A magyar vízilabda aranykorai: Olimpiai bajnok csapatok történetei

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet szerzett, a győztesekről emlékezünk meg. A hagyományos magyar sikersportág, a vízilabda, számtalan felejthetetlen pillanattal ajándékozta meg a nemzetet, és a férfi vízilabda-válogatott több alkalommal is a világ tetejére ért.

A kezdetek: 1924, Párizs és az első akadályok

Egy előző évi, svédországi vereség miatt gondolták sokan úgy, ez a csapat még nem érett a nagy dolgokra. A sportágat az első világháborús veszteségek okán szinte a semmiből újjáélesztő Komjádi Béla azonban addig rágta a MOB-főnökök fülét, míg azok végül legalább lepasszolták a labdát az úszószövetségnek, döntsenek ők. Ott pedig azt mondták, ha a soros osztrákok elleni idegenbeli mérkőzéseken nyer a csapat, akkor ám legyen, menjenek az olimpiára. Nos, a sógorokat mindkétszer elintézték, másodjára 9-2-re - a schönbrunni kastély szökőkutaktól övezett medencéjében! -, azaz lehetett szervezni a párizsi utat.

Hogy aztán a sorsolás megismerésekor a többségnek elmenjen a kedve az egésztől: rögtön nyitányként a háromszoros olimpiai bajnok, címvédő britekkel kellett mérkőznünk. Amikor a nagy rivális 3-0-ra vezetett, úgy festett, tényleg felesleges volt kibumlizni a játékokra. Aztán... - az egyetemes vízilabda-történet egyik legnagyobb meccse kerekedett az összecsapásból. Először is reagálni kellett arra, hogy a riválisnál öt ember mozog le-fel, nem csak három, amihez mi hozzászoktunk (három védő marad hátul, hárman felmennek előre - náluk csak a center cövekelt le a kapu előtt), azaz az öt a három ellen könnyedén befejezett három brit akciót követően sosem látott taktikai formációt kellett alkalmaznia a mieinknek. A magyar vízilabdázók kvalitásait mutatja, hogy az olimpiai bajnokcsapat elleni mérkőzés kellős közepén megoldották a csapat játékának áthangolását, de úgy, hogy sikerült ledolgozni a háromgólos hátrányt, mégpedig négy másodperccel a befejezés előtt.

Mai fejjel mulatságos, ám ettől még tény: akkoriban hevenyészett tanácskozás kezdődött a parton a nemzetközi tisztviselők között, ugyanis egyszerűen nem létezett szabály arra nézve, mi a teendő egy ki-ki meccsen döntetlennél. (A korábbi olimpiákon egy mérkőzés sem végződött ikszre - Eb-t, vb-t még nem rendeztek, meglehetősen nyers volt a versenyrendszer.) Végül úgy döntöttek, játsszanak újabb két félidőt (akkoriban 2x7 perc volt egy meccs időtartama). Azaz még egy komplett mérkőzést! Eggyel nem számoltak. Hogy ez sem lesz elég a döntéshez. Sőt. Már a harmadik hosszabbításhoz készülődtek, amikor a sajtó is szagot fogott, úgyhogy a mérkőzés kellős közepén a játékosokat kiparancsolták a vízből - fényképezkedni. Aztán vissza, jött a hetedik és nyolcadik hét perc! Csere nélkül, akkoriban az sem volt, ugyanis. Vonaglottak mindkét oldalon, hogy aztán Homonnai II a nyolcadik félidő vége felé úgy döntsön: ő akkor megindul. Ilyet nem pipált még senki: a hátvéd végigússza a medencét. Ereje teljében sem volt szokás, hát még most. A britek nem vették komolyan - a csatárokra figyeltek. Megbánták. A pólótörténet első klasszikus lefordulását bemutató Homonnai Lajos belőtte a mindent eldöntő gólt, és ezzel kivertük az elmúlt három olimpián győztes briteket.

Készen álltunk a világhódításra - csak ne lettünk volna annyira fáradtak... Merthogy a következő, belgák elleni meccsre érthetően nem maradt elég energia: gondoljuk el mai ésszel, a britekkel szemben négy mérkőzésnyi időt töltött a vízben a hét alapember csere nélkül. Mintha ma négy negyed helyett tizenkétszer nyolc perc alatt dőlne el egy mérkőzés. Ez még cserékkel is kizsigerelne mindenkit - szóval a hőstett ellenére ugyanúgy ötödik lett a gárda, mint tizenkét évvel korábban, két nyamvadt vereséget követően.

1952, Helsinki - Ezüstből arany

Az 1948-as olimpia ezüstérme után négy évvel később sikerült egy helyet előrelépnie a magyar vízilabda-válogatottnak. A magyar férfi vízilabda-válogatott esélyesként utazott a helsinki olimpiára, Markovits, Bolvári és a 18 éves Kárpáti új színt valamint nagyobb erőt hoztak a játékba a négy évvel ezelőtti csapathoz képest.

Amint látható, nyolcszor kellett a medencébe menni, ami nagy változás volt a korábbi tornákhoz képest, ahol 4-5 meccsel már meg lehetett nyerni egy olimpiát. Helsinkiben már nem, és a hollandok ellen jött el a mélypont. A magyarok 4-1-re vezettek - Szívós, Markovits, Szívós, Kárpáti volt a gólok sorrendje -, de mint az alábbi korabeli híradórészlet elárulta, az olasz Roggione játékvezető meglehetősen egyoldalúan vezette a meccset, és mindent megtett, hogy a hollandoknak kedvezzen. A két csapat négy évvel korábban szintén 4-4-re végzett, ami akkor nagy meglepetést keltett. A Népsport azt emelte ki a tudósításában, hogy a biztos előny tudatában helytelenül védekezésbe vonult a csapat. Azt is hozzátették, hogy a bíró gyakori tévedéseiben nehéz lett volna felfedezni a jóhiszeműséget.

A jugoszlávok ellen így még nagyobb lett a tét, mert egy vereséggel még a körmérkőzéses négyes döntőbe jutás is veszélybe kerül. A rivális megszerezte a vezetést, de sikerült a fordítás, a hajrában azonban a jugoszlávok egyenlítettek. Jeneyt és Vizvárit emelték ki a tudósítások, a kapus nagy formában védett, a védő pedig nemcsak a védekezésben magabiztos, hanem a támadásokat is jó érzékkel segítette.

1952-ben az olaszokat álomjátékkal verték, így a hollandok és a jugoszlávok elleni döntetlen is belefért. A csapat azon a találkozón megtáltosodott, és 2-2-es félidő után a második játékrészben szétzilálta az olaszok ellenállását. Szívós 3 gólja mellett Szittya kettőt ért el, de Markovits és Gyarmati is eredményes tudott lenni.

Az amerikaiak ellen nyerni kellett, és akkor biztossá vált az első hely. A torna gólkirályi címét megszerző Szívós triplájával, illetve Gyarmati találatával már 10 perc után eldőlt a meccs. Már az első percben az amerikai kapuban táncolt a labda. Izgalomra semmi ok nem volt a folytatásban sem. - így értékelt a csapat egyik legjobbja, a védelem oszlopa, Vizvári György. A 29 éves Jeney arról vallott, hogy ebben a csapatban ő is megfiatalodott, és nagyon büszke, hogy sikerült kijavítani a négy évvel korábbi hibát, ő ugyanis négy évvel korábban is ott volt a csapatban. Rajki arra gondolt, hogy a visszaszerzett elsőség után nem maradhat más feladat, minthogy megtartsák azt 4 év múlva is. Zuckerman svéd játékvezető azt mondta, a legjobb csapat nyert, a magyar fiatalok szépen játszottak utolsó meccsükön.

1956, Melbourne - Több mint sport

Mint vízilabdával foglalkozó újságíró, tisztában voltam a tényszerű eseményekkel. Tudtam, hogy 1956-ban, a melbourne-i olimpián játszottak egy legendás mérkőzést, amelyen a később, egészen pontosan az egy nappal később, olimpiai bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott 4-0-ra legyőzte a szovjeteket. Tudtam, hogy a találkozó, az itthon zajló forradalmi események miatt, több volt, mint vízilabda-mérkőzés. Hallottam már a „blood bath of Melbourne”, azaz „melbourne-i vérfürdőről”. Kiderült azonban, hogy az újságok, a könyvek, a nyomtatott betűk - mint ez itten - semmit sem érnek. Ott állt előttem egy ember, aki majd ötven év távlatából is olyan hihetetlen tűzzel beszélt az 56-os eseményekről, hogy megértettem: miért kellett a rendőröknek kimenekíteniük a szovjet válogatott tagjait 1956 decemberében, egy hónappal a novemberi események után, a melbourne-i uszodából.

Láttam fotókat, például Zádor Ervinről, aki a meccs alatt általunk erősen „puhított” Prokop visszakönyöklése után véres arccal - amit állítólag Kárpáti „Gyurika” kent szét, a művészi hatás kedvéért - állt a lelátó előtt. A már említett, új építésű lakás falán ott díszeleg bekeretezve ez a címlap. Gyarmati Dezső csak mosolyog, „ezt nézd, ezt nagyon szeretem. A magyar vízilabdasportnak a melbourne-i volt a negyedik olimpiai elsősége. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Vélhetően ennek a gárdának a sikerei és a szovjetek elleni találkozó miatt vitték le a szülők vízilabdázni azt a generációt, amelynek legjobbjai 1976-ban - 1964 után 12 esztendővel - megszerezték hazánk hatodik olimpiai aranyát. Gyors fejszámolás és látjuk: a ’76-os diadal is szinte pontosan egy generációval később jutatta el csapatunkat a világ tetejére, hogy ezúttal - mint Gyarmati és társai anno - ott is maradjunk hosszú éveken keresztül. Ez már nem sport.

1964, Tokió - Dömötör Zoltán aranypillanatai

Rómából (1960) és Mexikóból (1968) olimpiai bronzéremmel tért haza, Tokióban pedig ő volt az aranykovács. Dömötör Zoltán és társai szerezték vízilabdázásunk ötödik olimpiai bajnoki címét, korábban Los Angeles (1932), Berlin (1936), Helsinki (1952) és Melbourne (1956) hozott pólós aranyat. - Úszókarrierem nem mondható boldog pályafutásnak, hiszen azzal az óriási blamával kezdődött, hogy egy gyermekversenyen, 100 gyorson megvert Gyurika - évelődik Dömötör Zoltán (70) a későbbi pólós olimpiai bajnoktárs, örök dumamester és viccgyáros, dr. Kárpáti György kárára. S megtudjuk, ezt követően is volt miért bánkódnia, hiszen zsinórban két ötkarikás vetélkedőről is „lecsúszott”. E kimaradt olimpiai szereplések alapozták meg Dömötör későbbi olimpiai érmeit, bajnoki címét. - Csalódott voltam, s abbahagytam az úszást. S a mellékállású pólósból főállásra váltottam. Hamar belenőttem a rokon sportágba, csak azt kellett megtanulnom, hogy a hálóba, s nem a kapufára kell lőni a labdát… Ezzel ugrattak társaim 1957 nyarán, a bemutatkozó válogatott meccsem után, hiszen két gólom mellett tizenháromszor találtam telibe a lécet.

Október 18. volt, talán szerdai nap, ültem otthon a macskaszemes világvevő Beethoven rádió előtt, nővéreim már elindultak az iskolába, én az épp hogy tizenéves drukker minden csalafintaságát bevetve a feldörzsölt hőmérő jóvoltából heveny „olimpia-betegséggel” az ágyat nyomtam, s hallgattam a rekedtes közvetítőt. Magyar-szovjet pólómeccs. A tét az olimpiai arany.- Igazán elárulhatná már, mire várt akkor?! Ordíthatta Szepesi torkaszakadtából, hogy „Lőj, Dömötör, lőj!”, mégis évezredeknek tűnt, míg végre rászánta magát...- Hogy mire vártam? Hát arra, hogy elsüllyedjenek az oroszok... Rusoránnal megúsztunk, ő vitte fel a labdát, s amikor nekem passzolt, kétségtelen, hogy gólhelyzetben voltam, de az is igaz, hogy nem csak a kapus, hanem az egyik mezőnyjátékos is ott tornyosult a háló előtt. Meg kellett fontolnom, mit csinálok. Nem lehetett ész nélkül bombázni. Egy lövőcsel, két lövőcsel, jött a harmadik is, szépen elsüllyedtek mindketten, ott volt a lehetőség a hosszú saroknál. Ekkor sem lőttem, hanem ejtettem. Higgye el, nekem is az örökkévalóság volt, míg hálóba ért a labda.- A lényeg, hogy ezután már nem kellett izgulni. Öt-kettőnél, harminc másodperc alatt, lehetetlen fordítani.- Fordítani valóban lehetetlen, de még mindent elveszíthettünk volna… A szovjet csapat a becsületéért harcolt: aranyérmes már semmiképp sem lehetett, de tőlünk elvehette volna az elsőséget. A meccs előtt tudtuk, hogy nekünk csak az 1-0, 2-0, 3-1, 5-2 vagy a 8-3 a jó eredmény ahhoz, hogy megelőzzük a velünk azonos pontszámmal álló jugoszlávokat. Három negyed után még 2-2 volt az állás. Képzelheti, milyen izgalmas volt az a hajrá!

- Három magyar találat, s abból kettőt Dömötör jegyzett...- A negyed elején emberelőnyből Felkai „Róka” lőtt gólt, majd egy támadásnál beforgattam a védőmet, s négyest kaptam, amit isteni szerencsével értékesítettem. A kapus belekapott, megállt a labda a jobb keze alatt, de úgy paskolt utána, hogy a hálóba ütötte. Ezután jött az aranygól, fél perccel a meccs vége előtt, ám ha az utolsó másodpercekben Ambrus nem véd ki egy bődületes ziccert, oda az elsőségünk.- Mégsem a kapus hozta haza az ereklyét, hanem ön őrzi az olimpiai bajnoki labdát.- Gyarmati Dezső abban a negyedben a kispadon ült, ő ordított a meccs végén, hogy mentsem meg a labdát. Kidobtam neki, de aztán az öltözőben elkértem. Szép gesztus, hogy nekem adta, megőrizhettem. Érdekes lehet az utókor számára: akkoriban bőrből készült, s hiába zsíroztuk, igencsak meg tudta szívni magát, rettenetesen utálták a kapusok, ha fejen találjuk őket, a tréningeken nem is gyakoroltuk az ilyen lövéseket.- Később azonban edzőként sok egyéb trükkre megtanította a pólósokat.- Dolgoztam itthon és külföldön, mégis arra a két évtizedre vagyok a legbüszkébb, amit a Központi Sportiskola pólós szakágvezetőjeként töltöttem el.

1976, Montreal - Gyarmati Dezső kapitányként

Amikor 1976-ban története hatodik olimpiai aranyérmét nyerte meg a magyar férfi vízilabda-válogatott, kevesen hitték volna, hogy 24 évet kell várni az újabb elsőségre. Münchenben már Rajki Béla szövetségi kapitány segítője volt, majd Monterálban, már szövetségi kapitányként olimpiai bajnokságra vezette a magyar csapatot. Világbajnokság (1973), Európa-bajnokság (1974, 1977), Világ-kupa (1979) jelzi sikeres kapitányi működését. A moszkvai szerényebb szereplés, a harmadik helyezés után azonban lemondásra kényszerült. Edzőként több klubcsapatnál dolgozott, itthon és külföldön egyaránt.

Az „aranygeneráció” felemelkedése: 2000-2008

Pedig így történt, a nyolcvanas-kilencvenes években visszaesett a csapat, csak egy új sikergeneráció és Kemény Dénes 1997-es kapitányi kinevezése hozta vissza a sportágat a csúcsra. Nyugodtan hívhatjuk aranygenerációnak Kemény Dénes férfi vízilabda-válogatottját, amely huszonkilenc világversenyből huszonháromról éremmel térhetett haza, köztük a sorozatban háromszor megnyert olimpiával 2000 és 2008 között. A csapat magja szinte teljesen ugyanahhoz a generációhoz tartozott, és már a 2000-es sydney-i olimpia előtt is nyilvánvaló volt, hogy valami különleges dolog előtt áll ez a garnitúra.

A válogatott erőssége az egyéni képességek mellett a csapategységben állt, amiben az olimpiákon mindig sikerült egy lépéssel a legnagyobb riválisok előtt maradni. Az idősebb játékosok közül Benedek Tibor és Varga Zsolt már ott volt az 1989-es isztambuli ifjúsági Európa-bajnokságon, ahol az ifj. Szívós István vezette válogatott aranyérmet nyert. Ezek után senkit sem ért váratlanul a junior világbajnoki siker, Dunkerque-ben a Pelle Balázs, Székely Bulcsú, Vári Attila, Fodor Rajmund, Tiba Péter, Varga Tamás, Kiss Gergely, Regős Áron, Molnár Tamás, Kásás Tamás, Steinmetz Barnabás, Mód Péter, Hesz Máté összetételű válogatott - Kemény Ferenc szövetségi kapitánnyal és Faragó Tamás edzővel - végigverte a világot.

1996 decemberében négy pályázat érkezett a szövetségi kapitányi posztra, a regnáló Horkai György mellett Gerendás György, Görgényi István és Kemény Dénes adott be pályamunkát. Miközben a három vesztes csalódottan nyilatkozott, a Comóból hazatérő állatorvos, Kemény Dénes megkezdte a munkát. Pláne úgy, hogy Benedek Tiborra ismét számíthatott a kapitány. Az olasz Ina Assitalia Roma magyar légiósának szervezetében 1999 nyarán az anabolikus szteroidnak számító Clostebolt találtak (egy orvosi kenőcsválasztás miatt), amiért előbb nyolc hónapra tiltotta el az Olasz Úszószövetség, majd később három hónapra mérsékelte a büntetést, hogy aztán a FINA is közbeszóljon, tizenöt hónapra emelve az eltiltás mértékét. Benedek a nemzetközi Sportdöntőbírósághoz fordult, amely nyolc hónapot ítélt meg.

2000, Sydney - A visszatérés a csúcsra

Napra pontosan 20 évvel ezelőtt, 2000. A húsz évvel ezelőtti játékok utolsó napja nem akármilyen sikereket tartogatott. A történet ismert: a nők a 46. Nemzeti Sport, 2000. október 2. Akkor is, ha a nyolcvanas-kilencvenes évek a magyar póló abszolút mélypontjának tekinthetők.

Nos, a bámulatos 5-0-s kezdés mindenkit megnyugtatott, túlzottan is, mert a csapat a negyedik negyedre a frászt hozta mindenkire azzal, hogy egy 4-0-s szériát engedett az ellenfélnek is. A Színes Sport, 2000. szeptember 24. A védekezés miatt sem volt maradéktalanul boldog, de a horvátok ellen már a támadójáték sem ment. Keményt kiállították a játékvezetők, sőt, két mérkőzésre el is tiltották, így a csapat nélküle (Martin György elnökkel a kispadon) győzte le 10-9-re az Egyesült Államok csapatát és jutott be a negyeddöntőbe. De talán jobb is volt így, mert ezzel kerülte a negyeddöntőben a spanyolokat, akik el is ütötték a továbbjutástól az addig veretlen horvátokat. Következett a jugoszlávok elleni második felvonás, a finálénak is beillő elődöntő, ahol a negyedik negyed előtt 7-7 volt az állás, de az utolsó felvonásban csak egy gólt született, azt Kiss Gergely dobta. „Comóban számtalanszor előfordult, hogy egy jó kapussal simán kibekkeltünk három és fél percet, elvégre kizárólag azzal törődtünk, hogy az ebbe a periódusba beleférő hat-hét támadásból ne kapjunk gólt. Ez volt az elsődleges, nem a góllövés. A Színes Sport, 2000. október 2. Ha előzetesen valaki azt mondja, az egész olimpia legkönnyebb, legsimább mérkőzését a döntőben játssza a magyar válogatott, biztosan kinevetjük. Ezen a mérkőzésen minden egyszerre működött jól, a támadás, a védekezés, az emberelőny kihasználása, az emberhátrány kivédekezése, így kijött a két csapat közötti különbség. Az, hogy végül ilyen fölényesen nyertünk, szerintem azért is volt, mert a játékosokat nem nyomta, hanem feldobta, hogy olimpiai döntőt játszanak. Eddig minden győzelem után azt mondtam, hogy vacsoráig örülhetünk, utána viszont a következő feladatra kell koncentrálni. A csúcs meghódításánál azonban sokkal fontosabb volt, hogy sikerüljön is ott maradni.

2004, Athén és 2008, Peking - A dominancia évei

A 2004-es döntő Szerbia és Montenegró ellen az egyetemes vízilabda-történelem egyik legjobb mérkőzése volt, ahol komoly hátrányból is sikerült fordítani az óriási rivális ellen, majd négy évvel később Pekingben az USA elleni döntő második félidejében a gálázás sem maradt el. Ez a hosszú út persze nem volt mindig zökkenőmentes, de a csapat erejét pont az mutatta meg, hogy mindig volt valaki, aki segített a holtpontok legyőzésében.

Olimpiai bajnoki címek áttekintése

Legendák nyomában: Szívós István, a center királya

„Nézzünk egymás szemébe. A nyári uborkaszezonban az újságok sportrovatának vezetői sokszor azzal próbálják megtölteni az eseménytelen hasábokat, hogy az olvasókkal megszavaztatják egy-egy sportág örök legjobbjait. Olykor a vízilabda is sorra kerül. Néhány név vitathatatlan: Faragó, Markovits, Jeney "Pierre", a kapus és így tovább, hála Istennek, van kiből válogatni. Nekem megadatott az a szerencse, hogy valamennyit láthattam, tudom, nem sokat számít egy-egy magamfajta "furvézer" véleménye, de az én ranglistámon mindenkit megelőz az "öreg” Szívós, 1952 és 1956 olimpiai bajnoka. Centert játszott és számomra minden labdasportban, így a vízipólóban is a center a király. Ő birkózik a védőkkel eleven húsdarálóba szorítva, a kapunak háttal állva. A víz alól felbukkanva, jobb vagy bal kézzel, fejjel vagy lábbal lövi a gólokat. A többi játékosnak csak az a feladata támadásban, hogy kiszolgálja őt, mint ahogy a vasutasok teszik a mozdonyvezetővel. Tudom, hogy a világ azóta itt is megváltozott - nem jobb lett, csak más -, ma már mindenki egyformán védekezik és támad, a gólok javarészét a szélekről vagy távoli átlövésekből szerzik, de mindez nem moshatja el a meccseket egyedül eldöntő nagy centerek emlékét.

Szívós viszonylag későn tűnt fel kedvenc csapatomban, a Vasasban, Goór Illést váltotta fel. A SZUE-ban, a Szegedi Úszó Egyesületben kezdett, mint mellúszó, ott kapott kedvet a labdához, onnan a MAC igazolta le és csak aztán került hozzánk. Válogatott karrierje is későn indult, csak sokára tudta kiszorítani Németh "Jamesz"-t, a "Vasember"-t, a kétszeres olimpiai és háromszoros Európa-bajnokot. A helsinki olimpiai tornát még nem közvetítette a televízió, így csak Szepesi rádiós közvetítéseiből maradt meg bennem egy-egy emlékfoszlány. 1956-ban, Melbourne-ben már csak beugróként szerepelt. Eredetileg nem is került be a csapat névsorába, 200 méteres mellúszásban nevezték, le is kellett úsznia a maga előfutamát, csak aztán ment át a pólósokhoz. Az aranyérmet persze ő is megkapta. Ezek halovány emlékek már, de ma is tisztán él bennem egy régi bajnoki meccs, egy Vasas-Fradi a margitszigeti Sportuszodában. A mérkőzésnek külön pikantériát adott, hogy a régi és az új "császár", Németh "Jamesz" és Szívós egymás ellen játszott, az előbbi a Fradiban, az utóbbi a Vasasban. Számos más világklasszis küzdött a vízben, de ez az este a két centerről szólt. Úgy tűnt, mintha most akarnák végérvényesen eldönteni, melyikük a jobb. Meleg nyári este volt, a lámpafény tükröződött a zöld vízen, mikor a bíró sípszavára elindult a két csapat, harcba szálló hadihajók képzetét keltették. A két center beúszott az ellenfél kapuja elé, lehorgonyzott az álló bekk szorításában és várta a passzokat. Csak akkor hallgattak el, mikor feléjük szállt a labda, akkor a víz forrni kezdett, kezek-lábak keveredtek egymásba, a labda csak akkor került elő, mikor már a hálóban feküdt. Németh "Jamesz" két gólt lőtt, Szívós kilencet, ezzel a különbséggel nyert a Vasas. Úgy tudom, többé nem szálltak vízbe egymás ellen. Németh belekeveredett az 1956-os, októberi eseményekbe, kimenekült Spanyolországba és ott úszóedző lett.

Gyarmati Dezső - Egy élet a vízilabdáért

1956. Új építésű házban lakik Gyarmati Dezső. Amikor a játékosként Kárpáti Györggyel egyetemben háromszoros olimpiai bajnok - ahogy az uszodában nevezik - Dezső (nekem azért: tiszteletem, Dezső bácsi!) felkísért a lakásához és kinyitotta az ajtót, arra gondoltam, talán a ház jellege ellenére láthatok valamit a múltból: fotókat, emléktárgyakat, relikviákat és meghallgathatok egy embert, aki élő legendaként itt sétál közöttünk és szemlátomást kitűnő egészségnek örvend.

Gyarmati Dezső, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a Nemzet Sportolója. Egyetlen játékosa aki öt olimpián szerepelt, Helsinkiben, Melbourne-ben és Tokióban a győztes, Londonban a második, Rómában pedig a harmadik helyezett csapatnak volt tagja. Kétszeres Európa-bajnok (1954, 1962). A NOB honlapja a világ legjobb vízilabda játékosának ítéli, aki egyben a „Nemzet Hőse”.

Münchenben már Rajki Béla szövetségi kapitány segítője volt, majd Monterálban, már szövetségi kapitányként olimpiai bajnokságra vezette a magyar csapatot. Világbajnokság (1973), Európa-bajnokság (1974, 1977), Világ-kupa (1979) jelzi sikeres kapitányi működését. A moszkvai szerényebb szereplés, a harmadik helyezés után azonban lemondásra kényszerült. Edzőként több klubcsapatnál dolgozott, itthon és külföldön egyaránt. Lánya, Gyarmati Andrea a többszörös Európa-bajnoknő Münchenben nagy esélyesként indult, de végül „csak” második lett a 100 m-es hátúszásban. Unokája, Hesz Máté élvonalbeli vízilabdázó volt, Másik unokája Szilágyi Liliana, a magyar úszósport egyik legnagyobb reménysége, kiválóan szerepelt a tavalyi EYOF versenyeken. Számos magas kitűntetésben részesült, többek között 1994-ben, Samaranch elnöktől vette át az Olimpiai Érdemrendet. A rendszerváltás utáni első parlamentben az MDF képviselője volt. A Nemzet Sportolója, a vízilabda szövetség tiszteletbeli elnöke. Sikerekben gazdag, változatos életútját, az 1996-ban megjelent "Gyarmati-sors, avagy egy balkéz története" című könyvében foglalta össze.

tags: #vizilabda #csapat #olimpiai #bajnok

Népszerű bejegyzések:

• tudj meg többet a Rainbow Six Siege profi világáról
• Izgalmas Kosárlabda Világbajnoki Selejtező
• A vízilabda aranygenerációjáról
• Dobján Adrian adatlapja a megyei labdarúgásban
• a Mezőkövesdi Kézilabda eredményei