A lengyel-magyar szurkolói kapcsolatok: barátok és ellenségek
A lengyel-magyar barátság évszázadokra nyúlik vissza, és ez a szurkolói világban is megmutatkozik. Az elmúlt években számos magyar és lengyel szurkolói tábor között szövetség vagy barátság köttetett. Ezért is érdemes feltenni a kérdést: vajon a magyar szurkolókat meg lehet-e vagy egyáltalán meg szabad-e támadni, ha hozzánk látogatnak?
A To My Kibice lengyel szurkolói magazin körkérdést intézett bennfentes lengyel szurkolókhoz az elmúlt évek lengyel-magyar szurkolói kapcsolatairól. A megkérdezett ultrák és huligánok szinte egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy ha a magyarok magyar zászló alatt, magyar vonatkozású mérkőzésre érkeznek hozzájuk, akkor minden további nélkül érvényes a lengyel barátság.
A lengyel szurkolói mozgalom sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a huliganizmusra, mint a magyar, és az is köztudott, hogy náluk egy idegenbeli meccsre utazva senki sincs biztonságban. Ugyanakkor az is egyfajta tapasztalat, hogy a magyar szurkolók általánosságban minket mint „lengyeleket” kedvelnek elsősorban, és nem feltétlenül csak azokra a táborokra tekintenek szimpátiával, akikhez konkrét barátság fűzi őket. Arról nem is beszélve, hogy soha meg sem fordult még a fejükben, hogy bármilyen lengyel brigádra rátámadjanak.
Éppen ezért fontos - elsősorban saját magunknak - feltenni a kérdést: hogyan kezeljük a magyar kollégákat, amikor hozzánk látogatnak? És mi a helyzet a zászlóikkal, amiket magukkal hoznak? Hogy a lengyel huligánoknak fel kell-e készülniük a magyarokra? Hát hogyne kéne: jól behűtött vodkával!
A cikkben érezni, hogy igazából két nem túl régi eset szolgáltatta a téma alapját. Az egyik a Vidi-Ruch találkozás még 2015-ben, illetve egy tavalyi Raków Częstochowa-GKS Bełchatów meccs, melyen a hazaiak behúztak egy magyar zászlót a bełchatówiak magyar barátaitól, a diósgyőriektől. Bár a cikk sok újdonságot nem tartalmaz; ezeket a dolgokat nagyjából tudták eddig is mindazok, akik szoktak járni lengyelbe valamelyik magyar tábor képviseletében. Mégis, így egyöntetűen és összefoglalva ezt talán soha sem írta még le senki.
A lengyel-magyar szurkolói kapcsolatok története
„Lengyel-magyar két jó barát” - ősrégi mondás, melyet jó pár éve mindkét ország szurkolói gyakran hangoztatnak. Az általános szimpátia mindkét oldalon erős lábakon áll és az évek során tucatnyi magyar és lengyel tábor között köttetett szövetség vagy barátság.
Bár a lengyel-magyar szurkolói barátság nem olyan régi, mint azt esetleg gondolnánk. Emlékezhetünk még a két válogatott találkozására a 2004-es EB selejtezőinek alkalmával - akkor még teljesen más volt a viszony. A 2003-as chorzówi meccsen a Sziléziai Stadionban és annak környékén teljesen semleges volt a hangulat - nem volt ellenséges se, de olyan nagy barátkozások sem fordultak elő. Mindkét oldal teljesen közömbös volt a másik iránt, a lengyel oldal épp a „házon belüli” ügyekkel volt elfoglalva ekkoriban. Egy évvel később Budapesten viszont még az is megtörtént, hogy a Népstadion felé vonuló újpestieket megtámadta az egyik lengyel koalíció (A 40-50 fős újpesti csoportot a Legia-Zagłębie-BKS több mint százfős serege - a szerk.). Magyar és lengyel szurkolói kapcsolatok ekkoriban még személyes szinten is elhanyagolhatók voltak: a lengyelek nem tudtak szinte semmit a magyar lelátói életről; a magyarok talán jobban érdeklődtek irántunk, mert őket mindig is jobban érdekelte mi van külföldön.
Aztán pár évvel később kialakult egy-egy barátság a klubok közt: Odra Opole - Sopron, Újpest - Legia, Fradi - Bałtyk Gdynia. Azt minden magyarnak tudnia kell, hogy ha hazánkba érkezik és elkötelezi magát az egyik barátja felé, akkor az automatikusan azt is jelenti, hogy más táboroknak meg az ellenségévé válik; pláne ha olyan klubot választanak, ahol városi vagy regionális derbi van.
Az igazi nagy áttörés viszont már ebben az évtizedben született. Egyre több magyar szurkoló jött Varsóba a Függetlenség Menetére, vagy épp fordítva (a március 15-i, október 23-i - a szerk.) magyar nemzeti ünnepekre. Jöttek a közös transzparensek, kiírások - valóságos lavinát indítva el ezen a téren. Nemzeti ünnepek alkalmával sűrűn voltak olvashatók ilyen-olyan pozitív töltetű üzenetek, melyek a közösségi médiában pillanatok alatt elterjedtek és eljutottak mindenkihez.
A szurkolói világ „barát-ellenség” logikája
Mi, szurkolók gyakran látjuk a világot feketén-fehéren, sokszor csak „barát-ellenség” kategóriákban tudunk gondolkodni. Mindehhez még hozzájön az is, hogy a magyarok számára nagyon vonzó volt hozzánk járni, abban az értelemben, hogy az egyik - ha nem a legjobb - lelátói élet van nálunk egész Európában. Jók, erősek és - ne szerénykedjünk - példák is vagyunk sokak számára. És épp itt van a kutya elásva. Hiszen a lengyel huliganizmus a maga szervezettségével és fegyelmezettségével mágnesként vonzotta hozzánk a magyar barátokat.
A magyar szurkolói csoportok - a „fő szabály” szerint - nem támadnak semmilyen lengyel táborra, még akkor sem, hogy ha az egy olyan tábor, mely egy otthoni riválisuknak a jóbarátja. Más a helyzet akkor, amikor mi vagyunk vendégségben náluk. Akkor mintha a tábor meghosszabbított keze lennénk és megyünk velük, lesz ami lesz - legalábbis elméletben. Márpedig ha ez így van, akkor ez fordítva is így kell legyen.
A magyaroknak ugyanakkor meg kell érteniük, hogy a nemzeteink barátsága egy dolog, a szurkolótáborok közti barátságok viszont egy másik. Ha a magyar válogatott - bármilyen sportágban - Lengyelországban játszik, teljesen természetes, hogy nagy a barátság és megyünk együtt szurkolni. De az átlagos lengyel hétvégék esetében más a helyzet. Ha választasz magadnak egy lengyel tábort barátnak, akkor kiválasztottad magadnak az ő ellenségeit is - ilyen egyszerű. Nálunk az a természetes, hogy minket egységesen kezelnek az ellenfeleink és nincs jelentősége, hogy esetleg a másik féltől ki honnan érkezik.
Sokan azért szeretünk Magyarországra járni, mert az ottani meccseken kevesebb a szigor és valahogy lazább az egész minden, ami a futballt körülveszi. Ugyanakkor a magyarok meg pont azért szeretnek lengyel meccsekre jönni, mert itt majdnem biztos, hogy történni fog valami izgalmas.
Én ezidáig két olyan összecsapásról tudok, ahol lengyel és magyar szurkolók összecsaptak egymással. Az egyik Budapesten volt, amikor újpestiek és fradisták találkoztak egymással és a lilák oldalán voltak szczeciniek, akik részt vettek az ütközetben (6-8 fiatal szczecini valóban volt az újpestiek közt, a meccsre érkező fő Pogoń-brigád viszont nem volt jelen - a szerk.) A másik pedig a lengyel autópályán történt, amikor a Videoton szurkolói Poznańba utaztak és összecsaptak a Ruch Chorzów huligánjaival.
Az első esetben a fradisták egy közleményben elítélték azt, hogy más magyar táborok lengyel segítséggel akarnak érvényesülni, illetve azt is, hogy - az általuk is nagyra becsült - lengyelek szükségtelenül részt vegyenek a magyarok ügyeibe. A második esetben viszont a vidisek szó nélkül elfogadták a lengyel szabályokat.
Mi a teendő, ha egy lengyel brigád utazik valahova idegenbe és spontán összetalálkozik egy ellenséggel, akikkel magyarok is vannak? Szerintem semmi. Senki nem fog útlevelet lobogtatni vagy ellenőrizni, szerintem ilyenkor a legjobb, ha egyből a lényegre térnek a felek. Minden más esetben viszont szerintem el kell kerülni a konfrontációt magyarok és lengyelek közt és - fennkölten fogalmazva - egy felsőbb értéknek alárendelni magunkat, mely jelen esetben a magyar-lengyel barátság.
Szerintem csak idő kérdése, hogy a lengyel szurkolói mozgalomban zajló hagyományos ellenségeskedés egyszer - közvetve vagy közvetlenül - érinteni fogja majd a lengyel-magyar barátságot. Ha magyar és lengyel brigádok „barát” és „szövetséges” címszó alatt vannak jóban egymással, akkor ezzel magukra kötelező érvényűnek fogadták el a másik ország íratlan szabályait - annak is a radikálisabb, lengyel változatát. Ha pedig nálunk háború van a meccseken és az utakon, akkor azt.
Ha egy magyar tábor elfogadja az egyik tábor baráti kezét, akkor ezzel automatikusan elfogadja annak a tábornak az ellenségeit is. És ez különösen abszurd helyzetekhez is vezethet, például lengyel-lengyel vagy magyar-magyar viszonylatban, csak éppen külföldön.
Mi van például akkor, ha két lengyel tábor, mely egymást gyűlöli, találkoznak egymással… a baráti Magyarországon? Akkor a magyar vendéglátók mit fognak csinálni? Kinek az oldalára állnak?
Úgy gondolom ezt a kérdést, nem is magyar-lengyel viszonylatban, hanem szélesebb értelemben, lengyel-külföldi viszonylatban érdemes vizsgálni. Mert mit is kéne gondoljunk arról a tényről, hogy pl. a Destroyersnek (a Widzew huligán brigádja - a szerk.) nincs is magyar barátja, de orosz meg igen. Amíg az oroszok az összes lengyel szurkoló számára ellenségek, addig a Destroyersnek… barátok. Hát mindegy, ők tudják. Vagy ugyanez a helyzet azokkal a lengyel táborokkal, akiknek német barátaik vannak. Róluk mit gondoljunk?
Én csak arra akarok rávilágítani, hogy egy csomó kőbe vésett szabály a szurkolói mozgalomban rendszeresen megbukik akkor, amikor szembe találkozik a valósággal. Vegyük már észre, hogy nincsenek is szabályok. Vagy ha vannak, akkor egy adott helyzetben rögtön felülíródnak.
A „lengyel-magyar két jó barát” jelszó egy történelmi eredetű fogalom, de nem a szurkolói mozgalomból származik. Egy dolog a történelem, másik dolog a mi szurkolói világunk. A külföldi és nemzetközi kapcsolatokat ugyanazon a mérlegen kell megmérnünk, mint a hazai viszonyainkat.
Vajon a Torcida (a Górnik Zabrze brigádja - a szerk.) békén hagyta a fehérorosz BATÉ-t, amikor azok vendégségben voltak Gliwicében és belecsöppentek egy támadásba? Egy fenét, kegyetlenül lecsaptak rájuk is. És éppen ezért számomra teljesen elképzelhetetlen lenne az a helyzet, amikor egy lengyel tábor megtámad egy másik lengyel tábort, de azokkal vannak magyarok is - és nem történik semmi. Vagy kéne végezni valamilyen fajta szelekciót? Ki magyar, ki nem az? Ki álljon félre, ki az aki kaphat?
Szóval, ha egy lengyel brigád magyar táborral barátkozik és nem mondja el nekik, hogy lengyel-magyar barátság ide vagy oda, de ez végsősoron Lengyelország és itt a lengyel játékszabályok vannak, akkor saját barátait hozza kellemetlen és nemkívánt helyzetbe, meg az isteni gondviselésre.
A magyar és a lengyel szurkolói mozgalom nagyon nagy mértékben különbözik egymástól, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy két külön világ a kettő. Emiatt egy kicsit bonyolult is a téma, amit érintünk.
Úgy vélem, hogy ha ilyen találkozásra kerülne sor (legyen az tervezett vagy véletlen), akkor a magyaroknak az a dolguk, hogy felálljanak és megmutassák mit tudnak. Ami a sálakat és a zászlókat illeti: nemzeti színű dolgokat nem szabad elvenni senkitől. Ha esetleg túl gyorsan történnének az események és nincs idő a tételes ellenőrzésre mi a nemzeti és mi nem az, akkor azokat később vissza kell adni.
Barátság ide, barátság oda, én nem nagyon ragoznám túl ezt a kérdést: a mi országunk, a mi mozgalmunk, a mi szabályaink. Esetleg ha meg szeretnénk támadni egy ellenségünket, akkor gondolnunk kéne arra, hogy vajon vannak e velük magyarok? Vagy pedig illedelmesen meg kellene kérnünk a magyarokat, hogy maradjanak ki a balhéból? Ugyan már…
Az, hogy a magyar huligánmozgalom nem olyan erős, mint a miénk, ebből következik bármi is? Én szerintem a magyarok is vannak olyan tökösek, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnek, akkor inkább váll-vállvetve odaállnak és inkább kikapnak, minthogy a nemzeti immunitás kártyáját lobogtatnák vagy elbújnának a lengyel barátaik háta mögé. De nem is kell, hogy legyen itt bármiféle szabályozás. Tökös és bevállalós szurkolókat, ha felkérik táncolni, akkor ott megmutathatják a tudásukat. A magyarok pedig tudnak boxolni, láttunk már tőlük jó dolgokat.
És még egy dolog: ha valaki szerez egy magyar zászlót vagy nemzeti színű transzparenst, azt azért ne rakja már ki senki fejjel lefelé.
A szurkolói hálózatok és a modern technológia
Bár a különféle nemzetiségű és méretű szurkolótáborok között régóta léteznek kapcsolatok, e sajátos sportbarátságnak az igazi löketet az internet és a technológiai fejlődés adta. A különféle rendbontásokkal a nagy nemzetközi focimeccsek közvetítéseinél a megállapodás szerint nem foglalkoznak; tévében egymást dobáló szektorokat elvétve látni. A huligánok, ultrák szereplési vágyának ilyetén korlátozása nem volt hatástalan, de a Facebook, a Telegram és társai új dimenziót nyitottak.
Ráadásul a platformok nemcsak arra adnak lehetőséget, hogy a főleg telefonnal készített videók segítségével megmutassák magukat a lelátói csoportok, hanem elkezdhettek egymással annak ellenére is kommunikálni, hogy a kedvenc csapataik soha nem vagy csak elvétve találkoznak egymással. Korábban a „hagyományos” kapcsolatfelvételhez mindenképpen kellett pár külföldi túra, de mára ez a nehézség megszűnt. Vagyis a kevésbé sikeres kluboknak szurkoló kemény magok is megszervezhetik a maguk minihálózatait.
Az oldalakon nem csak fotók és videók vannak látványos élőképekről, pirotechnikákról, szurkolói vonulásokról, de az internetező olyan klubokra csodálkozhat rá, amelyekről korábban talán nem is hallott. A kapcsolat, a „testvériség” kialakítása immár néhány érintés a telefonon.
A szurkolói világban azonban nem elég csak írogatni: a formalitások szerint előbb-utóbb vendégül kell látni egymást ahhoz, hogy „hivatalossá” váljon egy kapcsolat. Ezt követően jöhetnek a közös meccsek, közös utazások, és persze a rendszeresen előforduló szurkolói focitornák, ahol némi sport mellett eszmét is cserélhetnek egymással a résztvevők.
A kapcsolatfelvétel oka az ellenségeskedés kiélése is lehet: a stadionokból mára jórészt kiszorult verekedéseket egy ideje azon kívül bonyolítják le. Ez az ún. ustawka; e lengyel szó azt az eseményt jelenti, amikor előre megbeszélt időpontban és helyen - valahol a külvárosban vagy egy erdei tisztáson - találkozik két egyforma létszámú szurkolói csoport, és megverekszenek egymással.
A rendőrség elől elrejthető kommunikáció, a számos kapcsolatfelvételi lehetőség és persze a kellő lelkesedés látványos helyzetet eredményezett: a focihuliganizmus mára gyakorlatilag teljesen levált a sportról. A fő igazodási pont persze még mindig a foci, de például az ustawka-hoz egy ideje nincs szükség meccsre.
A hálózatépítés néha egészen hihetetlen névsorokat produkál: amikor 2019-ben a Fradi az orosz CSZKA Moszkvát fogadta, a külföldön mindig szabadjára engedett oroszok többször is balhéztak. Amúgy csak a pályán volt „tisztán” Fradi-CSZKA meccs: a lelátón a Fradi huligánjai mellett ott voltak a fent méltatott wrocławiak is, míg az oroszok egész kis sereget hoztak magukkal. A Groupama Aréna vendégszektorában a moszkvaiak mellett feltűntek a szerb Partizan Belgrád, a lengyel Widzew Łódź, a bolgár CSZKA Szófia és a szintén bolgár FK Burgasz különféle csoportjai, azaz öt ország szurkolói csaptak össze Budapesten.
Zóna : Ferencvárosi Huligánok
Országonként eltérő, mekkora a befolyásuk e csoportoknak. Olaszországban sok helyen a klubok gazdasági hátterére is hatni tudnak a különféle lelátói alakulatok, míg a Real Madrid kitiltotta a stadionjából a rendszeresen neonáci jelképekkel pózoló Ultras Sur nevű csoportot. Amely a kedvenc klub határozata ellenére is él és virul: vendégségbe járnak laziós bajtársaikhoz, de feltűntek már Bécsben az Austria Wien meccsén, hogy „besegítsenek” a helyi erőknek.
A legnagyobb táborral, ennek megfelelően a legtöbb huligánnal is rendelkező magyar klubcsapat, az FTC kemény magját egy ideje keménykötésű hazafiként láttatja nem egy kormánypárti politikus. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy Szijjártó Péter külügyminiszter szinte élőben közvetítette, amint elintézi, hogy engedjék el a német hatóságok a fradistákat szállító vonatszerelvényt, hanem abban is, hogy Kubatov klubelnöknek (egyben a Fidesz alelnökének) egy rossz szava nem volt arra, amikor a zöld-fehér fanatikusok Budapest belvárosában támadtak meg a lengyelekkel együtt külföldi szurkolókat.
tags: #szurkolotaborok #barat #ellenseg
