A magyar kézilabda, kiemelten kapusai és történelmi pillanatai

A kézilabda alapmozgásai, a futás, az ugrás, a dobás az ősemberek létfenntartásának is az eszközei voltak. Persze, ekkor még nem beszélhetünk sportról, akkoriban valóban a lét volt a tét. Később, az ókorban azonban már megjelent a sport, mindenkinek ismerős ez a görög mitológiából. Létezett már a labda is, amit természetesen kézzel is dobtak, hajítottak. Gyors időutazásunkat folytatva a középkorba érünk, ahol a sport és a testgyakorlás egyre inkább az emberi tevékenység részévé vált. A kiváltságos réteg egyre több időt és pénzt szentelt arra, hogy testi- és szellemi fejlődése érdekében a kor igényeinek megfelelő sportjátéknak is hódoljon. Különösen a reneszánsz kor alatt indult látványos fejlődésnek a sport, amikor a nemesek változatos sportágak űzésére is alkalmas, speciális játéktermeket építettek. Természetesen az eddig felsorolt, kezdetleges és többnyire rövid életű játékok nem tekinthetők kizárólag a kézilabdázás őseinek. Azok inkább a labdás csapatjátékok előfutárai, és együttesen egy olyan közös gyökeret alkotnak, amelyből a többi, szintén kézzel játszott labdajáték mellett a kézilabda is kifejlődött.

A kézilabda eredete és fejlődése

Az újkorban a sport újra látványos fejlődésnek indul. A testkultúra egyre inkább teret hódított a különböző társadalmi rétegekben, és a mindennapi élet szerves részévé vált. Felgyorsult a különböző sportágak specializációja, ami lökést adott a kézilabdázás fejlődésének is. Így jutunk el a XIX. századba, ahol a sportág több elődjét is felfedezhetjük. A haanbold játék alapötlete Holger Nielsen dán iskolamester nevéhez fűződik, aki a túl sok betört ablakot okozó futball helyett igyekezett tanítványai számára egy másik labdajátékot kitalálni. A hazena cseh játék, amelyet Václav Karas és Antonin Kristof talált ki, Prágában játszották először. A pálya mérete 48 x 32 m volt, volt kapu, kapuelőtér. A játékot két félidőben, 2x25 percben játszották, meglehetősen sok hasonlóságot mutatva a kézilabdázás mai paramétereivel. A torball, nevéből is láthatóan német eredetű. Úttörője Hermann Bachmann volt, akinek nevéhez a játék szabályainak összeállítása, majd a részletes leírása fűződik. Ez a három kezdetleges kézilabdajáték jelentős népszerűségre tett szert Európában, amit a tornák és mérkőzések egyre növekvő száma is bizonyított.

Mivel azonban mindhárom játékot különböző szabályok szerint játszották, a nagyobb szabású nemzetközi tornák szervezése állandóan akadályokba ütközött. Karl Schelenz vállalt fel, az általa megalkotott új játékszabályok 1917-ben Berlinben láttak napvilágot. Az új, egységesített játék, a nagypályás kézilabda népszerűsödése annyira felgyorsult, hogy hamarosan szükségessé vált az azt irányító nemzetközi szervezet létrehozása. A német és osztrák hegemónia után fokozatosan az északi országok erősödtek meg, így nem csoda, hogy 1946-ban, Koppenhágában, Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) néven újjáalakították a sportág vezető testületét, ami új irányvonalat adott a kézilabdázás fejlődésének. Egy ideig mindkét méretű pályán rendeztek világbajnokságokat, kezdetben csak a férfiaknak, majd a későbbiekben a nők részére is. Az idő múlásával azonban a kispályás vagy teremkézilabda a maga sebességével, változatosságával és lüktető ritmusával fokozatosan háttérbe szorította a lassúbb nagypályás kézilabdázást.

A magyar kézilabda és a Ferencváros története

Magyarország, mint sportnagyhatalom, természetesen nagyon hamar felfigyelt az új, intézményesített sportágra. 1928-ban megalakult a hazai szövetség, amely rögtön tagja lett a frissen létrejött nemzetközi szövetségnek, kiírták a férfi- és női nagypályás bajnokságokat. 1951-től kezdődően, követve az új nemzetközi trendet elindultak a kispályás bajnokságok is. 1959-ig mind nagy-, mind pedig kispályán bonyolítottak le bajnokságot és kupát.

Az FTC kézilabda szakosztályának megalakulása

A bevezető után itt érkezünk el a Fradihoz, egészen pontosan az ÉDOSZ-hoz, hiszen ilyen név alatt, az FTC beolvadása után, 1950-ben alakult meg a kézilabda szakosztály. Kis- és nagypályán, férfiak és nők egyaránt elkezdték a sportág űzését. A kezdeti években az 1928-as évtől folytatólagosan megrendezett nagypályás bajnokságokat részesítették előnyben az ÉDOSZ, majd a Bp. Kinizsi csapatai. A férfiak 1950-ben 14 csapat közül a 12. helyen végeztek, egy év múlva alaposan átszervezték a bajnokságot. A küzdelmek területi alapon zajlottak, az egyes régiók győztesei jutottak az országos döntőkbe. A Bp. Kinizsi értelemszerűen a budapesti csoportban játszott, ahonnan nem jutott tovább. A három év alatt, míg ilyen rendszerben zajlottak a küzdelmek, a csoportja 7. 10. majd újra a 10. helyén végzett, nem volt élcsapatnak tekinthető. 1954-ben visszaállt a nemzeti bajnokság rendszere, a Kinizsi a 8. helyen végzett, csakúgy, mint 1955-ben. 1954-ben és 55-ben azonban bejutott az akkor MNK-nak hívott magyar kupa döntőjébe a csapat, ahol mindkétszer alulmaradt. 1956-ban egy helyet javítottak a bajnokságban, majd 1957-ben, immár FTC néven 9. helyen végeztek. Ez volt az utolsó év, amikor nagypályán is indultak, a fókusz a kispályán sokkal eredményesen szereplő csapatra irányult. Jó döntés volt, hiszen, mint tudjuk 1959-ben a kézilabdázásnak ez az ága végleg megszűnt. A hölgyeknek kicsit jobban ment a nagypálya, bajnoki cím ugyan nem, de egy kupagyőzelem ebben a korszakban, 1957-ben is sikeredett. A bajnokságban 1952-ben és 1953-ban a budapesti csoportjában a 4. illetve az 5. helyen végeztek, nem jutottak az országos döntőbe, 1954-ben az immár újra nemzeti bajnokságban negyedikek, ugyanebben az évben bejutottak a kupadöntőbe, amelyet azonban elvesztettek. Egy év múlva, 1955-ben mindkét szinten egy helyet javított a csapat, ami azt jelentette, hogy a bajnokságban a harmadikok, míg a kupában elsők lettek, azaz megnyerték a Magyar Népköztársasági Kupát. A kupagyőztes csapat: Wolfné - Zsákainé, Bende, Jászberényi, Szabó M. - Gilliánné - Bognár, Lászlóffyné, Sóthy, Gróf, Mázsár, az edző Kapás Lajos volt. Aztán 1956-ban egy bajnoki ötödik hely, majd 1957-ben, immár FTC néven egy ezüstérem következett, amely a nagypályás bajnoki szereplés csúcsa volt. Hogy is nézett ki a nagypályás kézilabda. Kezdjük ott, hogy futballpályán játszották, ugyanúgy 11-11 emberrel, mint a labdarúgást.

A kispályás kézilabda térnyerése és az FTC első sikerei

Már szó volt róla, a férfiak 1954-től rendszeres résztvevői a bajnokságoknak. A debütálás nem sikerült valami fényesen, hiszen a 12 csapatot számláló mezőnyben a 10. helyen végeztek. Egy esztendő múltán a siker is csatlakozott a gárdához, a végső sorrend szerint a második helyet szerezték meg. Ez a végső sorrend, a kiírás rejtelmei szerint elég bonyolultan született meg. A bajnokságot ugyanis területi elven írták ki. Budapesten 20 csapat indult 2 tízes csoportban. A Bp. Kinizsi csoportjában a második helyen végzett a Bp. Dózsa mögött, így továbbjutott az országos középdöntőbe, ahol Debrecenben játszott és nyerte meg a négy csapatos csoportját. Innen vezetett az út az ugyancsak négy csapatos döntőbe, ahová végül négy budapesti csapat jutott. Nos, itt lett második a Bp. Vörös Meteor mögött, így ezüstérmes a csapat. Egy esztendő múltán hasonló volt a lebonyolítás, a különbség tán annyi, hogy a selejtezőben egy 12 csapatos budapesti csoport volt, amit a Bp. Kinizsi meg is nyert az előző évi bajnok, a Vörös Meteor előtt. A sztálinvárosi országos középdöntő nem jelentett akadályt, újra az országos négyes döntőbe került a csapat, ahol két győzelemmel kezdett, csakúgy, mint a Vörös Meteor, következhetett kettejük között a bajnoki döntő 1956.10.21-én.

A mérkőzés végül botrányos körülmények között ért véget, politikai befolyásoltság és szabálytalanságok árnyékolták be. A Kinizsi vezetése óvást nyújtott be, amelyet elfogadtak, és újrajátszást rendeltek el. Közbeszólt azonban a történelem, Budapesten kitört a forradalom, a mérkőzést nem lehetett lejátszani. Végül 1957 márciusában az a döntés született, hogy mindkét csapatot hivatalosan is bajnoknak tekintik. Nem a szokványos módon, de megszületett az FTC kézilabda szakosztályának első bajnoki címe. A bajnokcsapat tagjai: Berendi József, Bodnár József, Csontos György, Dékán Rezső, Glatz László, Horváth Béla, Jaczulák János, Kele Miklós, Mojzes István, Nád János, Som Ferenc, Tormássi Béla, Vajna István, Vágvölgyi I. András, Vágvölgyi II. Ferenc. Egy évvel később, 1957-ben a bajnokságot újra a hagyományos módon, oda-vissza körmérkőzéses módon bonyolították le, az FTC a második helyen végzett a Vörös Meteor mögött.

1960 az az év, amikor a hölgyek is bekapcsolódtak a bajnoki versengésbe. Az elején folyamatos fejlődés jellemezte az FTC kézis lányait, hiszen 60-ban a 9., 61-ben a 7., 62-ben a 4., 63-ban pedig már a 2. helyen végeztek. A szurkolók is vették a lapot, nagyon gyorsan a lányok mellé álltak, 64-ben már bajnoki címet vizionáltak. Ehelyett azonban kisebb visszaesés jött, hiszen ebben az évben csupán a 6. lett a csapat, amit egy év múlva egy 5. hely követett. A csapat legjobbjai a magyar válogatottnak is az állandó tagjai voltak, így Bognár Erzsébet és Giba Márta aktív tagja volt az 1965-ben világbajnoki címet szerző magyar válogatottnak. Annak a világbajnok csapatnak, amelynek kapusa Rothermel Anna, férjét követve ugyancsak a Fradihoz igazolt, tovább erősítve a csapatot. Az első bajnokcsapat névsora: Czitkovics Éva, Giba Márta, Huszár Erzsébet, Jányáné Bognár Erzsébet, Nagy Ida, Nagy Teréz, Hólyáné Pencz Júlia, Elekné Rothermel Anna, Ruff Ilona, Stern Judit, Szegedi Ida, Szilágyi Gizella, Zubor Gáborné, Zsidai Zsuzsa. Elek Gyula első edzői évében bajnoki címet nyert a lányokkal. Mint ősfradista tért vissza az egyesületbe, ahol korábban maga is kézilabdázott. Tervszerű, következetes munkája amellett, hogy azonnal eredményt hozott, megalapozta a Fradi nevéhez méltó jövőt.

A nők szinte a semmiből jutottak el hat év alatt a bajnoki címig, nézzük, hogy folytatták a férfiak, akiknek a történetét 1960-ban hagytuk abba. Folytatódtak a dobogóközeli évek, 1961-ben megint csak negyedik lett a gárda, 62-ben pedig újra meglett a dobogó legalsó foka. 1963-ban jutott a rosszból, de a jóból is a csapatnak. A bajnokságban váratlan visszaesés jött, mert az elért hetedik hely az bizony a középmezőnyt jelentette, ám a Magyar Népköztársasági Kupában szó szerint nagyot dobott a csapat, hiszen megnyerte azt. Mindenesetre tény, a kupát az FTC csapatkapitánya. A kupagyőztes csapat névsora: Rivnyák Sándor, Kele Miklós, Vajna István, Frigyesi Tibor, Kulik János, Incze László, Jánya József, Somhegyi Iván, Jámbor Attila, Konkoly Károly, Oszfolk János, Iglódi Balázs, Som Ferenc, Skoumal Gábor, Perner Ferenc, Baják Ferenc, Vitéz Tamás. Úgy tűnik, ez a kupagyőzelem az FTC férfi kézilabda csapatának egy utolsó, ám annál nagyobb fellángolása volt, hiszen a következő években elmaradtak az eredmények, nem sikerült az első nagy generáció utáni őrségváltás.

Az FTC női csapatának meghatározó alakjai

• Elekné Rothermel Anna
• Zuborné Zsolnai Éva
• Somogyi Éva
• Jányáné Bognár Erzsébet
• Giba Márta
• Nagy Teréz
• Szakmári Mária
• Huszár Erzsébet
• Hólyáné Pencz Júlia
• Szilágyi Gizella
• Zsidai Zsuzsa
• Nagy Ida
• Ruff Ilona
• Csiha Magdolna
• Kenesei L...

Történelmi ezüstérem: Az 1982-es női kézilabda-világbajnokság

2019. november 30-tól Japánban, Kumamotóban rendezik meg az olimpiai kvalifikációs női kézilabda-világbajnokságot, amelyen a magyar válogatott is részt vesz. Az 1982-es magyarországi rendezésű vb-ről az akkori magyar válogatott kijutott a Los Angeles-i olimpiára, de azon a politika szörnyű döntésének köszönhetően már nem vehetett részt. A 82-es vb így is felejthetetlen eseményként vonul be a sportág történetébe. Sorozatunkban most ezt a világbajnokságot idézzük fel. Egy történetet - általában - nem illik a végén kezdeni. Mi most mégis így teszünk. Az 1982-es magyarországi rendezésű női kézilabda-világbajnokság utolsó napján a Budapest Sportcsarnokban rendezett hatos döntőben a jugoszláv és az NDK válogatott 17-17-es döntetlent játszott egymással. Ha a jugók győznek, ők a világbajnokok. A jugoszláv Mugosa 59:59-nél még elengedett egy lövést. A gólt azonban nem adta meg a norvég játékvezetői kettős. Abban a pillanatban, amikor döntetlen állásnál lefújták a meccset, eldőlt, hogy az aranyérem a szovjeteké lesz. Az utolsó, akkor még le nem játszott magyar-szovjet összecsapás előtt. És az is eldőlt, hogyha a magyar együttes tízezer felajzott néző előtt megveri a szovjeteket, akkor ezüstérmes. Ha nem, akkor negyedik.

Ilyen előzmények után került sor a számunkra sorsdöntővé előlépett Magyarország-Szovjetunió mérkőzésre, amelyet - nem húzom az idegeket, meg sokan úgyis tudják - 17-15-re Magyarország nyert meg. Csík János lányai tehát második helyen zárták a világbajnokságot, egyetlen vereséggel, amelyet a jugoszlávok ellen szenvedtek el. Meg volt még egy döntetlenünk is a csoportban az akkori világbajnoki címvédő NDK ellen, a képhez ez is hozzátartozik. A szovjetek elleni meccs után óriási ünneplés vette kezdetét a Budapest Sportcsarnokban és az egész országban. Milliók ültek akkor a tévékészülékek elé, a játékosok közül Gódorné Nagy Mariann, Angyal Éva, Sterbinszky Amália és a többi lány az egész ország kedvence volt akkor. A kézilabda már akkor a második legnépszerűbb sportág volt idehaza - a labdarúgás után.

Mégis, a világbajnokság előtt - ki tudja miért - volt egy kis félsz a szervezőkben, hogy vajon sikerül-e megtölteni a hatalmas, tízezer néző befogadására képes BS-t Budapesten. Annyira sikerült, hogy több mérkőzés előtt valóságos közelharc zajlott a jegyekért. A jugoszlávok és a szovjetek elleni csatát megelőzően több ezer csalódott ember ragadt kint - ők az épület környékén, zsebrádiókon keresztül hallgatták Vass István Zoltán rádióközvetítését. Ők is azt hallhatták, amit most ide leírok. Az 57. percben 14-13-as magyar vezetésnél eladtuk a labdát. A szovjetek óriása, Bazsanova a kapura bombáz, Őriné, a magyar kapus azonban valami földöntúli bravúrral hárítja a lövést. Ez volt akkor a meccslabda - nekünk. Ha a szovjetek kiegyenlítenek, minden bizonnyal bedarálják Magyarországot. Az ellentámadásunk - ez a mai kézilabdát ismerve szinte hihetetlen - 2 és fél percig tartott. Ennyit volt nálunk a labda. Gódorné még lőtt egyet, hogy biztosan miénk legyen az ezüstérem. A világbajnok szovjetek lehajtott fejjel ácsorogtak, szövetségi kapitányuk, a kissé ideges Igor Turcsin előbb a padra lökte feleségét, Zinajda Turcsinát, majd mérgében nekiállt volna feltépni a parkettet. Szerencsére ehhez nem volt meg a kellő tehetsége. A közönség meg azt láthatta, ahogy peregnek a másodpercek és amikor felharsant a meccs végét jelző dudaszó, Sterbinszky Amália a levegőbe dobta a labdát. Gódorné Nagy Mariann a kezdőkörben a földre rogyva zokogott. Iszonyatos feszültség szabadult fel ekkor a pályán, miközben a lelátón fékevesztett ünneplés kezdődött. Az idegbeteg Turcsin elfelejtett gratulálni Csík Jánosnak, de valahogy ezzel senki sem foglalkozott. A kisstílű szovjet később a sajtótájékoztatón sem jelent meg, volt baja elég. Elvégre épp most lett világbajnok a csapata. Talán az sem tetszett neki, hogy az újságírók által megszavazott világválogatottba egyetlen szovjet fért csak be.

Az akkori világválogatott így festett: Ptujec (jugoszláv) - Anasztaszovszki (jugoszláv), Gódorné Nagy Mariann (magyar), Merdan (jugoszláv), Angyal Éva (magyar), Bjung Szun Jung (koreai), Cigankova (szovjet). Ez a derék újságíróhad is vak volt, hát hogy lehetett ebből a csapatból Sterbinszky Amáliát kihagyni? Mondjuk Amál megkapta a legjobb védőjátékosnak járó különdíjat, de hát akkor is, na. Arról aztán meg végképp ne essék szó, hogy a világbajnokság előtt a magyar szurkolók, de még a szaksajtó is két táborra szakadt Sterbinszky miatt. A kérdés úgy szólt: „kell-e nekünk ebbe a válogatottba az akkor már Dániában élő játékos?" Utólag nézve már a kérdés felvetése is teljesen érthetetlen, mert ez a csapat a zseniális Sterbinszky nélkül biztosan nem végzett volna a második helyen. Amál 1981-ben egy dán újságíróhoz ment férjhez és költözött el a skandináv országba. Ekkor lángolt fel a vita, hogyan lehet a távolban kézilabdázó játékost beilleszteni a magyar válogatottba. Nem ez volt a kérdés, hanem az, hogy Sterbinszky zsenialitása mellé miként tudnak csatlakozni a többiek. Tudtak, láttuk. A szovjetek elleni meccs volt a 249. fellépése a magyar válogatottban. Több világversenyen nem láttuk őt kézilabdázni.

Pedig a Népsport 1982. december 11-én a jugoszlávok ellen elszenvedett egyetlen gólos vereség után azt írta, hogy a bronzhoz is bravúr kell. A szaklap nem tévedett, mert akkor valóban úgy tűnt, hogy az öt kihagyott hétméteres (!) miatt is 17-16-ra elvesztett meccs miatt semmilyen érmet nem akasztanak a magyar csapat nyakába. Öt kihagyott büntető mellett nem szabadna bírózni, de a Nilsson, Wester svéd bírókettős láthatóan nem tudta, hol van. Vagy, ha tudta, akkor szemérmetlenül próbálta fújni a „semleges" pályát, amelyből aztán az lett, hogy ténykedésük a jugoszlávoknak kedvezett. Hogy erre mi szükség volt, senki sem tudja - a mai napig nem. Pedig a meccs előtt reménykedtünk abban, hogy az IHF nem ezt a két svédet küldi a nyakunkra - azok után, hogy az NDK elleni csoportmeccsen (17-17) egyszer már megmutatták, ki az úr a háznál. Akkor persze még a sajtóban sem lehetett csak úgy „bírózni", a kritika megmaradt a nagyon enyhe szinten, amúgy is, a válogatott pont ezen a jugók elleni mérkőzésen ért el a mélypontra.

Talán az is benne volt a lányok fejében, hogy egy győzelem esetén nemcsak a világbajnoki aranyérem kerül kézzelfogható közelségbe, hanem biztossá válik az 1984-es olimpián való részvétel is. Los Angelesben hat csapat alkotta a női kézilabdatorna mezőnyét (még 1996-ban, Atlantában is csak nyolc!), a budapesti vb első három helyezettje jutott el közvetlenül a kaliforniai olimpiára, a többieknek meg az 1983-as B-világbajnokságon kellett izzadniuk a repülőjegyekért. Ekkor még senki sem tudta, hogy sem a magyar, sem a szovjet csapat nem megy Los Angelesbe az ostoba politikai bojkott miatt. A nevető és a bojkottra magasról tevő jugoszlávok, a nyugatnémetek és a Laurencz László vezette osztrákok mentek. Jugoszlávia simán megnyerte az olimpiát - ahogyan az kell, miközben az NDK, a Szovjetunió és Magyarország legjobb kézilabdázói a tévékészülékek előtt zokogtak, amikor látták, hogy Kolar Merdan, vagy Szvetlana Kitics ott vigyorog az olimpiai dobogó tetején. Ez volt az igazi dráma. És nem az, hogy Magyarország elvesztette az aranyérmet az 1982-es budapesti világbajnokságon. Az, hogy ezek a magyar játékosok egészen 1984 májusáig abban a hitben éltek, hogy ott lehetnek az olimpián, majd ezt egy minősíthetetlen politikai döntés egy pillanat alatt szertefoszlatta, a legnagyobb bűnök egyike, amit a magyar sport ellen elkövettek. Talán az sem véletlen, hogy a döntéskor egyetlen ember, a Magyar Kézilabda Szövetség által a testületbe delegált Jacsó István nem szavazta meg az olimpiai bojkottot. Ezzel a döntésével rendkívül sokat kockáztatott, de végül is nem érte retorzió. Sőt, a korabeli politikai vezetés Jacsó tettén keresztül látta igazolni azt, hogy Magyarországon demokrácia van. Hiszen mi más lenne, ha van valaki, aki szembe mer menni a pártutasítással, Buda Istvánnal, vagy éppen Kádár Jánossal. De 1982. december 12-én, vasárnap este még senki sem tudta. Ott csak együtt zokogott a világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott - és tízezer néző a Budapest Sportcsarnok lelátóin.

A világbajnoki ezüstérmes magyar csapat tagjai:

• Rácz Mariann
• Őriné Győrvári Györgyi
• Csajbókné Németh Erzsébet
• György Anna
• Nyári Zsuzsanna
• Sterbinszky Amália
• Krámerné Agócs Valéria
• Gódorné Nagy Mariann
• Csíkné Horváth Klára
• Vadászné Vanya Mária
• Baloghné Nyári Erzsébet
• Angyal Éva
• Fehérné Gombai Katalin
• Barna Ildikó
• Jakab Gabriella
• Bonyhádi Klára

Vezető edző: Csík János, másodedző: Szabó István.

Jelenkori sikerek és a női kézilabda

A Fradi szakosztályai közül a futball után ma is az egyik legnépszerűbb a kézilabda, különösen annak női ága, amelynek mérkőzéseit sok fradista látogatja. A K&H női kézilabdaliga mérkőzésein az FTC-Rail Cargo Hungária csapata rendszeresen az élmezőnyben szerepel.

K&H Női Kézilabdaliga aktuális állása

tags: #racz #erzsebet #kezilabda #kapus

Népszerű bejegyzések:

• Mérkőzésnapi tudnivalók Székesfehérváron
• Sportolási lehetőségek Siófokon
• sportpszichológia az egyéni és csapatjátékokban
• a labdarúgók fizikai adottságai és taktikai szerepköre
• a Liverpool tulajdonosi kérdéseiről