A divattörténeti sorozat: Öltözködés és etikett évszázadokon át
Az évszázadok során a divat sok furcsaságot produkált, amit mai szemmel megmosolyogtatónak, vagy éppen meghökkentőnek találunk. Általában olyan öltözékekre csodálkozunk rá, amelyeket mi magunk kényelmetlennek találnánk, pedig jóllehet, ha a ma divatos ruhadarabokat látná a régi kor embere, ugyanúgy értetlenül nézné.
Divattörténeti furcsaságokról szóló sorozatunk jelen fejezetében az öltözködés és az etikett változásait tekintjük át több történelmi korszakon keresztül, a vikingektől egészen a 19. századi szoknyadivatig.
A vikingek viselete: Praktikum és státusz a VIII-XII. században
A viking társadalmak a Kr.u. VIII.-XII. században élték fénykorukat. Nézzük meg, hogyan is öltözködtek, mi jellemezte leginkább viseleteiket. A ruházkodásukra a feltárt régészeti leletek és fennmaradt korabeli képi ábrázolások nyújtanak bepillantást.
A rabszolgák öltözéke lehetett a legszegényesebb, róluk tudunk a legkevesebbet, mivel a feltárt sírok főleg előkelők temetkezési helyei. Azonban feltehető, hogy a nők csak egy bővebb szabású, hosszú, kényelmes tunikát viseltek csupán, a férfiak pedig egy nadrágot, esetleg egy durvább szövésű rövid tunikát, melyet hűvösebb időben köpennyel egészítettek ki.
A földműves, kézműves réteg ruházata már nem sokban különbözött a nemesekétől, leginkább a felhasznált anyag minőségében és díszítettségében volt más. Bővebb szabású, réteges ruházatuk megóvta őket a hidegtől. Az előkelők drága anyagokból készült ruházatot hordtak, melyet hímzésekkel, ékszerekkel gazdagon díszítettek.
A férfiak lábszárukra gyakran tekertek vászonból készült lábszárvédőt. A nadrághoz térdig, vagy combközépig érő tunikát vettek fel, melyet övvel fogtak össze. Hideg időben a tunika fölé egy felső is került, majd arra sűrű szövésű, vállnál fibulával összefogott köpenyt terítettek.
Az arany, ezüst veretes övek, nyakláncok, brossok, fibulák, karkötők, fülbevalók, üvegből, ásványból, esetleg borostyánból készült gyöngyök egészítették ki a jarlok öltözetét. A vikingek gyapjú és len anyagokat használtak, de az előkelők selyemből készült ruházatot is viseltek. A sűrű szövéssel előállított vastagabb anyagok különösen melegek voltak.
Végül egy érdekesség: a vikingek - eltérően európai kortársaiktól - igen ápolt és tisztaságszeretők voltak. Rendszeresen mosakodtak, ruházatukat cserélték.
A 16. századi spanyol udvari divat: Merevség és katolikus ellenreformáció
A 16. században a spanyol udvari divat egy rendkívül merev és formális irányzatot képviselt. E szoros, zárt, merev ruházatban sem járni, sem ülni, sem étkezni nem tudtak normálisan. Nézzük meg, miért alakult így a XVI. században a ma spanyol divatnak nevezett irányzat, és mik voltak a jellemzői!
V. Károly (1500-1558, uralkodott: 1530-1556) német-római császár 1516-tól volt egyúttal Spanyolország királya is. 1526-ban elvette feleségül első unokatestvérét, Izabella portugál infánsnőt, akivel birodalmi érdekek miatt házasodott össze. A kapcsolatuk azonban elmélyült és boldog házasságban éltek egészen az uralkodónő 1539-ben bekövetkezett haláláig. A hatodik gyermeke szülésébe belehalt királynét férje oly mélyen gyászolta, hogy élete hátralévő részében csak feketében járt.
II. Fülöp (1527-1598, uralkodott: 1556-1598) spanyol király uralkodása idején építtette az Escorialt, amely kolostor együttes ezután a spanyol uralkodók lakhelyéül is szolgált. A király itt szeretett a legjobban lenni, ritkán mozdult ki, az országát főként rendeletekkel kormányozta. Bigottan katolikus hírében állt, és minden haladó, reform törekvést igyekezett elnyomni. Környezetében olyan etikett szabályokat vezetett be, amelyeket később csak spanyol etikett néven illettek és leginkább az érzelemmentes hűvös távolságtartás, szigorúan merev viselkedés jellemzett. A reformáció híveit üldözte, és lelkes támogatója volt a középkori eredetű inkvizíciónak.
Az udvari öltözködés jellemzői
Az udvari öltözködés az évek során teljesen eltávolodott a köznapi viseletektől. A sötét színű, merev, drága anyagokból, ékkövekkel díszített, magasan záródó, körgalléros ruhák a katolikus ellenreformáció kifejeződései is lettek egyben. II. Fülöp oly sikeres divatdiktátornak bizonyult, hogy hatására széles birodalmában hamar elterjedt az új módi, amelyet igen jól ötvöztek a helyi sajátosságokkal. Például sok helyen a viseleteket színesebbé, formáit változatosabbá tették.
A francia és az angol nők egyebek közt kivágott ruhákat hordtak és a zárt gallért felváltotta a Stuart gallér, mely drótra erősített legyező alakú csipkegallér volt. A szoknya is szélesedett az idők folyamán, végül „vertugalle” különleges tartószerkezetű szoknya lett belőle.
A német nyelvterületeken eleinte csak az ellenreformáció hívei hódoltak az új divatnak, míg Itáliában főleg a spanyol fennhatóságú területeken viselték. A magasan záródó nyakrészből a fodros gallér kilátszott. A szintén merev, hosszított ruhaderékra arannyal, gyönggyel, drágakövekkel díszített csípőtől kúp alakban bővülő szoknya került. A nők ruhájuk szintén magasan záródó volt.
A férfiak kis zekét hordtak, melyet kipárnáztak. A gallérral harmonizált a ruhaujj, vagy az ing díszítése, amely általában csipkéből készült. Kis rövid, tömött nadrágot viseltek. A zekére rövid, bő vállgallért terítettek, melyet általában nyitva viseltek. Finom anyagú cipő, kesztyű, valamint vékony, hegyes tőr egészítette ki ezt a ránc nélküli, sok helyen drótokkal merevített öltözéket.
A szigorú, merev és zárt viseletek elengedhetetlen tartozéka volt a magasan záródó nyakrészből kilátszó kis fodros gallér. Ez az idők folyamán oly mértékben terebélyesedett, hogy méltán kapta a „malomkerék” elnevezést. A nagyobb gallérokat drótvázzal kellett merevíteni a megfelelő tartás érdekében.
A 17. századi magyar főúri öltözködés: Hatalom és pompa
A XVII. században a magyar főnemesek rendkívül nagy gazdasági és politikai hatalommal bírtak. Ennek a hatalomnak az egyik kifejezője volt ruházatuk, mely mutatta a külvilágnak viselőjük gazdagságát is. Az 1600-as évekből már viszonylag sok ábrázolás és leltári összeírás maradt ránk, így pontos képet kaphatunk arról, hogy hogyan is öltözködtek főúri eleink.
A ruhatárukban, főleg a nők esetében, minden bizonnyal megtalálhatók voltak a nyugati, leginkább német és spanyol mintára készült ruházatok is. A hölgyek viseltek kevert stílusú, főleg spanyol hatást is mutató ruhákat, de jellemzően szívesen örökíttették meg magukat magyaros viseletben.
A magyaros viseletet a hölgyek esetében fehér patyolat, azaz finom lenvászonból vagy selyemből készült, buggyos ujjú, csipkés szélű ing jellemezte. A patyolatra merevített, hímzett vállfűző vagy ruhaderék került. A díszes főkötőt, keményített, merevített csipke gallért, csuklóban arany hímzéses patyolatot, hímzett ruhaderekat és csipkés kötényt viseltek.
Előszeretettel ékesítették magukat drága ékszerekkel, hirdetve ezzel maguk és hitvesük anyagi jólétét, például násfát, egy jellegzetes magyar ékszert is viseltek.
A magyar férfiak viseletének alapja a dolmány volt, melyre gyakran került a mente. A mentét sokszor csak vállra vetették. A téli változatot prémmel bélelték, lehetett ujjatlan, könyékig érő, vagy hosszú ujjú is. Fejükre süveget tettek, mely lehetett lapos, kerek, vagy visszahajtott szélű. A magyar férfiak általában bajuszt, szakállt, vagy mindkettőt növesztettek.
Barokk táncok és udvari etikett a francia udvarban
Bizonyára sokunknak vannak filmes emlékei, amelyekben grandiózus bálok elevenednek meg XIV. Lajos, XV. Lajos, vagy esetleg XVI. Lajos idejéből. Pompa és csillogás, dúsan terített asztalok, színi előadások, több napig tartó mulatozás és táncoló párok jutnak eszünkbe. De mit is táncoltak a bálozók? Ennek járunk utána egy kicsit részletesebben.
A barokk táncok között voltak egyszerűbben elsajátíthatók és voltak igen technikás, nehéz táncok is, melyek nagy felkészültséget igényeltek a táncostól. Ezek előre megkomponált művek voltak, nem a táncparketten találták ki az adott pillanatban, hogy hogyan is ropják. A táncokat a koreográfusok papírra vetették akként, hogy abból kiderüljön az előadók száma, neme, a térkoreográfia, a lépések fajtája és a zenei anyag is.
Az udvari bálok nemcsak a szórakozás színterei voltak, hanem az arisztokrácia számára a diplomáciai, politikai, gazdasági információk cseréjének a helyszínei is. Mivel a király, legyen szó akár XIV. Lajosról - aki 22 éven át minden nap gyakorolta ezt a művészeti ágat - vagy XV. Lajosról - remek táncos volt, a vele együtt bálozóknak felkészült, gyakorlott táncosoknak kellett lenniük, különben könnyen kegyvesztettek, vagy legalábbis nevetség tárgyai lehettek.
Louis de Rouvroy, Saint-Simon hercege (1675-1755) emlékirataiban feljegyzett egy esetet, amikor egy elhibázott tánclépés az udvaronc kegyvesztettségéhez vezetett: „…Montbron fia….szintén a társaságban volt. Megkérdezték, hogy jól táncol-e és ő olyan magabiztossággal válaszolt, amely alapján mindenki azt remélte, hogy az ellenkezője igaz. Mindenki kielégíttetett. Az első bóktól kezdve összezavarodott és eltévesztette a lépést. Megpróbálta elterelni a figyelmet a hibáról mesterkélt viselkedéssel és karjainak magasra emelésével, de ez még képtelenebbé tette őt és nevetés-orkánt váltott ki, amely a király - aki maga is csak nagy nehezen tudta megtartóztatni magát a nevetéstől - jelenlétének kijáró respektus ellenére végül szabályos kiabálássá fajult. Másnap ahelyett, hogy elhagyta volna az udvart, vagy tartotta volna a száját, mentegette magát mondván, hogy a király jelenléte hozta zavarba és csodát ígért a következő bálra. … Ahogy táncolni kezdett a második bálon, a közelben lévők felálltak, a távolabbiak felkapaszkodtak ahová csak tudtak, hogy jobban lássanak, és a kacagás hangjaihoz tapsolás is vegyült. Mindenki, még maga a Király is szívből nevetett, többen közülünk eléggé hangosan, annyira, amennyire nem hinném, hogy bárki is viselkedett volna addig."
A táncok sorrendje és típusai
A táncok sorrendjét szigorú ceremónia határozta meg. A bált mindig branle táncolásával kezdték. Fontos megjegyezni, hogy bár a reneszánsz időkből is jegyeztek fel ugyanilyen nevű táncokat, ezek a branle-ok nem azonosak a reneszánsz idején táncoltakkal. A branle-t a páros táncok sora követte.
Elsőként a király táncolt a királynéval, vagy annak távollétében a legmagasabb rangú hölggyel. Őket követték rangsorban a királyi család tagjai, majd a hercegek, hercegnők és így tovább. A király kivételével mindenki kétszer táncolt. A király tánca után a partnere a rangban következő úrral lejtett, aki általában a király legidősebb fia volt. Majd ő táncolt a feleségével, vagy a rangban hozzá legközelebb álló hölggyel és így tovább.
Szívesen táncoltak bálokon szvitbe összefűzött páros táncokból álló tánccsokrot is. Ezért kialakult a szvit négy kötelező eleme, melyeket mindig egymás után és ilyen sorrendben táncoltak. Ezek az allemande-courante-sarabande-gigue kötelező négyese volt. Az allemande egy gyors tempójú lendületes tánc volt, ami hasonlóan a branle-hoz, csak nevében emlékeztet a reneszánsz allemande-ra. A sarabande mindközül a leglassúbb tempójú tánc, ami miatt az előadótól igen nagy koncentrálást kívánt. A sort a gyors gigue zárta. Később, a courante-t felváltotta a jóval könnyebb menüett.
A páros táncokat a vidám, könnyen megtanulható contredanse-ok követték, melyek kiváló lehetőséget adtak arra, hogy többen is tudjanak egyszerre táncolni, ne csak egy-egy pár. A contredanse az angol country dance francia megfelelője, sokszor a zene is ugyanaz, csak a lépések a francia barokk táncok lépései, leggyakrabban Pas de bourrée, Pas de menuet és gavotte. Természetesen a táncok sora ezzel nem ért véget.
A 19. századi szoknyadivat: Krinolin és turnűr
A 19. század is tartogatott divattörténeti furcsaságokat, különösen a szoknyák terén.
Az 1850-1860-as években a párizsi udvarban Eugénia császárné ismét pompázatos divatot teremtett. Mivel a külsőségek a rokokó korszakot idézték, ezért ezt az időszakot második rokokónak is nevezik. A bő, krinolinos szoknya a XIX. században az alátét anyagáról elnevezve - már harmadszor bukkant fel a divat történetében.
A krinolinhoz elképesztő mennyiségű anyagra volt szükség, főleg, ha valaki az igen divatos, sok fodorból álló szoknyát szeretett volna. Aki igazán adott magára, az ruháját selyemből, fénylő taftból, brokátból, moaréból varratta.
Az 1870-es évekre a krinolin, azaz a dróttal merevített szoknya jelentős átalakuláson ment át. A korábbi évek nagy, harang alakját elvesztette. Az elől szűk, hátul uszályos szabás, a szoknya alá a fenék részre helyezett lószőr párnák és az alsószoknyába varrt pántok miatt a nők nem tudtak kényelmesen sem ülni, sem járni. A turnűr magyar elnevezése, a fardagály igazán találónak bizonyult. Ráadásul a túlfűzött derék felfelé nyomta a mellett, ettől a női viseletek oldalnézetből elég érdekesen hatottak, mint ahogy azt egy korabeli karikatúra jól példázza.
tags: #sorozat #futball #zuhanyzos #jelenet #90
