A brit futball legsötétebb lapjai: Tragédiák, amelyek megváltoztatták a sportot

Európában a legismertebb stadionkatasztrófák a brit focihoz kapcsolódnak. Az angol labdarúgást hosszú évtizedeken át kísérte a stadionokban tapasztalható erőszak és a huliganizmus. A rendőröknek a 60-as évektől komoly problémákat okozott a stadionbeli rendbontás. Az 1970-es évekre Nagy-Britannia gazdasági válsága minden korábbinál nyomasztóbb méreteket öltött. Az ipari övezetek lassú halála teljes társadalmi rétegeket lökött a mélybe, a munkanélküliség töretlenül emelkedett, a generációk közötti ellentét pedig egyre feszültebbé vált. A munkásosztály átlagos tagjai jobb híján a stadionokban vezették le személyes sorsuk felett érzett frusztrációjukat, ennek köszönhetően viszont a pályák környéke gyakorta háborús övezetté vált.

Az 1980-ban kormányra kerülő Margaret Thatcher vadkapitalista reformokkal igyekezett életet lehelni a gazdaságba. Nem foglalkozott a korábban megkerülhetetlennek hitt szakszervezetekkel, és munkanélküliek ezreinek további segítéséről mondott le. Az amúgy is forró helyzet csak még izzasztóbbá vált a stadionok környékén: a tömeg egyre csalódottabb és egyre reménytelenebb lett, miközben lázadó fiatalok ezrei is ott tomboltak a lelátókon. A hivatalos kormányzati narratívában egyre gyakrabban tűnt fel a futballhuligán kifejezés. Ők lettek a bűnbakok, a stadionokban megjelenő erőszak felelősei. Nem kellett persze sokat torzítani az igazságon, az angol focimeccsek ugyanis sok esetben valóban véres összecsapásokká fajultak ebben az időben. A szurkolótáborok szervezetten, tervezetten estek egymásnak, a külső szemlélő számára pedig úgy tűnt, a futball valójában csak ürügy a balhéra. Az 1980-as években a korszerűtlen stadionok, az elavult biztonsági szabályok és a futball-huliganizmus öt éven belül három borzalmas katasztrófához vezettek.

A Bradford City stadiontűz (1985)

1985. május 11-én, mindössze két héttel a hírhedt Heysel-tragédia előtt, az angol futball újabb sokkoló eseményt élt át. A Bradford City otthona az utoljára 1911-ben korszerűsített Valley Parade stadion volt, amelynek fából készült szerkezete akkor már korhadozott, a hatóságok több alkalommal is felhívták a klub vezetőinek figyelmét a tűzveszélyre. A harmadosztályú bajnokság utolsó fordulójában tizenegyezer szurkoló látogatott ki a Lincoln City elleni mérkőzésre, hogy megünnepelje a feljutást a másodosztályba, ahol a Bradford utoljára 1937-ben szerepelt.

Az első félidő lefújása előtt öt perccel az egyik alapvonal melletti öreg, fából készült lelátón tűz ütött ki. A tömött lelátón nem sok ügyet vetettek a dologra, mivel a füstbombák hajigálása akkoriban meglehetősen elterjedt kellemetlenkedés volt a futballpályák környékén. Ám tíz perc után a füst helyén lángcsóva tűnt elő, és a korhadt fa meg a kátrány égni kezdett. Az építmény a szeles időben pillanatok alatt lángra kapott, négy perc múlva az egész tribün lángolt. A nézőtéren nem volt tűzoltó készülék, az oltást meg sem kísérelhették, mindenhol füst gomolygott. A kijáratok zárva voltak, de a pánikba esett emberek többet feltörtek, így sikerült kijutniuk a szabadba. Más nézők a játéktérre próbáltak menekülni, de a lelátó teteje beomlott, és több száz szurkolót temetett maga alá. A biztonsági személyzet és a tűz észlelése után hét perccel megérkező tűzoltók megkezdték a stadion evakuálását, de a hatalmas lángok és a nézőtérre betódult tömeg is nehezítette az oltást. A pánikba esett emberek közül többen megtámadták a televíziós stábot.

A kora hajnalig dolgozó mentőcsapatok a stadion füstölgő romjai között végül 52 holttestet találtak, sokukat csak napokkal később sikerült azonosítani. Négy ember a kórházban halt bele sérüléseibe, köztük a 86 éves Samuel Firth, a klub egykori elnöke. Az áldozatok közül 54 volt a hazai csapat, 2 a Lincoln szurkolója. Több tucatnyian eltűntek, százakat szállítottak kórházba a mentők. A tragédiát követően II. Erzsébet királynő, Margaret Thatcher miniszterelnök és II. János Pál pápa is nyilvánosan fejezte ki részvétét a gyászoló Bradfordnak. A tűz okát ma sem ismerik pontosan. A sors iróniája, hogy a korhadt lelátót a meccset követő héten bontották volna le és építették volna újra fémelemekből, hogy a csapatnak méltó otthona legyen a másodosztályban. A Bradford stadionjában két szobor emlékeztet a tragédiára: az egyik azon a lelátón, ahol az első lángok felcsaptak, a másik a stadion bejáratánál. A csapat otthoni mezén azóta mindig található egy kis fekete szalag mementóként.

A Heysel-tragédia (1985)

1985. május 29-én, mindössze tizennyolc nappal a bradfordi tűz után, a futballvilág újabb katasztrófával szembesült. A Heysel-tragédiát a hetvenes-nyolcvanas években jelentős futballhuliganizmus okozta, amikor az 1984-85-ös BEK sorozat döntője előtt, a brüsszeli Heysel Stadionban éppen a Liverpool szurkolói kezdtek 39 halálos áldozatot követelő tömegverekedést. A mérkőzést a tragédia ellenére lejátszották. Az UEFA végül határozatlan idejű eltiltást adott, amely öt évig volt végül érvényben, és az angol közvélemény szemében a szurkolói közeg lett az első számú bűnbak.

A Hillsborough-katasztrófa (1989)

Nagy-Britannia történetének legsúlyosabb sportkatasztrófája után még több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy bizonyosságot nyerjen: a hatóságok felelőtlen és folyamatos mulasztásai vezettek ahhoz a tömegszerencsétlenséghez, amely 97 szurkoló életét követelte a sheffieldi Hillsborough Stadionban. Ahhoz, hogy értsük a mai angol focit, elsősorban Hillsborough-t kell megértenünk. Az oda vezető okokat, a tragédia kezelésének elfogadhatatlanul leegyszerűsítő módját, a bűnbakképzést, az áldozathibáztatást. Fontos, hogy lássuk: ezek nem a semmiből táplálkoztak, nem gonosz politikusok és médiamágnások puszta fantazmagóriái voltak - abban az értelemben semmiképp, hogy a tragédiának bőven voltak előzményei.

Előzmények és intő jelek

A sheffieldi Hillsborough Stadionban összesen öt kupa-elődöntőt rendeztek a nyolcvanas években. 1981-ben, a Tottenham és a Wolverhampton meccsén tört ki az első nagyobb botrány: akkor összesen 38 néző sérült meg, miután a szervezők az megengedettnél jóval több drukkert engedtek be a pálya Leppings Lane felőli lelátójára. A hatóságok beszámolója szerint csak a szerencsének köszönhetően nem történt haláleset, és javasolták, hogy érdemes lenne korlátozni a stadion hivatalos befogadóképességét. A stadiont használó Sheffield Wednesday akkori elnöke, Bert McGee azonban csípőből nonszensznek nevezte a kritikákat, és simán elengedte a füle mellett a figyelmeztetést. Annyi azért történt, hogy a lelátórészt három külön szektorra osztották, megakadályozva a töbzezres tömeg oldalirányú rohamait a kapu mögött. A Hillsborough ezt követően hat éven át - egészen 1987-ig - nem adhatott otthont FA-kupa elődöntőnek. A közbenső időben azonban a stadiont nem renoválták, és néhány kisebb módosítástól eltekintve ugyanazok a körülmények várták a szurkolókat, mint az évtized elején.

Miután a Sheffield Wednesday 1984-ben feljutott az első osztályba, még nyilvánvalóbbá váltak a gondok a stadionnal, és az 1987-es szezon FA-kupa negyeddöntőjében ismét a túlterheltség miatt volt zavar a Leppings Lane-felőli lelátórészen. Pár hónappal később a Leeds és a Coventry elődöntőjén megismétlődött a botrány: a leedsi szurkolók csaknem végezetesen összeszorultak a túlzsúfolt, kapu mögötti szektorban, miközben a szervezők és a rendőrség semmilyen módon nem segítette őket a stadionon belüli elhelyezkedésben. A tragédiának több előzménye is volt, a legemlékezetesebb 1981-ben, amikor a Tottenham-Wolverhampton kupaelődöntő során 38 szurkoló sérült meg amiatt, hogy a rendezők a megengedettnél sokkal több drukkert engedtek a lelátóra.

A végzetes nap eseményei (1989. április 15.)

Az 1989-es tragédiát megelőző órák minden perce olyan volt, mintha pillangóhatás átkozta volna el a napot. A Liverpool-Nottingham FA-kupa-elődöntő szombaton délután három órakor kezdődött. A meccs előtt a tévében és a rádióban is jelezték a szurkolóknak, minden jegy elfogyott. Ennek ellenére 25 ezer liverpooli kelt útra, volt olyan is, aki jegy nélkül. Problémát okozott még, hogy a Lancashire-ből autóval érkezők az utolsó pillanatban vagy az után értek a Hillsborough-hoz, mert a stadiont megközelítő M62-es országúton pályafelújítást végeztek, ráadásul mindezt úgy, hogy előre nem is jelezték. A délután 3 órakor kezdődő meccs előtt csak 40 perccel előbb érkeztek meg a Liverpool drukkerei Sheffieldbe. Az egyetlen vonatra felzsúfolódott liverpooli szurkolók járatát ráadásul egy közlekedési malőr is késleltette, így a vonatról igencsak későn leugró vörös mezes had irtózatos iramban indult meg a stadion bejárata felé. A Liverpool szurkolói számára a stadion nyugati és északi lelátórészét jelölték ki a szervezők, ide összesen 24,256 jegyet lehetett értékesíteni. Bár Nottingham-drukkerből kevesebbet vártak a meccsre, mégis ők kapták meg a pálya déli lelátóit, illetve a Spion Kopot, ahová csaknem 30 ezer néző fért be. A Leppings Lane felőli bejáratokat azonban csak egy szűkös kanyar felől lehetett elérni, miközben kapuból is kevesebb akadt, mindössze 23.

A rendezvény biztosítását eközben egy olyan rendőrfelügyelő - David Duckenfield - vezette, akinek semmiféle tapasztalata nem volt még focimeccsekkel. Eleve csak március 27-én foglalta el hivatalát Sheffieldben, miután elődjét, Brian Mole-t Barnsley-ba helyezték. Fel sem merült, hogy Mole maradjon még hivatalában a teltházas meccs biztosítására, Duckenfieldet azonnal mélyvízbe dobták, és a szervezés minden gondját rábízták. A szurkolók nagyobb része fél 3 és háromnegyed 3 körül bejutott a helyére, de úgy ötezer liverpooli még belépésre várt. Már itt hihetetlen tumultus alakult ki, a rendőrök képtelenek voltak kezelni a tömeget, akik az első kordon és a bejárati kapuk közé szorultak. A forgókapun keresztül nagyon lassan ment a bejutás. Voltak, akiket kis híján eltapostak, úgy kellett kiemelni őket a tömegből. Amikor néhány perccel a kezdés előtt kijöttek a csapatok melegíteni, a lelátón hatalmas ünneplés kezdődött, a kint várakozó tömeg pedig hirtelen elkezdett befelé tódulni. Az elbaltázott beléptetési rend, és a hirtelen nagy tömegben érkező szurkolók miatt tizenöt perccel a kezdő sípszó előtt már katasztrófa fenyegetett. A Leppings Lane felőli oldalon lévő, a stadionba vezető tölcsérben nagyságrendileg 5,000 liverpooli szurkoló zsúfolódott össze, és esély sem volt arra, hogy rendben, épségben, de még időben a lelátóra érjenek. Mivel a szűk kanyarban betömörülő szurkolók helyzete egyre kilátástalanabbá vált, a zöldfülű rendőrfőnök több kaput is kinyittatott, így a vörösök megindultak a lelátó felé, ahol már így is embertelen tumultus volt.

A rendezők pánikba estek, és helyettese nyomására Duckenfield ekkor elrendelte, hogy a tölcsérben rendelkezésre álló beléptetőkapukon kívül nyissák ki a három kijáratot is. Ezeken keresztül a szurkolók akadálytalanul, a beléptetőrendszert megkerülve rohanhattak a stadionba. A rendőrség ekkor követte el a végzetes hibát: a bejutás meggyorsítása érdekében kinyitották a C jelzésű kijáratot - csakhogy ennek folyosója éppen a 3-as és 4-es szektorhoz vezetett. A korábbi mérkőzéseken ezt a folyosót lezárták, ha a szektorok megteltek, most azonban ezt elmulasztották, s az újonnan érkező mintegy kétezer ember a zsúfolt helyre próbált benyomakodni. A már zsúfolásig megtelt tribünre irányították be a szurkolókat, ráadásul a bejárati alagútnál helyet foglaló rendezők nem tudták más szektorokba átterelni a liverpooliakat. Az 1600 fő befogadására alkalmas szektorokban már addig is több mint 3 ezren tolongtak, és kint még valamivel több mint 5 ezer szurkoló próbálkozott a bejutással. Ennek tudatában a rendőrség mégsem zárta le a túltöltődött lelátórészt, úgy döntöttek, hogy beengedik a kintieket is.

A katasztrófa pillanatai a lelátón

Amikor a mérkőzés 15 órakor elkezdődött, és a Liverpool az első támadását vezette, a tribünön már emberek százai küzdöttek az életükért. Amikor a mérkőzés ötödik percében az ellentétes oldalon Peter Beardsley eltalálta a nottinghami kapufát, a tömeg hatalmasat mozdult. A nyomás elviselhetetlenné vált, az elöl állók közül többen elkezdték megmászni a kerítést, hogy levegőhöz juthassanak, míg mások a fölső emeletre próbáltak feljutni a rájuk nehezedő hatalmas tolóerő elől. A nyomás természetesen a lent állókra helyeződött, akiket a mögöttük tolongók lényegében hozzápréseltek a lelátót a pályától elválasztó kerítéshez. A fentről érkezők egész egyszerűen a kerítésre nyomták az alul helyet foglalókat, eltaposták egymást az emberek, volt, aki a tömeg szorításában megfulladt. Döbbenet, hogy már hat perce tartott a mérkőzés, amikor a pályára befutó szurkolók szóltak, hogy óriási baj van. A meccset vezető Ray Lewis azonnal félbeszakította a találkozót, és az öltözőbe tessékelte a játékosokat. Látszott, szinte senki sincs tisztában azzal, mi történik a kapu mögötti szektorban.

• John Barnes, a Liverpool egykori csatára a pályán élte át a katasztrófát: "Semmit nem láttam, amíg néhány szurkoló be nem jött a pályára, és nem kezdte el kiabálni, hogy emberek haltak meg. Nem éreztem, hogy ekkora a baj, de Bruce Grobbelaar, aki a legközelebb volt a Leppings Lane lelátóhoz, gyorsan észrevette, hogy valami borzasztóan rossz dolog történik és hallotta, hogy a szurkolók sikoltoznak: Megölnek minket, Bruce, megölnek minket. Grobbelar akkor szólt a rendezőknek, hogy csináljanak valamit. Az öltözőben ültünk, és kaptuk a híreket, borzalmas volt.”
• Kenny Dalglish, aki akkor a Liverpool menedzsere volt, így elevenítette fel az eseményeket: "Senki sem tudta, hogy mekkora katasztrófa történt. Néhány szurkoló ott volt a folyosón. Azt kiáltották nekem: Kenny, Kenny odakint emberek haltak meg. Mint mindenkinek, nekem is az volt az első gondolatom, hogy a családom rendben van-e. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mi történt aznap. Nem tudok úgy Hillsborough-ra gondolni, vagy kimondani ezt a szót, hogy ne jöjjenek elő ezek a szörnyű emlékek."
• John Aldridge, a Liverpool támadója, aki a Nottingham kapuja előtt játszott: "Nem emlékszem mi történt pontosan. Már csak annyi van előttem, hogy az öltözőben John Barnesra néztem, aki sírt. Csendben, lehajtott fejjel ült ott. Néhányan a többi játékos közül döbbenten ültek. Nem tudtam megszólalni sem, ahogy senki sem. Nyomasztó volt a csend.”
• Jim Magilton, akkori ifijátékos: "Egy olyan nap volt, amelyet senki nem tud elfelejteni, és nem is szabad elfeledni. Csodálatosan indult, a legszörnyűbb tragédia lett belőle. Nem hittem el, amit láttam. Emberek haltak meg a szemem előtt. A katasztrófa utáni napok a legszörnyűbbek voltak az életemben”.

Áldozatok és túlélők

A pálya biztosításáért felelős dél-yorkshire-i rendőrtiszt, Greenwood ekkor berohant a pályára, hogy értesítse a játékvezetőt a helyzet tarthatatlanságáról. Bár a közhiedelem azóta is azt tartja, halálra taposták egymást a menekülő szurkolók, valójában a legtöbb esetben nem ez volt a halál oka. Az emberek - és főképp a gyerekek, mert belőlük is volt az áldozatok között jónéhány - egyszerűen nem tudtak levegőt venni a hatalmas nyomás alatt, és megfulladtak. Esély sem volt a túlélésre. Az emberek próbálták menteni egymást, a kerítéshez közeliek szó szerint fullasztó helyzetben voltak, rájuk nehezedett ugyanis egy egész szektornyi tömeg súlya, s egy idő után esélyük sem volt levegőt venni, összepréselték őket. Ám addigra már késő volt: rengeteg embert szó szerint összenyomtak. Férfiak, nők, gyerekek maradtak levegő nélkül. Egy idő után a kerítés beomlott a súlytól és eszméletlen emberek sokasága hullott a kapu mögötti területre - többem ekkor már nem éltek.

Miután valaki kinyitotta a játéktérre vezető kaput, sérültek és pániktól megzavarodott emberek tömege lepte el a játékteret, így a mérkőzést hat perc után a bíró lefújta. A két szektorban mindenfelé holttestek feküdtek, és cipők, sálak, ruhadarabok, táskák, amiket az emberek a szörnyű pánikban elveszettek. A helyszínen 94-en vesztették életüket, 79-en 30 évnél fiatalabbak voltak. Egy 14 éves fiú, Lee Nicol négy nappal később, a kórházban halt bele a sérüléseibe. A 96. áldozat, egy 22 éves drukker, Tony Bland négy év kómát követően, 1993. március 4-én távozott az élők sorából. A 2021-ben elhunyt, 55 éves Andrew Devine lett hivatalosan a 97. áldozat, miután a Hillsborough-ban súlyos és visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett. 96 áldozat közül harmincöten még a huszadik életévüket sem töltötték be, és mindössze tizenheten voltak idősebbek 30 évesnél. A legfiatalabb, mindössze 10 éves Jon-Paul Gilhooley a mai csapatkapitány Steven Gerrard unokatestvére volt. Steven Gerrard így emlékezett vissza: "Sokkoltak az események, iszonyatos fájdalmat éreztem, miközben a helyszínen készült képeket néztem a tévében és a rádióban a tudósításokat hallgattam - Végig arra gondoltam, hogy vajon van-e ismerős az áldozatok között. Aztán lefeküdtem aludni, és az ágyban azért imádkoztam, hogy ne legyen még szörnyűbb a tragédia annál, mint amit addig tudni lehetett róla. De az lett. Nagyon rossz volt azt átélni, hogy meghalt az unokatestvérem, de a szüleinek és családjának a reakciója hozzájárult ahhoz, hogy túljussak ezen. Ezer szállal kötődöm azóta is a Liverpoolhoz.” Összesen 766-an szenvedtek fizikai sérülést, az életben maradtak közül az ekkor elszenvedett lelki traumát sokan máig nem tudták feldolgozni.

A média és a hatóságok reakciója

Sokkolta a közvéleményt az eset, ráadásul az egészet a BBC élőben közvetítette. Az akkor legnépszerűbb sportműsoruk, a Grandstand keretében ez volt a nap kiemelt meccse. A szörnyű jeleneteknek milliók voltak szemtanúi, mert a BBC televízió, amely szándékai szerint csak a sportösszefoglaló számára akart felvételt rögzíteni, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mi történik, azonnal egyenes adásra váltott. A rendőrség még ekkor sem ismerte fel a helyzetet, meggyőződésük volt, hogy támadás van készülőben. A pálya biztosításáért felelős dél-yorkshire-i rendőrtiszt, Greenwood ekkor berohant a pályára, hogy értesítse a játékvezetőt a helyzet tarthatatlanságáról. A rendőrök ezen a ponton kordont vontak a lelátó elé, nehogy a szerintük megvadult szurkolók el tudják özönleni a pályát. Vad szurkolóknak azonban nyoma sem volt: a pályát pillanatokon belül ellepték a magatehetetlen, ájult sérültek, és a holttestek. A szurkolók egymást segítették, volt, aki a gyepen végzett mesterséges lélegeztetést egy áldozaton, mások szívmasszást alkalmaztak, vagy hirdetőtáblákat bontottak el azért, hogy hordágyként használhassák azokat. A tehetetlen rendőrség csak szemlélte az eseményeket: bár 44 mentőautó érkezett a helyszínre, a stadionba mindössze egyet engedtek be.

A Hillsborough-tragédia nem nemzeti gyászt, hanem tömeges uszítást és gyűlöletkeltést váltott ki a Margaret Thatcher vezette kormányból. A hatalom által irányított sajtó minden jellegű felelősséget levett a valós felelősök (sheffieldi klubvezetés, jegyértékesítők, rendfenntartók, rendőrfőnök) válláról, s a létező összes kiváltó okot gyakorlatilag a szurkolók nyakába varrta. A sajtó mellett ráadásul az igazságszolgáltatás is elpártolt az igazi sértettek mellől. Tény és való, hogy azokban az időkben tetőzött a szigetország futballhuliganiuzmusa. A gazdasági tényezők okozta társadalmi kirekesztettség, kettészakadás a munkásosztály olyan jellegű kilátástalanságát idézte elő, amely valóban csordába verődést, agressziót és csillapíthatatlan lázadást váltott ki a társadalom egy bizonyos részéből. A politikai hatalom tehát némiképpen kihasználta a helyzetet a Hillsborough-tragédia kapcsán, s az egész angol társadalmat a huligánok ellen hergelték, nem foglalkozva azzal, hogy a liverpooli szurkolók szörnyű katasztrófájának a világon semmi köze sincsen a huliganizmushoz. Az eset nem volt más, mint szándékos félrenézés a rendfenntartó erők részéről, amelyet a mai világban gondatlanságból elkövetett emberölésnek hívnak. A sajtó és az igazságszolgáltatás hónapokon, éveken keresztül próbálta huligánok szörnyű gaztetteként előadni a Sheffieldben történteket, a létező összes platformot felhasználták arra, hogy a brit társadalmat felhergeljék a futballszurkolók ellen.

A felelősség keresése és az igazságszolgáltatás

A sheffieldi katasztrófát a televízióban élőben néző Margaret Thatcher kormányfő azonnal vizsgálatot rendelt el, amelyet Peter Taylor, a polgári ügyek legfőbb bírája vezetett. A bizottság 1989. augusztus 4-én közzétett jelentésében ajánlásokat fogalmazott meg a stadionok biztonságosabbá tétele és a futball-huliganizmus visszaszorítása érdekében. A stadion-katasztrófával kapcsolatban arra jutottak: a tragédiát a rendőrség állításával szemben nem a részegen és késve érkező szurkolók, hanem a hatóságok rossz tömegkezelése, és a C kapu megnyitása okozta. A jelentés ellenére a sheffieldi bíróság 1990. augusztus 14-én úgy határozott: bizonyíték hiányában senki ellen sem emel vádat - a brit futball legsúlyosabb katasztrófájáért azóta sem vontak senkit felelősségre. Később pert indítottak több, a stadion biztosítását végző rendőr ellen, de a rendőrök vezetője, David Duckenfield és Bernard Murray is megúszta a felelősségrevonást, előbbi megromlott egészségi állapota miatt.

A vizsgálatokban kiderült, hogy a rendőrök vezetője, Duckenfield félretájékoztatta az angol futballszövetség lelátón helyet foglaló illetékeseit a tragédia körülményeiről és annak kialakulásáról, köztük a végrehajtó bizottság akkori elnökét, Graham Kellyt. Egy másik rendőrről, Normann Bettisonról bebizonyosodott, hogy manipulálta a bizonyítékokat. Bettisont később Merseyside rendőrfőnökének nevezték ki. A túlélők és az áldozatok hozzátartozói azóta is harcolnak azért, hogy kiderítsék, valójában mi történt azon a napon. Szerveződésük, a Hillsborough Justice Campaign a mai napig nem adta fel, Bettison kinevezése ellen aláírásgyűjtésbe kezdtek.

2010-ben egy bizottság újravizsgálta a tragédia körülményeit, s miután ők is azt állapították meg, hogy nem a drukkerek hibáztak, 2012-ben David Cameron brit miniszterelnök bocsánatot kért az FC Liverpool labdarúgócsapatának szurkolóitól. 2015 márciusában David Duckenfield rendőrfőnök vallott arról, hogy ő rendelte el a gyorsabb bejutás érdekében a C-kapu kinyitását, amely végül a katasztrófához vezetett. Több évtizednyi szándékos félrevezetés és hazugság után 2016. április 26-án a brit esküdtszék minden felelősség alól felmentette a szurkolókat, és a rendőrség által elkövetett mulasztásokat nevezte meg a Hillsborough-katasztrófa elsődleges okaként. Az ügyben 2016-ban új vizsgálat indult, és 2017 júniusában eljárást indítottak hat ember, köztük Duckenfield ellen is, de a bíróság 2019-ben meghozott ítélete szerint nem volt bizonyítható a rendőrfőnök esetében a gondatlanságból elkövetett emberölés. 27 évig tartott, míg igazságot szolgáltattak a 96 Liverpool-szurkoló életét követelő tragédiában.

Hillsborough öröksége: Az angol futball átalakulása

Az 1989. április 15-i történések következményei alapjaiban forgatták fel az angol futballt. Könyörtelen és kérlelhetetlen háború indult a huligánok ellen, a romos, omladozó, elavult stadionokat bezárták, eltűntek a kerítések, megszűntek az állóhelyek. Elkezdődött egy teljesen új sportág, egy teljesen új szórakoztatóipari termék felépítése: ebből lett a Premier League. Az 1989-es tragédia után szinte azonnal elindult a szigetországi futballpályák modernizációja, a biztonság szinte tökélyre fejlesztése. Kormányrendelet tette kötelezővé az állóhelyek megszüntetését az élvonalbeli klubok stadionjaiban, minden szurkolónak ülőhely biztosítását és a fémkerítések lebontását. Az anyagi forrásokat az állam biztosította, a program keretében 27 pályát építettek át és újítottak fel.

A tény, hogy a rendőrség az ominózus meccsen több száz drukkert beengedett egy olyan szektorba, amely már egyébként is zsúfolt volt, arra késztette az illetékeseket, hogy a labdarúgó-mérkőzések biztosításának rendszerét is teljesen újragondolják. Ma már kamerák pásztázzák a nézőtereket, amelyek előtt rendezők sokasága is próbálja kiszűrni az esetleges rendbontókat, a belépéskor pedig mindenkit megmotoznak és elveszik a veszélyesnek ítélt tárgyakat. A kiszélesített kijáratok biztosítják, hogy percekkel a lefújás után már üresek lehessenek a lelátók. A reform, amely rendet, de unalmat teremtett. A szörnyű eset alapjaiban forgatta fel az egész angol labdarúgás kultúráját. A jegyárakat olyan mértékben megemelték, hogy az érintett haragos, kiábrándult és megalázott munkásosztálynak esélye sem volt bejutni a stadionokba. S bár ezzel rendet, mégis csendet teremtettek az angol stadionokban, az azóta mérkőzésre járó tömegek ugyanis tulajdonképpen csak díszletként funkcionálnak a lelátókon. Az ellenfelekben félelmet keltő szurkolás nyomtalanul eltűnt, lett helyette kulturáltan tapsikoló közönség, amely mondjuk egy nemzetközi meccsen semmilyen mértékben sem tudja nyomás alá helyezni az ellenfél játékosait. Angliában már sehol sem 12.

A Hillsborough-ban egy óra azóta is a tragédia kezdetének időpontját, a 15 óra 6 percet mutatja, Liverpoolban szerdán akkor kezdik a hivatalos megemlékezést. A borzalmas eseményről számos könyv jelent meg, és még abban az évben tv-film is készült.

Egyéb jelentős brit stadionkatasztrófák

A Hillsborough-n, Heyselen és Bradfordon kívül az Egyesült Királyság futballtörténete más tragikus eseményeket is őriz:

• A glasgow-i Ibrox Parkban 1902-ben 25-en haltak meg a Skócia-Anglia válogatott meccsen, amikor leszakadt egy korhadt lelátó.
• Ugyanebben a stadionban 1971-ben 66-an hunytak el, amikor egy Rangers-Celtic-rangadón az utolsó percben szerzett gól miatt kialakult tumultusban halálra taposták őket.

Főbb angol futball tragédiák összehasonlítása

Napjaink biztonsági kihívásai

Bár az 1989-es események után bevezetett szigorú biztonsági intézkedések jelentősen csökkentették a stadionkatasztrófák kockázatát, az elmúlt években is előfordulnak kisebb incidensek. Az idei rendezésű EB-n nem csupán a pályán történtek drámai események - gondolván itt Eriksen esetére -, hanem a lelátón is történt egy incidens, ahol egy angol szurkoló zuhant le a lelátóról. A Wembley Stadionban rendezett Anglia - Horvátország mérkőzésen az egyik angol szurkoló a kezdőrúgással egyidőben esett le a lelátóról, akit kritikus állapotban szállítottak kórházba. Ez az eset is rávilágít arra, hogy a stadionbiztonság folyamatos figyelmet és fejlesztést igényel.

tags: #angol #futball #tragedia

Népszerű bejegyzések:

• Orosz-magyar rangadó a női vízilabdában
• Marciano, Balboa és a valóság ihlette hősök a ringben
• A harmadik apokalipszis az olasz fociban
• Az olimpiai bronzérmes labdarúgó története
• Az utánpótlás nevelés kihívásai