labdarúgásra - és azon belül az olasz labdarúgásra - nézve a Guardiola-iskola térnyerését. Szerinte az történt, hogy az utánpótlásakadémiák is szolgaian lemásolták a katalán elképzeléseit, ahelyett, hogy arra összpontosítottak volna, ami a feladatuk: a fiatalok képzésére. "Ha az akadémiákon a kreativitás helyett azt kéred a gyerekektől, hogy sablonok szerint játszanak, tartsák a labdát, és a kapust is vonják be a játékba, mégis hova akarunk eljutni? Kimondom: mi a guardiolizmus legrosszabb részét vettük át. A középpályásaink nem törnek kapura, miközben mások mennek előre, és olyan sebességgel játszanak, amiről mi csak álmodozunk. Ezt a Bajnokok Ligája döntője is megmutatta."

Capello úgy látja, hogy meg kell változtatni a szemléletet az utánpótlásban, mert nem a fiatalok lettek tehetségtelenebbek, hanem a módszertani hiányosságok vetik vissza az olasz futball fejlődését. Ezt az állítást alátámasztja, hogy más labdás játékokban - elég csak a teniszre gondolni, ahol ugrásszerű fejlődést értek el az olaszok - hatékonyan működnek a korábban végrehajtott reformok.

Erről a jelenségről írt Francesco Quaranta a Milan korábbi utánpótlásigazgatójának, Filippo Gallinak az oldalán. A Játék nélkül nincs futball című cikkében hosszasan érvelt amellett, miért alapvetően hibás az a felfogás, hogy tanítani akarják a focit, ahelyett, hogy a gyerekek organikus módon, saját maguk fedeznék fel a játékot. Ez ugyanis épp azt a kreativitást gátolja meg, ami kiemeli az átlagból a zseniális játékosokat.

Quaranta szerint a modern labdarúgás hasonló problémákkal küzd, mint a közoktatás: a fiatalokat olyan helyzetekre készítik fel, amikkel a való életben (vagy épp a focipályán) szinte sosem találkoznak. Az oktatás során nem veszik figyelembe, hogy a valóság folyamatosan változik, helyette egy-egy specifikus feladatra összpontosítanak, a kreativitás igénye nélkül. ”Az, hogy a szabad játékot lecserélték az irányított játékra (a modern metódusokra), a gyerekkor totális megtervezéséhez vezettek. A gyerekeket megfosztották a szabadságuktól, a kreativitásuktól, az önálló tanulásra való képességüktől, épp úgy, ahogy a modern világ megfosztotta a felnőtteket az álmoktól és az illúzióktól a fogyasztás és a piaci törvények kielégítéséért.” VAN MÉG EGY NAGYON FONTOS MONDATA A CIKKNEK: A MÓDSZERTANNAK KELL A GYEREKEKET SZOLGÁLNIA, ÉS NEM A GYEREKEKNEK A MÓDSZERTANT. Quaranta elmélete szerint 12-13 éves korig arra kellene összpontosítani, hogy a gyerekek minél jobban megtanuljanak focizni, elsajátítsák a technikai alapokat és a folyamatosan változó környezethez való alkalmazkodás képességét. Ehhez a közös játék a leghatékonyabb út, a társaktól és a (futball)környezettől elszakított, kontextusától megfosztott gyakorlatok nem vezetnek eredményre.

A futballpiramis hiányosságai és a lemorzsolódás

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az olasz futballpiramisnak van egy alapvető hiányossága. Az olasz utánpótlásnak a Primavera a legmagasabb szintje, ahol az U20-as korú játékosok szerepelnek; innen viszont egyből a felnőttek között találják magukat. Mivel a legtöbb klub nem rendelkezik B-csapattal, ezért a még nem élvonalszintű játékosokat általában a Serie B-be, vagy a Serie C-be adják kölcsön. A kölcsönadás azonban nem a legjobb módja egy fiatal játékos fejlesztésének, mivel kikerül az irányítás a klub kezéből. Ez nem csak a szakmai munka terén jelenthet nagy különbséget (ideális esetben persze figyelembe veszik, milyen stílusban játszik a másik csapat), de a játékpercekre is hatással lehet. Mégis miért részesítenék előnyben azt a játékost, aki a kölcsön lejártával visszatér az anyaklubjához?

Olaszországban a Juventus volt az első klub, amelyik csapatot indított az olasz harmadosztályban, de erre is 2018-ig kellett várni. Pár évvel később az Atalanta is csatlakozott, tavaly a Milan építette fel a saját U23-as keretét (egyből kiestek a Serie C-ből), a mostani szezonban pedig már az Inter is csatlakozott közéjük. Hosszú távon ez mindenképpen segíthet az olasz fiatalok fejlesztésében. A tanulmányok nem meglepő módon arra a következtetésre jutottak, hogy a fiatalok beépítése sokkal könnyebben megy, ha az A-csapat előtt már játszottak valahol felnőtt szinten. Mivel egy B-csapatnál nincs, vagy legalábbis kisebb az eredménykényszer, és a klubok a saját rendszerükben adagolhatják a játékperceket, lényegesen hatékonyabb ez a modell, mint amikor ide-oda pakolgatják a másodosztálybeli klubokhoz a játékosokat.

De ha már a verseny szóba került… Nemrég Zlatan Ibrahimović adott egy interjút, amelyben élesen kritizálta az olasz utánpótlásrendszert. Szerinte ugyanis az eredménykényszer jelensége már a korosztályos csapatoknál megfigyelhető, és az edzők azoknak a játékosoknak szavaznak nagyobb bizalmat, akik érettebbek fizikálisan, így viszont a későn érők sokszor lemorzsolódnak. ”Az olasz kultúra eredményközpontú. Az utánpótlásedzők is azt mondják: »nyerni akarok, ezért azt teszem a csapatba, aki előrébb tart. Lehet, hogy egy másik játékosban nagyobb lenne a potenciál, de azzal fogok játszani, aki előrébb tart, mert vele nagyobb eséllyel fogok nyerni.« Mi ezzel leszámoltunk a Milannál. Megváltoztattuk a filozófiát, mert szeretnénk elég időt biztosítani az edzőknek.” Lehet, hogy Ibrahimović elsősorban azért beszélt a türelemről és az eredmények másodlagosságáról, mert tavaly csúnyán felsült a Milan Futuro a Serie C-ben, és az sem garantált, hogy egyből visszajut a harmadosztályba. Maga a gondolatmenet azonban helytálló: az utánpótlásban az eredményesség másodlagos, a fókuszt a fiatalok fejlesztésére kell helyezni, ami nem mindig garantált Olaszországban.

Gazdasági nyomás és a külföldi tehetségek

A korábban már említett Filippo Galli maga is több cikket szentelt az olasz utánpótlás problémáinak. 2023-ban például arra a jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy az utánpótláscsapatokban is folyamatosan nő a külföldiek aránya; volt olyan Primavera-találkozó, ahol az egyik oldalon nyolc, a másik oldalon pedig tizenegy (!) légiós szerepelt, és csekély részük rendelkezett olasz útlevéllel is. Galli szerint a jelenség részben annak köszönhető, hogy ez a költséghatékonyabb megoldás a klubok számára. A megfigyelői hálózat működtetése, az edzők fizetése, valamint az edzéslehetőség biztosítása komoly költségekkel jár.

tags: #olasz #valogatott #felallas

Népszerű bejegyzések:

• A Balett és a Jégkorong Kapcsolata Jenei Gyula tollából
• Benedek sportolói pályafutása
• Az UEFA BL megújult rendszere
• FTC kerekesszék szektor
• Az 1959-es magyar–svéd összecsapás jelentősége