A Római Derby: Szenvedély, Erőszak és Társadalmi Tükröződések az Örök Városban
Az olasz labdarúgó-élvonalban (Serie A) az AS Roma és a városi rivális Lazio mérkőzései, azaz a „Derby della Capitale”, mindig különleges feszültséggel járnak. Szinte nem volt olyan római derbi az utóbbi időben, amelyet ne előzött volna meg valamilyen mértékű szurkolói rendbontás, verekedés. Helyszíni sajtóértesülések gyakran számolnak be arról, hogy már a délelőtti órákban munkája adódik a rendőrségnek, mivel a két szurkolótábor összetűzésbe keveredik a mérkőzés helyszínének közelében, például a Stadio Olimpico környékén.

Az Ultras Jelenség és Története
Mondhat-e bármi érdekeset egy a futball iránt nem érdeklődő olvasónak az olasz ultrákról szóló könyv? (Mert aki szereti a focit, annak kétségkívül mond.) Ha abból indulunk ki, hogy a világ legnépszerűbb sportjával, a labdarúgással nemcsak sporttörténeti, hanem történeti és társadalomtörténeti, szociológiai és pszichológiai, kulturális antropológiai, sőt hangozzék bármilyen furcsán, de néprajzi kutatások is foglalkoznak, a válasz egyértelmű igen.
Az "Ultra" könyv bemutatása
Tobias Jones Ultra című könyve valahol a 20. század utolsó, a 21. század első évtizedeinek olaszországi társadalom- és politikatörténetéről, annak egy részletéről szól. Az angol szerző, aki Olaszországban él, egy calabriai kiscsapat, a Cosenza szurkolójaként, a résztvevő megfigyeléshez közel álló módszerrel mutatja be ezt a közösséget, miközben a legnagyobb és leghíresebb olasz ultracsoportokról interjúk, szakirodalmi kutatások alapján ad áttekintést. A szurkolói szubkultúra és az ultracsoportok kialakulása, története egyáltalán nem független egy adott ország, társadalom történetétől.
Kik is az ultrák? A könyv szerint: „Aki ultra, az felkelő, lázadó, útonálló, partizán, bandita, radikális és csirkefogó. A burzsoázia számára egy ultra törvényen kívüli, vállalhatatlan és még sorolhatnánk. (…) Az ultrák az olasz futball szélsőségesei, gerillái”. Ez a kvázi definíció az Eric Hobsbawm angol történész által bevezetett „társadalmi bandita” fogalmával mutat hasonlóságot. Az ultramozgalom eredetileg egyfajta lázadás volt az 1970-es évek Olaszországában - „a lázadás számukra szinte szent dolog”, írja Jones -, az pedig nyilván más kérdés, miként változott meg mindez, hogyan lettek az ultrák az erőszak megtestesítői, „a szervezett bűnözés és az újjáéledő olasz fasizmus lelkes közkatonái”.
Éppen ezért az olasz ultrákról szóló könyvet többféleképpen tudjuk értelmezni túl azon, hogy a futball egy szeletét, a szurkolói szubkultúrát mutatja be. Olaszország nyomasztó történelmi múltjának (és valahol jelenének) lenyomata. Az erőszak története. A szélsőjobb és a nyíltan fasiszta politikai mozgalmak, illetve a szurkolói csoportok szimbiózisának ábrázolása. A futball elüzletiesedésének, elsportszerűtlenedésének, a foci és a bűnözés viszonyának lehangoló krónikája.
Jones könyve felidézi az olasz focibajnokság kezdetét, a szervezett szurkolói csoportok megszületésétől (az első a milanos Fossa dei Leoni volt 1968-ban) 2018-ig térben és időben ugrálva tárja elénk az ultramozgalmat. Képet kapunk az 1970-es évek Olaszországáról, az óloméveknek nevezett rettenetes időszakról, amikor politikai gyilkosságok, merényletek, leszámolások, emberrablások követték egymást, és amikor az erőszakból és káoszból kiábrándult fiatalok számára „a kapu mögött töltött vasárnap délután jelentette a hét fénypontját”. Nem véletlen, hogy ekkoriban egymás után alakultak az ultracsoportok.
Az erőszak térnyerése
Jones bemutatja azt a folyamatot is, amikor az 1980-as évektől kezdődően egyre inkább teret nyert az erőszak a stadionokban, mígnem az 1990-es évek derekán megváltozó ultramozgalmak „megmutatták, hogy innentől kezdve a lelátók a szélsőjobboldal felségterületének számítanak”. A szervezett bűnözés, a maffia, a bundázás, a jegybevételekért folyó kegyetlen küzdelem, a kábítószer-kereskedelem, a szurkolói csoportok közötti véres leszámolások, rasszizmus és antiszemitizmus, a rendőrség elleni brutális harc és a szélsőjobboldali olasz politikusok (vagy hatásuk) végig jelen vannak a könyvben.
A Derby della Capitale: Egy Párhuzamos Történelem
Az olasz fővárosban az AS Roma és az SS Lazio vetélkedése kiemelkedik. Az észak-dél, jobboldal-baloldal, gazdag-szegény ellentétpárok szinte minden itáliai derbire ráhúzhatók, de a fővárosi rangadó ezeket is megelőzi. Az Itáliában megszokott sémák természetesen erre a két csapatra is alkalmazhatóak. Az AS Roma a városban élő szegényebb rétegek egyesülete, akik általában a baloldalt támogatják. Ezzel szemben a Lazio a városban és a város határain kívül élő jobboldali szurkolók gárdája. A Lazio szurkolóit a Roma szurkolói csak egyszerűen parasztnak, birkának és más állatnak is hívja. Az effajta általánosítások szükségszerűen hamis képet adnak, de a két klub története is alátámasztja ezt az igen elterjedt vélekedést.
A rivalizálás gyökerei
Az 1900-ban alapított SS Lazio fő "profilja" kezdetben az atlétika volt, ám hamarosan áttértek az egyre népszerűbbé váló labdarúgásra. 1927-ben a fasiszta párt vezetése úgy döntött, elég volt az északi hegemóniából, központjukban, az örök városban akartak létrehozni egy ütőképes egyesületet. Ez a klub lett az AS Roma, amelybe szerették volna beolvasztani a városban létező összes kis klubot, köztük a Laziot is. A kék-fehérek végül kívül maradtak a Román, köszönhetően Vaccaro tábornoknak, aki Lazio szurkolóként nem akart kedvenceinek ártani és aki Mussolini legbelsőbb bizalmasaként rendelkezett elég hatalommal a döntés megváltoztatásához.
1927 óta a rivalizálás életformává vált. A kerületek, az utcák, a boltok, sőt a közélet szereplői mind-mind két nagy csoportra oszlanak, Roma és Lazio szurkolókra! A Lazio fanatikusainak meggyőződése, hogy ők az igazi rómaiak és a bordó-sárgáknak csak a "szedett-vedett" bevándorlók és a kommunisták szurkolnak! A szintén nagy táborral rendelkező AS Roma hívei viszont azt vallják, hogy a kék-fehérek idegennek számítanak Rómában, akiknek semmi keresnivalójuk a városban. A rangadóknak hosszú évtizedek óta természetes velejárója a verbális erőszak és a harcok, amelyet a főváros rendőri szervei képtelenek megfékezni.
A "Cacciata" avagy az "elzavarás" története
A szurkolótáborok már jó ideje elosztották egymás között a Stadio Olimpicót: a „Curva Sud”, a déli kanyar, a Rómáé, az északi pedig a Lazióé. De ez nem volt mindig így. Eredetileg a "pizsamakék unokatesóknak" is a déli kanyar volt a törzshelyük, az ő szurkolóik is onnan buzdították a kedvenceiket. Ez az állapot egy konkrét időpontig tartott: az 1973. március 11-én megrendezett Lazio-Roma meccsig. Aznap történt a hírhedt „Cacciata” (magyarul „elzavarás”).
Abban a szezonban a Lazio nagyon erős volt. A meccs háromkor kezdődött és a Roma szurkolói 11-kor el akarták foglalni a megszokott helyüket a Curva Sudban, de egy meglepetés várta őket: ott találtak egy csomó Lazio szurkolót, akik nagyban díszítették volna fel a lelátókat a zászlóikkal. Kialakult egy adok-kapok a két szurkolótábor között, aminek az lett a vége, hogy a Lazio szurkolók kiszorultak a szektor egyik szegletébe és ott is maradtak a meccs végéig. Mindeközben a Curva Sud megtelt Roma szurkolókkal és sárga-piros zászlókkal.
A romanista legendáriumban, amikor felidézik ezt a napot, olyan kifejezéseket szoktak használni a pizsamakék szurkolók magatartásának a leírására, mint „futás”, vagy „menekülés”. De azóta a Lazio szurkolók között előkerült egy pár revizionista, akik szentül esküsznek rá, hogy szó sem volt menekülésről, a rendőrök választották szét a szurkolókat. Illetve azt is megmagyarázták, hogy később nem a romanisták miatt nem mertek visszamenni a Curva Sudba, valójában arról is a rendőrök tehetnek, akik berendelték a szurkolók vezetőit és hatóságilag jelölték ki a Curva Sudot a Rómának, az északi kanyart pedig a Laziónak. Nem mellékes, hogy a következő szezonban a Lazio megnyerte a bajnokságot, az volt a klub első bajnoki címe! Mindennek ellenére, a fene nagy sikerek közepette, ez a sok dicsőség arra se volt elég a Laziónak, hogy Rómában, a Rómával szemben, megőrizze a törzshelyét a stadionban!

A Commando Ultras Curva Sud (CUCS) Története
A CUCS 23 év történelem, egy legendát kell elmesélni annak, aki nem ismerte, nem látta őket. A srácok, akik ezen a hosszú úton vitték a Commandót, (teljes generációk) mindig büszkék voltak hovatartozásukra. Ez a szellem tette naggyá a csoportot.
A megalakulás és az egység
1977. január 9-én az akkori csoportok képviselői az egyesülés mellett döntenek, s létrejön a déli kanyarban a Commando. A cél az egység, és a tömeges szurkolás létrehozása volt, hogy a stadionban csak egyetlen hang hallatsszon. „Egyetlen célunk az volt, hogy segítsük a csapatot, és kilencven percig buzdítsuk megállás nélkül. Semmi politika, a kanyarba csak és kizárólag szurkolni mentek.”
Tragédiák és szimbólumok
A csoport hároméves korában, 1979. október 28-án Vincenzo Paparelli meghalt, egy a Curva Sud-ból kilőtt rakéta okozta halálát. „A sajtó egy rágalomhadjáratot indított felénk. Az emberek bűnözőknek, gyilkosoknak neveztek minket.” A transzparenst betiltják, de a Commando nem veszti el erejét, sőt még jobban összekovácsolódnak annak tudatában, hogy egy helyes célért harcolnak, és nem ártanak vele senkinek. A híres transzparens a scudetto megnyerésének napján tűnik fel újra, 1983. május 15-én.
Aztán ott a '83-as október 23-i derbi, a Sud egy 20*60 -as nagy zászlót húz ki, rajta két egyszerű szóval: TI AMO. Ez "a szerelmi nyilatkozat", melyre mindenki emlékszik, és ami mérföldkőnek számít a kanyar történelmében. Fellapozva az emlékek albumát előjönnek az érzelmek, velük a híres és emlékezetes mérkőzések: Róma - Göteborg, a BEK döntő, a Róma - Bayern, Róma - Juve '86 március 16-án, Pruzzo gólja után tombolva rohant ki a Sudhoz. Túl sok az emlék, hogy mindet felidézzük.
A hanyatlás és az új valóság
Nagyokat lépve elérkezünk ahhoz az időszakhoz, ami talán a legrosszabb volt a csoport életében: '87 nyara, Dino Viola megveszi Manfredoniát. „Úgy éreztük, Viola elárult minket, s kezdetben nem akarta megérteni érveinket. Elfogadni Manfredoniát a Róma mezében annyit jelentett volna, hogy szembefordulunk azzal az eszmével, amit képviseltünk.” Manfredonia érkezése jelenti a kanyar átalakulásának kezdetét, és a Commando hanyatlását. A kanyar megoszlik, a csoport belső romlása már visszafordíthatatlan. Egyik részén megalakult Vecchio CUCS, azokból, akik hűek maradtak a csoport eredeti szelleméhez, és minden körülmények közt szurkoltak a csapatnak, a másik része pedig próbált harcolni, tenni valamit az ellen, ami később elkerülhetetlenül történt meg a focival.
„Mi a saját harcunkat vívtuk, s próbáltuk megmenteni attól a focit, ami később történt vele. Már nem léteznek szimbólumok, példaképek, csak a gazdasági érdekek számítanak, a szurkoló mára majd hogy nem nyűg.” Ettől kezdve egyre nehezebb lett azonosulni a játékosokkal, akik a Róma mezét viselik. „Az utolsó szimbólum, akit elismerünk, Giannini. Mindig beszélgetett velünk, és mindig tisztában volt a felelősségével.”
1999. szeptember 12-én, a Roma - Inter mérkőzésen, "ezen az estén a kanyar úgy döntött, hogy nem azonosul többet a Commandóval, túl könnyen elfelejtve, hogy a transzparensük, és a csoport mit is jelentett a bordó - sárga kanyar történelmében. A kanyar ezt akarta, és nem tehettük mást, elfogadtuk. Kemény szavak, düh nélkül, de sok szomorúsággal és belenyugvással." Nehéz megértetni az új generációkkal, hogy mit jelentett sok éven át ez a 42 méter hosszú transzparens. „A Commando nem tudta elfogadni, hogy a dolgok megváltoztak, és megmaradt a régi értékeinél, amik nem leltek viszonzásra egy teljesen más valóságban. Ez a hibájuk, vagy talán az erejük.”
„Jó lenne, ha sikerülne megértetni az új arcokkal, hogy ez, amit csinálnak, már nem az igazi római szurkolás. Azt mondják, hogy a dobok már elavultak, most az angol stílus divatos, elfeledve, hogy a dob része az ultramozgalom történelmének.” A transzparens eltűnt a plexiről, de gondosan őrzik, majd hogy nem tisztelik, egy elmúlt korszak szimbóluma: „Nem húzzuk ki többet. Mi mélyen tiszteljük, amit jelent, a kanyar azonban elfelejtette. Talán soha nem tér vissza.”

Derbi Incidensek és Szurkolói Provokációk
A rangadókon egymásnak üzengető táborok hajlamosak nagyon mélyre menni. Az AS Roma és az SS Lazio valamennyi mérkőzése elképesztően feszült hangulatban zajlik, amire néha a játékosok, néha a véletlen tesz rá egy nagy lapáttal.
Az első halott és az állandó erőszak
Sajnos a derbik velejárója az állandó erőszak a stadionban és az oda vezető utcákon egyaránt. Az olasz futball első szurkolói halálesete is egy Derby della Capitale során történt. 1979-ben egy Lazio-drukkert, Vincenzo Paparellit a szemén talált el egy, a római szektorból kilőtt rakéta. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem tudták megmenteni az életét. Paparelli fia, aki természetesen Lazio-szurkoló, szerint a csapatát övező előítéletek miatt van ekkora cirkusz most.
Antiszemita és rasszista megnyilvánulások
Egyik szurkolótábor sem angyalok gyülekezete, de a Lazio hívei még maguk is tesznek azért, hogy közutálatnak örvendjenek. A klubnak egyébként is állandóan szemére vetik, hogy egykor az olasz fasiszta állam kegyeltje volt, és a szurkolók egy része, mintha szeretne ennek a képnek megfelelni. Az 1998-99-es szezon egyik derbijén a Lazio egyik ultracsoportja egy 50 méter hosszú drapériát feszített ki törzshelyükön, az Északi Kanyarban (Curva Nord), amelyen ez állt: „Auschwitz a hazátok, a kemencék az otthonaitok". Máskor a Roma színes bőrű játékosait vették célba, amire a bordó-sárgák egy „Birkák vagytok, akik a juhászaikat követik" drapériával válaszoltak.
A római kékeket történelmileg tévesen tartják a fasiszták csapatának, az azonban igaz, hogy a Lazio-tábor képviselte hagyományosan a (szélső) jobboldalt, a Roma ultrái pedig hagyományosan baloldalinak számítottak. Ez azonban egy ideje már nincs így, sőt a városban rengeteg helyen látható falfirkákban jobbára a lazialékat zsidózzák teli szájjal, amire csak részben magyarázat, hogy a városban a Roma támogatottsága a nagyobb, a Lazio szurkolói inkább az elővárosokban élnek. A nagy, össznépi zsidózásba a bordók többek között egy „Lazialék Nem Esznek disznóhúst”-drapériával szálltak be, de még erősebb a 90-es évek elhíresült Irriducibili-transzparense, amin prózai egyszerűséggel ennyi állt üzenetként: „Négerek csapata, zsidók szektora.”
Felmérések szerint Olaszországban elég erősen jelen van az antiszemitizmus. Szomorú, de igaz: az olasz lelátói folklór része a zsidózás, gyakorlatilag két jelentős baloldali tábort leszámítva mindenhol erősen szélsőjobbos kötődésű a fősodor.

A legnagyobb balhé: a félbeszakadt mérkőzés
2004. március 21-én a szezonban másodszor találkozott egymással a két csapat, de amikor Roberto Rosetti lefújta a találkozót, csak másfél mérkőzésnek volt eredménye. A találkozót ugyanis a lelátón elszabaduló indulatok miatt az 50. percben félbe kellett szakítani. A balhét egy futótűzként terjedő rémhír váltotta ki, miszerint valakik úgy látták, hogy egy rendőrautó halálra gázolt egy fiatal szurkolót. Valójában annyit láttak, hogy egy test fehér lepedővel van letakarva, ami igaz is volt. Csakhogy a lepedő alatt lévő fiú élt, mindössze annyi baja volt, hogy egy kicsit sokat kapott a meccs előtti indulatokat megfékezni hivatott könnygázból. A stadionban lévők azonban ezt nem tudták, és a helyzet olyan kaotikussá vált, hogy a Roma három vezérszurkolója bement a pályára, hogy beszéljen Francesco Tottival, az AS Roma csapatkapitányával. Totti próbálta őket megnyugtatni, a hangosbemondó is elmondta, hogy nem halt meg senki, az ultrákat azonban már nem lehetett megfékezni. A meccs utáni balhéban 170 rendőr sérült meg és 13 tifosót tartóztattak le.
Emberi Történetek és a Szurkolói Lét Lényege
Van azonban Jones könyvének egy olyan vonala is, amely az ultralét mellett a csapatáért tűzön-vízen át harcoló, mellette kitartó fanatikust mutatja be, leginkább cosenzai példákkal, esetekkel. A könyvben persze alig akad olyan fejezet, ami ne valamilyen erőszakos történésről, sokszor gyilkosságról, vagy hasonló tragédiáról szólna, viszont ugyanígy helyet kapnak benne a fanatikusok abszurd, vicces, komikus történetei. Utóbbiak is kellenek ahhoz, hogy megértsük a futballszurkolói lét lényegét.
- A Cosenza-tábor egyik vezéralakja egy ferences szerzetes, akinek élettörténete a könyv visszatérő témája: hogyan lesz egy egyházi személyiségből a meccseken üvöltve szurkoló vezéralak.
- Egy Lazio-drukker taxis a városi rivális, az AS Roma szurkolóját viszi a repülőtérre, de útközben úgy összebalhéznak, hogy félúton kiteszi utasát. Kirúgják. Hullaszállítónak megy el, és azokba a városokba vállal „fuvart”, ahol éppen a Lazio játszik.
- Vagy egy másik történet, ellenkező előjellel: a Roma egyik fanatikusa telefonos ügyfélszolgálaton dolgozik, amikor is valaki a Lazio telefonszáma iránt érdeklődik. „A Lazio nem létezik” - válaszolja, és leteszi a telefont. Persze ő is repül az állásából.
A Cosenza a Venezziával játszik idegenben - az út oda-vissza kétezer kilométer -, és nyer. A könyv egyik legjobb része az a bekezdés, ami a dél-olasz csapat fanatikusainak ünneplését írja le, mert tökéletesen érzékelteti, hogy a szurkolás és a csapat iránti szenvedély nem feltétlenül egyenlő az erőszakos ultraléttel, hanem az összetartozás semmihez sem hasonlítható élményét jelenti:
„Mivel Velencében vagyunk, ráadásul karácsony környékén, a csapat pedig győzött, legalább százan éneklünk hangosan a szűk utcákon (…). Jegy nélkül felnyomulunk egy vízibuszra (…). Ahogy a jármű felgyorsít a Canal Grandén, mindenki énekel (…). Piros-kék zászlókat lógatunk ki az ablakokon, és minél több turista bámul minket, annál hangosabban igyekszünk dalolni. Nemcsak azért, hogy megmutassuk, mi, cosenzaiak elfoglaltuk a várost, hanem azért is, hogy szorosan együtt maradjunk. Mert abban a pillanatban, hogy szétszakadunk, a világ megint hidegebb és magányosabb helyé válik.”
Derbik az idők folyamán: Válogatott Eredmények és Emlékezetes Pillanatok
Az AS Roma és az SS Lazio klubok 136 alkalommal találkoztak egymással bajnoki mérkőzésen, de számtalan kupameccs is gazdagítja a rivalizálás történetét. Az alábbi táblázat néhány emlékezetes derbi eredményét foglalja össze:
| Dátum (hozzávetőleges) | Hazai csapat | Vendég csapat | Eredmény | Megjegyzés (ha van) |
|---|---|---|---|---|
| 1932 (kb.) | AS Roma | SS Lazio | 3-1 | Costantino 2 gólja |
| 1971. augusztus 29. | SS Lazio | AS Roma | 1-0 | Coppa Italia győzelem a másodosztályú Laziónak |
| 1979 (kb.) | AS Roma | SS Lazio | 1-1 | Vincenzo Paparelli tragikus halála |
| 1998-99 (kb.) | SS Lazio | AS Roma | 2-1 | Veron gólja |
| 2002 (kb.) | SS Lazio | AS Roma | 1-5 | Montella négy gólja |
| 2004. március 21. | SS Lazio | AS Roma | félbeszakadt | Szurkolói rendbontás miatt |
| 2010 (kb.) | SS Lazio | AS Roma | 2-1 | Rocchi gólja |
A modern futball és a szurkolói mentalitás
Sokan viseltetnek ellenszenvvel az ultrák világa iránt, annak csak árnyoldalait hangsúlyozva és a balhékra fókuszálva, de akinek e mozgalom a negatívumokon túl nem mond semmi egyebet, arról egészen biztosan kijelenthetjük, hogy egyrészt fogalma sincs az egészről, másrészről pedig egészen biztos, hogy nem járt még életében egyetlen meccsen sem Olaszországban.
A Lazio szurkolókra hagyományosan jellemző egy kisebbségi komplexus a Rómával szemben, ami többek között abban szokott megnyilvánulni, hogy mindig a Rómával vannak elfoglalva. Ahelyett, hogy örülnének a csapatuk meglehetősen ritka sikereinek, ahelyett, hogy a saját játékosaik teljesítményét ünnepelnék, inkább a Rómát, vagy a Rómához kötődő szereplőket szokták támadni. Mostanában a kedvenc célpontjuk Zaniolo volt, akinek a feltűnése a Rómában, egy valóra vált rémálom volt minden „pizsamakék” szurkoló számára. A fiatal tehetséget számolatlanul érték a támadások, többnyire nem is a játékát, hanem a személyét támadták, de előszeretettel gyalázták a családját, elsősorban az édesanyját. Tehát amikor Zaniolo lesérült a Juve ellen, a „strandkorlát” szurkolói jobban örültek, mintha megnyerték volna a bajnokságot. A sérülése után, a Samp elleni meccsen, a „madarászok” egy „kedves kis kórust” dedikáltak a Roma sérült csatárának, amiben nagyjából az egész stadion részt vett, látható élvezettel és határtalan lelkesedéssel: „Zaniolo salta con noi” (magyarul „Zaniolo ugrálj velünk”).
Az elmúlt éjjel pedig elhelyeztek egy transzparenst Trigoria közelében, amire felírták, hogy „Zaniolo mint Rocca… Roma sántája” és még egy „ízléses” tolókocsit is rajzoltak. Itt természetesen Francesco Roccára utaltak, a Roma legendás szélsőjére a hetvenes-nyolcvanas évekből, aki egy az olasz válogatottal lejátszott mérkőzés másnapján, edzésen szenvedett súlyos térdsérülést és akinek emiatt tragikusan rövid lett a labdarúgói pályafutása.
tags: #roma #szurkolo #szivatas





