A kapus öröksége és az orrba rúgott lecke: Bukovszki „Kicsi” Mónika sportos élete
Bukovszki „Kicsi” Mónika, Miskolc sportlegendája, egy igazi sport-polihisztor, akinek mindene a város és a kosárlabda. Élete azonban sokkal több, mint a sikeres sportkarrier; családja, gyermekkori tapasztalatai és a sport iránti rendíthetetlen elkötelezettsége formálta azzá a harcossá, akit ma ismerünk. Története bemutatja, hogyan válnak a gyerekkori leckék, még a legkeményebbek is, az emberi kitartás és siker alapjává.
Sportos családi háttér és a gyerekkori grund
A sport szeretete Bukovszki Mónika életében már egészen korán elkezdődött, hiszen sportos családba született. Édesapám kapus volt, de csak amatőrként, ő a Ládi fűrésztelepen dolgozott csoportvezetőként. Édesanyám - aki egyébként villamosvezető volt 25 évig - focizott amatőrként az Unió Áfészben, később velem az Elán FC-ben. Úgy nőttem fel, hogy vittek magukkal mindig a mérkőzésekre. Nekik profi sportmúltjuk nincs. Köszönöm nekik, beleneveltek a sportéletbe kicsi-pici koromtól kezdve.
Mónika a miskolci „Avasi Gettóban” nőtt fel, ahol a grund jelentette a mindennapi élet központját. Gyerekkoromban kezdődött a labdarúgás szeretete. Az ,,Avasi Gettóban” nőttem fel, én ezt mindig így mondom, de nagyon imádok ott lakni a mai napig. Voltak kritikus pillanatok, de szeretem. Ott nőttem fel, télen-nyáron, esőben-sárban-hóban mindig lent voltunk a grundon, a Sályi pályán. Fociztunk, pingpongoztunk, bármit, amit el lehet képzelni. Akkor még nem voltak mobiltelefonok, számítógépek, ami nagyon-nagyon jó volt. A régiek - öt bérház van egy tömbben - még ma is emlegetik, hogy a Bukovszki családra milyen jó volt mindig lenézni, amikor szakadt az eső, hó, akkor is lent sportoltak. Ezek megerősítettek nagyon sok mindenben, jó gondolkodású családban nőhettem fel. Mai napig köszönöm nekik, illetve a bátyámnak is, hogy mellette nőhettem fel.
Az orrba rúgott lecke és a kitartás ereje
A gyerekkori focizások során Mónika olyan leckéket kapott, amelyek egész életére kihatottak, még akkor is, ha a meccsek néha fájdalmasak voltak. Volt egy szabály. Csak akkor focizhattam a fiúkkal, ha nem sírok. Na most tudjuk milyen a labdajáték.., volt, hogy hasba rúgtak, volt, hogy orrba rúgtak.... az embernek, hogyha az orrába megy a labda, akkor automatikusan potyognak a könnyei, még ha nem is akarod, akkor is kiperegnek. Én már ott gyerekkoromban, lent a grundon megtanultam azt, hogy bármiről legyen is szó, sosem szabad feladni és a vágyaidat, az álmaidat el lehet érni, csak dolgozni, küzdeni kell érte. A srácok kőkeményen megtanítottak erre. Ez a mentalitás elkísérte őt felnőttkorában is, és hozzájárult ahhoz, hogy sportolóként és edzőként is megállja a helyét.
Kosárlabda: a profi karrier és a Madaras Jutka öröksége
Bár a foci mindig is része volt az életének, a kosárlabda lett az a sportág, amelyben profi szintre jutott. 10 éves korom óta nekem csak a Diósgyőr létezett az életemben, a szívemben. Így nőttem fel, a tetoválásomat is mindenki ismeri. DKSK 9 (mutatja - a szerk.). A kilences az Madaras Jutkától ered, mert amikor 10 évesen kimentem Édesanyámékkal a kosárlabda mérkőzésre, akkor láttam „azt a nénit”, nekem ő lett a kedvencem. Az a mezszám kell - a kilences -, amiben ő játszik, azt meg fogom szerezni. Akkor 10 évesen ezt eldöntöttem. Hála Istennek ez sikerült is. Ez a fajta elhivatottság és célkitűzés vezérelte őt a DVTK-nál töltött hosszú évei alatt.
Pályafutása során számos kihívással szembesült, többek között édesapja 2008-as elvesztésével, amely mélyen érintette. Sajnos Édesapámat már elveszítettem 2008-ban. Akkor kerültem ki Romániába, egy évre Targovistébe. Mondták, hogy nem muszáj kimennem, mert ez tragédiaként ért, én nagyon-nagyon jó viszonyban voltam az Édesapámmal. Nagyon nehezen tudtam/tudom feldolgozni a történteket. Azt láttam menekvésnek, hogy nem mondtam vissza a szerződést, hanem kimentem játszani. 2009-ben, amikor megnyertük a Román bajnokságot és a kupát is, akkor éreztem, hogy akkor adtam neki valamit vissza és úgy érzem, büszke rám. Tényleg nagyon sokat köszönhetek neki és én is büszke vagyok rá, hogy ő volt az Édesapám. Romániában búcsúztam el Tőle, neki küldtem a győzelmeket, érte játszottam…
Bukovszki "Kicsi" Mónika pályafutásának mérföldkövei
Az alábbi táblázat Bukovszki "Kicsi" Mónika pályafutásának néhány fontosabb állomását és eredményét mutatja be:
Kosárlabda játékosként
- 2009: Román bajnokság és kupa győzelem
Focista játékosként
- NB2: 13 gól egy szezonban
Kosárlabda edzőként a DVTK utánpótlásban
- Tavalyelőtt: Országos nyolcas döntő a kadett csapattal
- Tavaly: Országos nyolcas döntő a kadett és junior csapattal
Átmenet az edzői pályára és a futball iránti hűség
Amikor befejeztem a profi pályafutásomat három évvel ezelőtt, akkor bekerültem a DVTK utánpótlásával foglalkozó alapítványába, amelynek Király Sándor a szakmai igazgatója. ...így edzőként is kipróbálhattam magam. Azóta is a DVTK utánpótlásában dolgozom. Annak ellenére, hogy a kosárlabda volt a fő sportja, a foci iránti szerelme sosem halványult el. Érzem és tudom, hogy számítanak rám, ha nem is a játékom miatt - mert azért tegyük hozzá, a foci az más, nyilván tudom, hova helyezkedjek, mit kell csinálni, de rúgok arra és néha erre megy a labda -, a kosárlabda volt az én sportágam. Ez tény és való, hiába rúgtam az nb2-ben tavaly 13 gólt, azért ahhoz kellettek a csapattársak is, meg persze az edzőm, hogy pályára engedett. Jó érzés nekem is gólpasszt adni, sőt, én jobban örülök neki, amikor gólpasszt adok.
A „Kicsi” becenév és a csapat ereje
A „Kicsi” becenév Brosovszky Mónikával való találkozásakor ragadt rá, amikor két Móni volt a csapatban. Szóltak, hogy Móni! Ekkor mindkettő odafigyelt. Először voltam kicsi Móni, aztán a végén csak ,,Kicsi”. Tizenkilenc éves koromtól kísér végig ez a név. Előtte is volt egy jópárszer, hogy így hívtak, csak akkor nem volt tudatos. Pályafutása során megtanulta, hogy a csapat ereje a legfontosabb. Volt egy-két meccs, amikor kifestettem magam, de nem volt „hülye”, megismert. Akkor sajnos át kellett mennem a túloldalra. Nyilván ez az ő részéről jogos volt, nekem meg kicsit rossz, mert a barátaimat, haverjaimat, illetve a szurkolótábort, amiben én felnőttem, azt ott kellett hagynom. Valamit valamiért, úgyhogy nagyon jó érzés volt, amikor ültem a padon, akkor mindig kiabálták a szurkolótársak - és azt gondolom, hogy nem csak azért, mert barátaim voltak, hanem megdolgoztam érte az edzéseken, illetve a junior mérkőzéseken, hogy pár percre bekerüljek -, hogy ,,Kicsi gyere be", ,,Kicsi gyere be".
Bukovszki "Kicsi" Mónika története nemcsak a sportról, hanem a kitartásról, a családi értékekről és arról szól, hogyan lehet a gyerekkori nehézségeket erővé kovácsolni. Mindig ott van, a DVTK utánpótlásában dolgozik, és inspirálja a fiatalokat, hogy soha ne adják fel álmaikat, bármilyen "orrba rúgott leckét" is kapjanak az életben.
tags: #orrba #rugtak #a #kapust
