Az angol labdarúgó-válogatott újjászületése és a ’90-es évek
A történelem ritkán fekete-fehér, de a fociban valahogy mégis meg lehet húzni a pontos vízválasztókat. Az angol labdarúgás története során számos mélypontot élt meg, különösen a ’80-as években. A ’80-as években a foci népszerűsége drasztikusan alábbhagyott Angliában. Az azóta bekövetkezett változások persze nem mind tették jobbá a játékot. Többek között ezek az érvek vezettek el ahhoz az elégedetlenségi hullámhoz, amely a neten a #AgainstModernFootball-címkét kapta. Az aggódó állampolgárokból, lázítókból és régimódi rajongókból verbuválódott tiltakozóknak számos esetben sajnos igazuk van. Mégis, ahogy az lenni szokott, a helyzetet végtelenül leegyszerűsítették, és eljutottak az ilyenkor szokásos következtetésig: ha most rossz, régen biztos jobb volt. Carl Wilson, a New York Times írója így fogalmaz: „A nosztalgia kiöli a kritikát”. Keresve sem találnánk olyat, aki úgy sírja vissza a ’80-as éveket, hogy ott volt, és látta, milyen volt. Mi itt most nem arról akarunk beszélni, hogy mit rontottak el a ’90-es években: arról mesélünk inkább, miként vált a játék sokkal jobbá, mint amilyen korábban volt.
A legsötétebb évtized: tragédiák és elszigeteltség
A ’80-as évek Angliájában a labdarúgás nem csupán a népszerűségét vesztette el, hanem súlyos társadalmi problémákkal is küzdött. Az angol futball elszigetelődött: Európában nem látták szívesen, a honfitársak lenézték. 1985 egy tragikus év volt: a Heysel-tragédia, a bradfordi katasztrófa, a Luton-Milwall zavargás éve, amikor az angol csapatokat kitiltották az európai kupákból. A The Times így írt akkor a futballról: „nyomorult játék, amit nyomorult stadionokban játszanak egyre nyomorultabb emberek előtt”.
A ’80-as években az angol gazdaság súlyos válságban vergődött. Az átlagos drukker pedig pont abba a társadalmi rétegbe tartozott, amelyet a leginkább megviseltek a megszorítások. 1985-ben a legtöbb zavargás a pályától távol zajlott, mégis mindenki a focit hibáztatta. A Heysel-stadionban történtek után Margaret Thatcher miniszterelnök válságtalálkozót szervezett, ahol megkérdezte, mi a terve az angol labdarúgásnak a huligánjait illetően. Ted Crokerben, az FA akkori elnökében volt annyi kurázsi, hogy szembeszálljon a Vasladyvel: „Ezeknek az embereknek szociális gondjaik vannak.” Ekkoriban egyesült a huligán és a szurkoló fogalma. A Hillsborough-t feltáró Taylor-jelentés véget vetett a középkori körülményeknek, ugyanakkor felhívta a brit társadalom figyelmét arra, hogy egészen idáig egy szubkultúrát alacsonyabb társadalmi csoportként kezeltek.
A fordulópont: Olaszország '90 és Gascoigne könnyei
A súlyos krízist követően, a ’80-as évek végéhez közeledve, az angol futballban lassan megkezdődött a változás. Ekkorra már a huliganizmusra is kevesebb példa akadt. Azok, akik csak a bunyó miatt jártak meccsekre, persze megoldották a maguk módján, de ezt többnyire a pályától és a nyilvánosságtól távol rendezték le, aminek a valódi szurkolók is örültek. Eközben a szurkolótáborok bizonyos százalékának tudatát már kezelésbe vette egy igen népszerű új anyag: elég nehéz az utcákon őrjöngeni, amikor már beütött az ecstasy. 1988-89-ben Anglián új szexuális és drogforradalom söpört végig. Amikor a New Ordert felkérték 1990-ben az angol válogatott vb-s reklámdalának megírására, az együttes az E for England (E mint Anglia: az angol szlengben az ecstasy-t csak E-nek hívják - a szerk.) címet akarta adni a számnak. Persze botorság lenne azt hinni, hogy az egész lelátó úgy nyelte az MDMA-t, mint a Tic-tacot, de tény, hogy az új drog elterjedésének nagy szerepe volt az indulatok csillapodásában.
Az olasz vb-re mindenki katasztrófát jósolt, főleg miután az angolok a hollandokkal, az írekkel és az egyiptomiakkal kerültek egy csoportba. A Thatcher-kormány egyenesen a csapat hazahívását fontolgatta. A címlapokon azonban a férfiérzelem nem az őrült tesztoszteronbomba, hanem Paul Gascoigne képében jelent meg, aki elsírta magát az NSZK elleni elődöntőben, amikor sárga lappal kizárták őt a folytatásból. A közvetítés végén a stáblista alatt Pavarotti a Nessun Dormát énekelte. Valahogy illett az eseményekhez: operába illő tragédia, ahogy a hős hiába küzd, saját hibájából végül elbukik. Bár nem mindenki tudott olaszul, az angol közönség így is együtt érzett Gazzával, és vele együtt az angol labdarúgással. Gary Lineker úgy írja le a pillanatot mint vízválasztót: „Rengeteg embernek felkeltette akkor az érdeklődését a foci - mondta.”
Gazza - Italia 90
A játék megújulása: külföldi játékosok és új taktikák
A ’90-es években rengeteg eszközt vetettek be a labdarúgás megsegítésére. A ’80-as években ritkaság volt a tengerentúli játékos, ideértve az íreket is. Azon kevesek, akik feltűntek, rövid ideig maradtak, vagy egzotikumnak számítottak: például „George” és „Ted” Robledo, a Newcastle chilei testvérpárja, a hadifogolyból kapussá lett Bert Trautmann, aki majdnem nyakát szegte a pályán, Ardiles és Villa a Tottenhamnél vagy Didier Six, a Villa kiszámíthatatlan szélsője. A többség azért nem tartotta megbízhatónak a külföldieket, mert úgy vélte, úgysem bírnának a saras angol télben játszani.
A ’90-es évek elejére javult a helyzet, de így is csak elvétve akadtak külföldiek az angol labdarúgásban. Az Arsenal 1980-90-es csapatában mutatóba akadt egy külhoni játékos: az izlandi középpályás Siggi Jónsson, aki addigra már öt évet lejátszott a Barnsleynál és a Sheffieldnél. Nem lehetett rá panasz: George Graham keményen felkészített osztaga lenyűgöző kupagyőzelmet aratott 1989-ben. Persze nemcsak az Arsenal nyitotta meg kapuit: szinte minden csapat befogadott egy külföldit, hogy tanuljon valami újat. Még a legsovinisztábbak sem juthattak szóhoz, amikor Gianfranco Zola, Georgi Kinkladze, Éric Cantona vagy Juninho erősítette kedvenc csapatukat.
A külhoni sporttársak azzal is segítettek, hogy új taktikákkal ismertették meg az amúgy zárkózott angol edzőket: új értelmet nyert a csatár, a támadó középpályás vagy a hátvéd fogalma, és persze el lehetett szakadni a hagyományos 4-4-2 felállástól is. Tiltakozók persze mindenütt akadtak. Nem mindenki örült, amikor Cantona Manchesterbe költözött. Emlyn Hughes szerint, aki akkor a Daily Mirrornak dolgozott, a francia csatár „túlbecsült külföldi”, és „csak pánikból vették meg”, akivel „vagy megnyeri Ferguson az idényt, vagy elveszti az állását.” Cantona végül többek között az első négy Premier League-győzelméhez segítette Fergusont. Az angol foci révbe ért.
A Sky Sports és a profi labdarúgás
Minden a Sky csatornán múlt, ami jelentősen hozzájárult az angol labdarúgás, és ezáltal a válogatott fejlődéséhez. Rupert Murdoch nagy blöffjének története azóta közismert: 304 millió fontért vette meg a Premier League kizárólagos közvetítési jogát (csak viszonyításképp: az ITV korábban 44 milliót fizetett érte). A Sky keze mindenhová elért: elég csak azokat kérdezni, akiknek a meccs előtt szóltak, hogy mégsem játszanak, vagy a jobb másodosztálybeli játékosokat, akiket csak azért vettek meg, hogy aztán az első osztály tartalékcsapataiban penészedjenek.
Azért nem szabad megfeledkeznünk a pozitív változásokról, sőt van néhány, már-már kőbe vésett féligazság, amit szeretnénk tisztázni. Először is, a Sky nem „osztotta ketté” az angol labdarúgást. Az angol Labdarúgó-szövetség osztotta meg az 1991-es „A labdarúgás jövőjének tervrajza” című kiadvánnyal, amelyben újraírták az angol labdarúgóligák száz éve működő, szolidaritáson alapuló pénzügyi szerkezetét. Az sem igaz, hogy a Sky sorsára hagyta a másod-, harmad- és negyedosztályt magában foglaló új Football League-et. Ez utóbbi elkerülhető lett volna, ha a Football League elfogadta volna a Premier League 1995-ös ajánlatát, amely szerint a ligát alkotó hetvenkét klubnak 20-25 százalék közötti járulékot kellett volna fizetni a jövőbeni tévés szerződések után. A Football League azonban nem volt hajlandó többet fizetni a kluboknak. Hogy mit tett a Sky az angol labdarúgással? Gazdaggá tette. A pénz jobb résztvevőket vonzott, a világpiac legjobbjait. Az új játékosok izgalmasabbá tették a terméket, kívánatosabbá, eladhatóbbá. És amellett, hogy zsebre tette a busás hasznot, a hétköznapi focifogyasztót is kiszolgálta.
Szakértelem és szórakoztatás: a labdarúgás a képernyőn
A ’90-es évek előtt a fociközvetítések elemzése gyakorlatilag nem létezett. Az angol kábelcsatornák hírhedten féltek túl sok műsoridőt „pazarolni” a fociműsorokra. Tematikus csatornaként a Sky már joggal várhatott el némi tájékozottságot a nézőitől. Ahogy Clive Tyldesley magyarázta, az ITV-hez hasonló tömegmédiumoknál a kommentátornak „a társadalom legalsó rétegének szintjén kell kommunikálnia”; egy sportcsatorna ezzel szemben kifejezetten a témában jártasabbaknak szól. A Sky Sports akkori vezető igazgatója, Vic Wakeling az alábbi eligazítást adta Martin Tylernek (a bajnokságban nem játszó Corinthian Casuals játékosának) és Andy Graynek, amikor felvette őket szakkommentátornak: „mondjatok nekem olyan dolgokat, amiket én nem tudok, de egy játékos igen”.
A Soccer AM (Focirádió) rádióműsort 1995-ben indították, 1996-ban pedig elindult a délutáni üresjáratot kitöltő Soccer Saturday (Fociszombat) és a másnaposok kedvence, a Goals on Sunday (Vasárnapi gólok) is. 1998-ban pedig útjára indult a Sky Sports News tévécsatorna is a végeláthatatlan hírfolyamokkal, interjúkkal, esélyszámolgatásokkal, nem is beszélve az átigazolásokról élő tudósítást adó riporterek lila műpénisszel való zaklatásáról.
A futball a főáramú médiában és a rajongói kultúra
Újdonsült népszerűségének hála a futball a televíziózás más területeire is bejutott a ’90-es években. 1991-től 1994-ig a BBC Two ifjúsági producere, Janet Street-Porter négy évadot gyártatott le a Standing Room Only (Állóhely) című, szórakoztató rajongói magazinnak szánt műsorból. A műsor stábja az egész országot bejárta az úgynevezett Rajongói vécével, egy nyilvános vécének berendezett ministúdióval, amibe beülve a hétköznapi szurkolók kipanaszkodhatták magukat a kamerának. A már akkor a Chelsea-nek szurkoló Baddiel a West Brom-rajongó Frank Skinnerrel együtt indította el a Fantasy Football League című műsort. A műsor hűen tükrözte az angol fiatalság akkori korszellemét, a britpop zenei műfajt és annak szubkultúráját, a Loaded férfimagazinra jellemző könnyed macsóságot, valamint a hedonista életmódba süllyedő fiatal férfiak cinikus önkritikáját. 1996-ban a műsor házigazdái összeálltak a The Lightning Seeds zenekarral, és írtak a válogatottnak egy reklámdalt az Európa-bajnokságra. A korábbi reklámdalokkal ellentétben a Three Lions (Három oroszlán) szövegezése sikeresen eltalálta az egyensúlyt az átlagrajongó két állapota, a búskomorság és a naiv optimizmus között.
Gazza - Italia 90
A fanzine-ek virágkora
A ’80-as években az igényes futballrajongónak még nem sok olvasnivalója akadt, de 1990 októberében, amikor Gazza könnyei még fel sem száradtak, megjelent az első 90 Minutes, amit akkor még egy szűk blackheath-i hálószobában szerkesztett Dan Goldstein és Paul Hawksbee. Ahogy teltek az évek, magazinok jöttek-mentek: a Goal 1995-től 1998-ig futott, a Total Football 1995-től 2001-ig, a Match of the Day 1996-tól 2001-ig, a 90 Minutes pedig 1997-ben adta be a kulcsot. A WSC-t még a ’80-as években alapították, és a punkmozgalom rajongói magazinjainak formátumát öltötte magára: a punkújságokat függetlenül adták ki, a bennük megjelent tartalmat nem szűrte meg a hivatalos sajtóipar, és általában teljesen helyi érdekűek voltak. Korábban a kiscsapatokról nem igazán közöltek semmit, kivéve, ha véletlenül közvetítették a meccsüket, vagy bekerültek a helyi sajtóba, ahol viszont nem volt helye a kritikának. De most lehetővé vált, hogy az utca szurkolója őszinte véleményt olvasson (vagy írjon) a kedvenc idiótáiról.
Peter Hooton, aki később a The Farm együttes énekese lett, akkoriban a Liverpool rajongói magazinját szerkesztette. „A rajongói magazin olyan felületet biztosított, ami addig nem volt.” A rajongói magazinok hónapról hónapra egyre szélesebb körűek és komolyabbak lettek: mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a WSC. A kora ’90-es években negyvenezer példány volt a csúcspontja, de kulcsszerepe volt a rajongói vélemények széleskörű terjesztésében. Az országosan kiadott lap utolsó két oldalát mindig helyi érdekű rajongói magazinok töltötték ki. 1988-ban még csak huszonkét rajongói magazin kapott helyet ezen a két oldalon, de később ez a szám egyesek szerint a hatszázat is elérte: az újság kapacitását bővíteni kellett, volt, hogy egyszerre három számot adtak ki. Az idegenbe induló szurkolók utánajárhattak a házigazda rajongói sajtójának, amit akár postán is megrendelhettek. A rajongói magazinok terjedésének csak az internet vetett véget, de a ’90-es években virágkorukat élték az olyan egyszerű kiadványszerkesztő programoknak hála, mint a PageMaker. Addig ugyanis jócskán meglátszott az amatőr kéz nyoma: az újságok gyakran írógéppel írt lapok fűzött fénymásolatai voltak, a „kivágás-beillesztés” folyamata pedig tényleg az ollóról és a ragasztóról szólt. Ezzel szemben a viszonylag olcsó programoknak és az otthoni számítógépek fejlődő kapacitásának köszönhetően a ’90-es évek végére a rajongók elérték, vagy akár meg is haladták a hivatalos sajtó színvonalát. Persze a kiadványszerkesztők megjelenése után is voltak, akik a kézzel barkácsolt formátumra esküdtek, de ez is csak szélesítette a választékot. Egy klubnak akár több magazinja is megjelent egyszerre: például az irigylésre méltóan elegáns The Gooner és az írógépen összetákolt The Arsenal Echo Echo. És bármi is volt a végeredmény, a szerkesztők maguk csináltak mindent: az írást, a szerkesztést, az illusztrációkat, a szedést (ki-ki ahogy szerette), a dizájnt (szintén ki-ki a maga módján).
Euro '96 és a Cool Britannia érzés
1996 volt a ’90-es évek csúcspontja. Tombolt a zenei és kulturális függetlenségért küzdő britpop, a társadalmi feszültségek mögött pedig felsejlett a Munkáspárt megújulásának reménye. Mindenki tele volt a szebb jövőbe vetett reményekkel, amelyek végül közönybe vagy dühbe fordultak, amikor kiderült, hogy minden úgy marad, ahogy mindig is volt. Amikor Angliát a skótokkal egy csoportba sorsolták, a szurkolók már nem a brit, hanem az angol zászlót lobogtatták: az első botladozó lépések a független angol öntudat, és talán az Egyesült Királyság szétesése felé. A pályákon viszont minden rendben haladt.
Összességében az 1996-os Eb nem a legjobb torna volt: a Wembley kivételével mindenhol elég alacsony volt a nézőszám, és gól is kevés akadt, mégis nagy focibuli alakult ki, ahol bömbölt a hangszórókból a britpop. Elcsépeltnek hangozhat, de azért jó móka nemzetközi tornát rendezni. Bár az angolok kiestek az elődöntőben, az Eb sem állíthatta meg az életérzést, ami Cool Britannia néven vált híressé. Abban a percben minden elképesztően izgalmasnak tűnt. „Utólag szeretik sötétnek beállítani ezt az időszakot - írja Michael Gibbons a korszakról írt könyvében. - De az tagadhatatlan, hogy a ’80-as évek romjaiból kiemelkedő generáció elképesztő optimizmussal töltötte meg a nemzetet.” Utólag okoskodva sokan gyalázzák a britpop-korszakot: elvégre nem mindenki bírja a végtelenségig a Gallagher fivérek csörtéit vagy a másnapra felöklendezett világos sört. A kiélést hajszoló fiatalság rossz fényben tüntette fel az új hullámot, és végül az egész szubkultúrát azonosították az éretlen fiatal srácokkal, akiket csak a mámor, a szex és az ökörködés érdekel. Persze nem volt mindig így. „Soha nem éreztem szexistának a Loadedot - mondta egy akkori munkatárs, aki hogy, hogy nem: nő.”
tags: #angol #foci #valogatott #tortenete
