Az olasz szurkolói szenvedély és a gyűlölet árnyoldala
A labdarúgás egyre népszerűbb Itáliában. Az olaszok több mint fele elkötelezett labdarúgó-szurkolónak vallja magát, sőt, 52.2 százaléka szorít egy konkrét csapatért, és annak mérkőzéseit rendszeresen követi. A foci iránti szenvedély 2005 óta tíz százalékponttal nőtt a közvélemény-kutató Demos és a La Repubblica napilap felmérése szerint. A sportág szeretete az olasz társadalom minden rétegét áthatja, kor, nem, politikai meggyőződés és pozíció közötti különbségek nélkül. Itália az az ország, ahol a gyerekektől a nagymamákig, a buszvezetőtől a politikusig és a bíborosig mindenki szurkol.
A növekvő szenvedély és az ultrák felemelkedése
A kutatás azt is kimutatta, hogy az utóbbi öt évben emelkedett a magukat „militáns" szurkolóknak nevező ultrák aránya. Válaszaikban a labdarúgás iránti szenvedélyük fokát az adható legmagasabb 9-10 ponttal értékelték. 2005-ben az ultrák aránya 15 százalék volt, jelenleg meghaladja a 22 százalékot. Nem számít újdonságnak, hogy tíz nőből négy vallja magát tifosónak, azonban az ultrákhoz kevés nő csatlakozik.
A felmérés szerint a futball iránti rajongás erősödéséhez a politikában, a szakszervezetekben és az egyházban való csalódás vezetett. A szurkolók között fokozatosan emelkedik a munkanélküliek száma, akik így keresik önmegvalósításukat és a máshol elvesztett társadalmi elismertséget. A klub számukra viszonyítási pont: ha csapatuk győz, ők is sikeresnek érzik magukat.
Népszerűség és gyűlölet a csapatok között
Ez magyarázza a továbbra is a kedvenc csapat címét birtokló Juventus első helyezését a népszerűségi rangsorban. A szurkolók 29 százaléka Juventus-drukkernek mondja magát. A torinói együttes ezt az elnyert trófeák számának köszönheti, de annak is, hogy a Juvét még ma is a (dél-olasz) északra vándorlók, a vidékiek csapatának tekintik. Az igazi torinóiak ugyanis a Torónak (Torino) szurkolnak. A Juventus támogatottságát a 2006-os bundabotrány, a Serie B, valamint az azóta sem túl fényes szereplés sem csökkentette. A második kedvenc - jelentős hátránnyal - az Inter (17%), majd a Milan (14%), a Napoli (9.2%) és a Roma (7.4%) következik a sorban.
A drukkerek 42.4 százalékának nemcsak saját kedvenc csapata, hanem ellensége is van. A leggyűlöltebb jelenleg az Inter, amely átvette a Juventus helyét a gyűlölt csapatok rangsorában. Az Inter iránt érzett utálat az öt évvel ezelőtti 6.4-ről 16.1 százalékra ugrott, míg a Juventus indexe 24.4 százalékról 13.4-re esett vissza.
A mai szurkolók azonban nem járnak ki a stadionba. Az előfizetéses sportcsatornákon nézik a meccseket a nappali díványán, a sarki presszóban vagy a csapatklubokban.
A felmérés azt is mutatja, hogy a foci nem kis mértékben befolyásolja a szavazási preferenciákat. A miniszterelnök Silvio Berlusconi birtokolta Milan híveinek 40 százaléka a kormánypártra szavaz. A Milan ellen szurkolók fele az ellenzékkel szimpatizál. A Roma rajongóinak többsége balközép szavazónak vallja magát, a Lazio szurkolói jobbközépre hajlanak. Az Inter-drukkerek a bevándorlásellenes Északi Ligát választják, pedig egy szinte csakis idegenlégiósokra épülő csapatért szorítanak.
Az ultrák világa: Hagyomány, szenvedély és szélsőség
Az ultra eredeti latin jelentése „ami túl van”, ez más kontextusokban azt jelenti, hogy „hágd át a törvényt”. Lázadás tehát az átlagos társadalmi normák ellen. Az ultra szubkultúra alapja egy adott csapat köré fonódik, amit az emberek egy egész életre választanak. Itt nem lehet váltani. A csapat és az ultrák viszont együtt rezonálnak. A csoportok kilencven percen keresztül állva bíztatják a csapatot, és a végsőkig kitartanak mellette, sokszor még akkor is, amikor vállalhatatlanul játszanak. Akár a bajnoki címért küzd a klub, akár a kiesés ellen harcol, az ultracsoportok akkor is kilátogatnak a mérkőzésre, ha rajtuk kívül már minden más szurkoló elfordult a csapattól. Az ultrák szurkolói tevékenységük során elsősorban a látványra helyezik a hangsúlyt, és többnyire csak verbálisan heccelik az ellentábort. A tagok elfogadnak egyfajta életstílust, amelyhez hozzátartozik, hogy fizetésük jelentős részét kedvenc focicsapatuk buzdítására fordítják. A stadionon belül állandó törzshellyel rendelkeznek, szünet nélkül, mindvégig állva biztatják csapatukat, és rendszeresen elkísérik őket az idegenbeli mérkőzésekre is.
Az olasz ultracsoportok kialakulása és jellemzői
Az első szervezett csoportok az 1960-as évek végén Olaszországban bukkantak fel, ahol nagy hagyományai vannak a minőségi szurkolásnak. A legrégebbi ultracsoportnak az AC Milan 1968-ban alapított - azóta már megszűnt - Fossa dei Leoni (Oroszlánbarlang) nevű szurkolói táborát tartják. Ezt követően gomba módra szaporodtak a hasonló olasz bandák: a Sampdoriánál (UTC), az Internél (Boys) vagy éppen a Napolinál (Napoli Ultras). Az itáliai stílus azután villámgyorsan teret hódított magának Európában, és tömegmozgalommá vált.
Az ultracsoportok többnyire spontán szerveződés útján születnek a leendő tagok lakóhelyén, munkahelyén, esetleg kedvenc kocsmájában. Az egykori kulcsos lakótelepi fiatalok a hatvanas évek gazdasági recesszióitól sújtva kezdetben csak a stadionok legolcsóbb szektoraiba tudtak bérletet váltani. Ezeket az úgynevezett kanyarokat (curva) aztán igyekeztek hatalmas zászlókkal leválasztani a többi szurkolótól, és ezzel demonstrálni különbözőségüket. A szurkolói tábor nagyságától függően egy csapat akár öt-hat ultracsoportot is kitermelhet, akik olykor egymás torkának (is) esnek.
A szurkolótáborok közötti különbséget leginkább a színek, szimbólumok és dalok demonstrálják. Előszeretettel állítanak össze kedvenc csapatuk mérkőzéseire koreográfiákat. Hatalmas transzparenseket és zászlókat készítenek saját nevükkel, amelyekkel beborítják szektorukat, hogy a kívülállók is könnyedén azonosíthassák őket. Az öltözet mellett a rangadókon pirotechnikai bemutatóban is gyönyörködhetünk. Egy igazi ultratábor sem létezhet azonban görögtűz, bengáli fáklya és füstbomba nélkül. A zajkeltés legfontosabb eszközei a dobok, kürtök, megafonok és természetesen a vezérszurkoló által levezényelt rigmusok. Legtöbbször adott fülbemászó dallamra (Guantanamera, Bella ciao, Ének az esőben) írják a buzdító szöveget.
Az ultracsoportok már névválasztásaikkor is igyekeznek eltökéltségüket tükrözni. A vissza-visszatérő Hooligans, Ultras, Fedayn (öngyilkos terrorista), Irriducibili (eltántoríthatatlanok) nem nagyon szorulnak magyarázatra. A dögcédulákba karistolt név utalhat a csapat színeire (Green Dragons - Zöld Sárkányok), a szurkolói csoport stadionban elfoglalt helyére (Curva Sud - Déli Kanyar) vagy a kabalaállatára (Ultra Viola Bulldogs). Az erőt és hűséget, vagy egyéb harciasságot jelképező fenevadak (oroszlán, sárkány, cápa, sas) mellett igen népszerűek a halálfejes, kalózos vagy a jobb- és baloldali szimbólumok (vaskereszt, Che Guevara, sarló és kalapács) is.
A rivalizációk és a balhé igézete
Manapság két ellenséges szurkolótábor összecsapását majdnem akkora várakozás előzi meg, mint a csapatok megmérkőzését. A nemzedékeken átnyúló, tradicionális ellentétek sokféle okra eredeztethetőek. A gazdaságilag eltérő regionalitású országokban például gyakran lép fel az észak-dél szindróma. Az egy régión belüli ellentétek szinte minden országban fellelhetőek, de a provokatív beszólásokat az egy városon belüli eltérő egzisztenciájú szurkolói táborok ellentéte is kiválthatja. Olaszországban megtalálhatóak a klasszikusan szélsőbaloldali táborok (Lazio, Verona, Ascoli, Inter), és a szélsőjobb (Livorno, Atalanta, Pisa) képviselői is. A Brigate Neroazzuro nyíltan kardoskodik az ultrabaloldali eszmék mellett, és mások is szívesen választanak olyan provokatív neveket, mint a Fekete-Vörös Brigádok. A legtöbb esetben a rasszista és antiszemita agressziók elkövetői is ezeknek a csoportoknak a tagjai.
A másik speciális szurkolói csoport kifejezetten a balhé kedvéért látogatja a mérkőzéseket. Ezt a csoportot az Angliában kialakult, és leginkább Kelet-Európában elterjedt huligán mentalitás képviseli, akik az erőszakra helyezik a hangsúlyt. Ők azok, akik egy-egy idegenbeli meccs előtt megpróbálják megfélemlíteni az ellenfél táborát, és holtrészegen felvonulva a város utcáin, válogatás nélkül törnek-zúznak, és útjukba akadó autókat borítanak fel. A hetvenes években az erőszak még jórészt kimerült a bíróvadászatban, ám a fokozott rendőri jelenlét következtében a szurkolói csoportok egyre inkább a biztonsági erők ellen fordultak.
A Heysel-tragédia: A futball sötét napja
Negyven éve, 1985. május 29-én történt az európai labdarúgás történetének egyik legtragikusabb eseménye: Brüsszelben, a Heysel Stadionban a Liverpool-Juventus BEK-döntő előtt angol futballhuligánok nyomultak be a stadionba, aminek következtében 39 szurkoló vesztette életét. A mérkőzésnek otthont adó, 1930-ban épült stadion állapota azonban méltatlan volt egy ilyen eseményhez: omladozó falak, elavult szerkezet, súlyos biztonsági hiányosságok jellemezték. Az UEFA mindössze 30 percet szánt a stadion ellenőrzésére, a jegyértékesítés és a szektorok kijelölése is súlyos hibákat tartalmazott. Az angol és olasz szurkolókat csak egy vékony semleges zóna választotta el egymástól, ami előrevetítette a tragédiát. Az eredeti jegyelosztási terv szerint az O és N szektorokba az olasz, a X és Y szektorokba pedig az angol szurkolókat helyezték volna el az állóhelyi részeken, a Z és az M szektor pedig maradt volna...
A két tábor előbb dobálni kezdte egymást, majd a liverpooli huligánok áttörték a rendőrsorfalat, és rárontottak a Juventus-drukkerekre. A menekülő olaszok egy öt méter magas, elavult támfalhoz szorultak, amely 19:27-kor összeomlott. Sokan a mélybe zuhantak, másokat a rájuk omló szerkezet vagy a pánikba esett tömeg nyomott agyon. A helyszínen 38 ember vesztette életét, egy pedig később halt meg kórházban. Az áldozatok közül 32 volt olasz, 4 belga, 2 francia, 1 északír. Több százan szenvedtek súlyos vagy könnyebb sérüléseket.
A tragédia utáni döntések és következmények
A totális káosz ellenére az UEFA és a belga hatóságok - attól tartva, hogy az elmaradás további zavargásokat idézne elő - végül úgy döntöttek, hogy megtartják a mérkőzést. A csapatkapitányok hangosbeszélőn próbálták csillapítani a tömeget. A Juventus Michel Platini tizenegyesgóljával 1-0-ra nyert, de a győzelem jelentősége eltörpült a tragédia súlya mellett.
A katasztrófa után az UEFA öt évre kizárta az angol klubokat az európai kupasorozatokból, a Liverpoolt pedig további egy évre. A bírósági eljárás során 14 Liverpool-szurkolót ítéltek el gondatlan emberölésért, azonban a belga rendőrség és a stadion üzemeltetőinek felelősségét nem vizsgálták megfelelően. A világszerte élőben közvetített tragédia sokkolta a közvéleményt, sokak szerint ekkor veszett el végképp a labdarúgás ártatlansága, a játék szépségébe vetett hit. A véres események után a brit hatóságok keményen felléptek az addig megfékezhetetlennek látszó futballhuliganizmus ellen. Margaret Thatcher brit miniszterelnök kemény fellépést követelt a futballhuliganizmus ellen, ami elindította a stadionbiztonság és a szurkolói kultúra átfogó reformját.
Emlékezés és megbékélés
A két klub minden évben megemlékezik az áldozatokról, most egy-egy emlékművet állítanak az évforduló napján. Ian Rush, a Liverpool FC legendás támadója, aki a Heysel-katasztrófa idején is a csapat tagja volt, így emlékezett vissza a tragédiára a 40. évfordulón: „Soha nem felejtjük el a Heysel-tragédiát, és az új emlékmű létrehozása méltó módja annak, hogy tiszteletünket fejezzük ki a 39 áldozat iránt.”
Az Anfield Stadionban felállítandó „Forever Bound” emlékmű két összefonódó sálat ábrázol, amelyek a Liverpool és a Juventus klubjait jelképezik. Az áldozatok nevét olasz porcelánba vésve őrzi meg. A Juventus is új emlékművet avat „Verso Altrove” néven az Allianz Stadion közelében, egy 65 méter hosszú spirális platform formájában. Mindkét klub szoros együttműködésben készítette el az emlékműveket, és közösen vesz részt az emlékező eseményeken. Ian Rush így fogalmazott: „Ez az emlékmű egy fontos lépés, hogy méltó módon emlékezzünk, és soha ne felejtsük el a múlt tanulságait.”
A Heysel Stadionban a tragédia után nem rendeztek több futballmeccset, csak atlétikai versenyeket, és modernizálására sem került sor. 1994-ben lebontották, helyén 1998 óta a Baldvin király Stadion áll. A stadion előtt a tragédia huszadik évfordulóján „Állítsátok meg az órákat” elnevezéssel emlékművet avattak, amelyen az áldozatokat szimbolizáló 39 égő világít. A liverpooli Anfield Stadionban 2010. május 26-án avatták fel a 25 évvel korábban elhunyt Juventus-szurkolók emlékét megörökítő táblát. 2012 májusában a Juventus történetének szentelt torinói múzeumban is felavatták az áldozatok emlékművét.
A két csapat 2005-ben, a tragédia huszadik évfordulóján találkozott újra a BEK helyébe lépő Bajnokok Ligája negyeddöntőjében. A liverpooli mérkőzésen a hazai szurkolók egy hatalmas, az Amicizia (olaszul barátság) feliratot kirajzoló élőképpel emlékeztek, a torinói visszavágón viszont a Juventus-szurkolók petárdákkal és rakétákkal támadtak az angolokra. A pályán folyó párharcból a Liverpool jutott tovább, és abban az évben a kupasorozatot is megnyerte.
A gyűlölt olasz szurkolói csoportok: Politika és erőszak
Amikor az érzelmek kikerülnek az irányítás alól, és a szurkolóknál elpattan valami, a dolgok halálosan erőszakossá válhatnak. Sajnos az olasz futballvilág is ismeri ennek sötét példáit.
„Pontosan tudtam, mi ez a jellegzetes surrogó hang, de már semmit sem tehettem. A szomszéd szektorból egyenesen felénk kígyózó, fekete füstcsíkot húzó rakéta feltartóztathatatlanul vágódott be közénk. És a következő pillanatban a barátom fejét elöntötte a vér…” - ez az 1979-es újságidézet Vincenzo Paparelli Lazio-drukker műszerésznek állít emléket, aki egy bajnoki focimeccs alatt lett a brutális szurkolás áldozata. A látványosságot fokozó pokoli szerkezet a szerencsétlen fiatalember bal szemén keresztül fúródott az agyába. Az elsősegély kéznél volt, de már nem lehetett tenni semmit.
Lazio - Az "Irriducibili" és a fasiszta örökség
Az S.S. Lazio címerének legerőteljesebb eleme az arany sas, az aquila, ez utal Róma, a Birodalom elsőségére, a világ felett aratott győzelmére, uralmára. A kép, amit a címer fölidéz: egy ragyogó, a dicsőséget kinyilvánító „pogány szentség”, az aquilifer, amit a csatában első, a félelmet nem ismerő signifer hordoz a csatába vonuló cohorsok élén. A hősi halál romantikája, a félelmet nem ismerő harcos halálkultusza. Ez az anakronisztikus, a modernitástól idegen lázadó magatartás a Lazio-ultrák, -szurkolók identitásának alapja, kiegészülve a „déli” csapatokra jellemző ressentimenttel (irigységgel vegyes ellenszenv), az utált, gyűlölt ellenféllel szembenálló önmeghatározással.
Mussolini hatalomra kerülésével a Lazio szerepvállalása új értelmezésekkel, viszonyokkal egészült ki, bonyolultabbá vált. Egyértelműen kialakult, megerősödött a fasiszta kötődés a klub szurkolói között. Az „Irriducibili" (a Lazio ultráinak csoportja) kétségtelenül elnyerte ezt a kétes „díjat" mint Olaszország legelszántabb és legdurvább rajongótábora. Főleg rasszista énekeikről ismertek, de horogkeresztes molinókat is ki szoktak helyezni, és a fasiszta karlendítések is gyakoriak a lelátóikon. Az ultrák megtiltották a Stadio Olimpicóban, hogy az első 10 sorban nők üljenek. Ugyanakkor véresen komolyan gondolják a csapat iránti „elkötelezettséget” is, ami egy 2019-es római Európa Liga-mérkőzés előtt tettlegességig is fajult, amikor megkéseltek két Celtic-szurkolót. Az 1900-as években alakult klubnak katonai kapcsolatai voltak Benito Mussolini diktátorral is, aki a csapat egyik hírhedt támogatója volt. A klub szurkolói nem félnek megmutatni neonáci hovatartozásukat, különösen a mai napig híres Curva Nord szektorukban.
A média a Lazio ultráinak a jóléti, konformistának titulált többségi társadalom elleni gyűlöletét tudatosan, de nem jogtalanul összemosta a rasszista, szélsőjobbos, neonáci elemekkel, klasszikus fogalmi zavart idézve elő. A helyzetet tovább rontotta Paolo Di Canio botrányos karlendítése.
„Avanti Ragazzi di Buda” - A dal és politikai háttere
„Avanti Ragazzi di Buda” minden kétséget kizárólag egy fasiszta, antikommunista eredetű mozgalmi dal. Nem pusztán a szolidaritás jegyében született, a dalt politikai nyilatkozatként, az ellenállás jegyében éneklik és használják Olaszországban ma is. A dal első verzióját a híres római Salone Margherita színház Bagaglino nevű politikai varietéműsorában adták elő, forradalmunk (az antikommunista ellenállás) tízéves évfordulója alkalmából. A hetvenes évekre a dal elterjedt, már városszerte énekelték a jobb- és szélsőjobboldali szerveződések.
Később, 1984-ben a dalt feldolgozta, rögzítette a neofasiszta Fronte Della Gioventù (FdG) zenekara. Ez egy új versszakokkal kiegészült, részben átírt szövegű változat volt. Az album címe: Giovani D'Europa. A lemez félreérthetetlen mozgalmi romantikával viszonyult a „Salò-i Köztársaság”, Mussolini bábkormányához. A dal újra megjelenése óta ez a változat vált elfogadottá, véglegessé, ez szólalt meg évekkel később, a kilencvenes évektől (a mai napig is) a Stadio Olimpico Curva Nordja, a Lazio ultrái felől.
Az olasz fasiszták egy a „fantomképpel” vállalnak szolidaritást, amikor saját önigazolásukhoz, félelmeikhez igazítják a Forradalmunkat. A dallal tovább vívják politikai harcaikat, mélyítik a két „erő” között húzódó lövészárkokat, egészen napjainkig. Ezért lehet hasznos, ha a „dalt”, a dalunkat „visszavesszük”, megalkotjuk, saját érvényes verziónkat. Reméljük, sikerül a megfelelő kontextusban értelmezni, elhelyezni.
AS Roma - Hűség és erőszak a római derbin
Az AS Roma szurkolói is számos verekedésbe keveredtek már bele, melyeket késelésekkel és rablással fűszereztek. 2001-ben két Liverpool szurkolót késeltek meg Rómában, valamint egy komplett televíziós stábbal is elbántak, akik rögzíteni akarták a balhét. 2006-ban megtámadták és megkéselték a Middlesbrough szurkolóit, 2007-ben pedig a Manchester Uniteddel is háborúztak egyet, több vendégszurkoló kárára. Persze az örök város sem marad békés, ha az SS Lazio szurkolóival találkozik. Ilyenkor az egész város romba dől. Mivel városon kívüli riválisuk, az AS Roma is ismert erőszakos szurkolóiról, a római derbi gyakran inkább a pályán kívül zajlik, csak ott vérre megy. Az ókorban a rómaiakat állítólag sokan „csőcselékként” emlegették, ami erős párhuzamot képez a római ultrákkal, pláne, hogy a szurkolók érzelmei erősen függnek a klubjuk győzelmétől vagy vereségétől. Egyszóval ők is „hagyományörző” klub, csak éppen a hardcore kategóriából.
A római ultrák között is történtek komoly törések. Rómában sincs minden rendben; a CUCS két részre szakad, elvesztik vezető szerepüket a kanyarban. Az időközben megerősödött Fedayn és Boys újra zászlót bont és magukhoz ragadják az irányítást. A Boys Roma - jópár csoporttal együtt - a szakítás mellett ágál időről időre, szélsőjobboldali ideológiájukba nem fér bele a nápolyiakkal való barátkozás. Aztán az utolsó szezon előtti megbeszélésen minden csoport rábólint a szakadásra. Így érkezünk el 1987-be. A rómaiak visszautasítják a zászlócserét a kanyarjuk alatt, s míg a vendégek szurkolói csalódottan távoznak, a nápolyiak mit sem sejtve még a Romát éltetik. Aztán egy csapásra ellenségessé válik a légkör, egymás után indulnak a Sudból a vendégeket gyalázó dalok, de a nápolyiak sem maradnak adósak: visszafordíthatatlan folyamatok indulnak meg. A meccs végén Bagni kimutogat a Déli Kanyarnak, még tovább rontva a helyzetet. A lefújás után római csoportok szervezetten csapnak le a távozó nápolyi szurkolókra a stadion és a pályaudvar környékén, sokat összevernek, kamatostul visszafizetve az őket ért korábbi atrocitásokért.
Catania - A tragikus esemény
2007-ben a Catania szurkolói közül néhányan meggyilkoltak egy rendőrt. Filippo Racisti rendőr egy zavargást próbált elfojtani, amikor gránátot dobtak az autójába. Ezt a szintet már magyarázni sem kell.
A Roma története a szenvedély tükrében: A hűség példája
A gyűlölet és erőszak mellett fontos megemlíteni az olasz szurkolói kultúra másik arcát, a rendíthetetlen hűséget, amely a Roma történetében is markánsan megmutatkozott.
Az 1950-51-es szezon katasztrofális volt a Roma számára, a csapat 2:0-ás előnyről kapott ki 7:2-re a Juventus vendégeként, majd otthon az Inter verte meg a csapatot 6:0-ra. A szurkolók teljesen el voltak keseredve, de nem adták fel, reménykedtek a végsőkig és ekkor megszületett az első szervezett szurkolói csoport, az “Associazione Tifosi Giallorossi”. Decemberben 13000 aláírást gyűjtöttek össze annak érdekében, hogy a kispadra térjen vissza Bernardini. Az összeomlás folytatódott, és a Roma kiesett az első osztályból. Rómát, a várost nagy fájdalom érte. Renato Rascel, minden idők egyik legnagyszerűbb olasz színésze is szomorúan vette tudomásul a tényt. Rascel kiállt a színpadra és könnyezve jelentette be a szomorú hírt. Ekkor vált híressé a tőle elhangzott mondat: “Signori, da questo momento la Roma é in Serie B. Ma la Roma non si discute, si ama” (Hölgyeim és Uraim, ettől a pillanattól fogva a Roma a Serie B-ben van.)
1951. június 17-én a szurkolók spontán gyülekezve haladtak lefelé az utcán a központ felé majd a menet átalakult egy felvonulássá. A menet élén egy nagy transzparens volt, melyen a következő volt olvasható: “La roma é sempre la prima squadra del mondo” (‘A Roma mindig is a világon az első csapat’).
Renato Sacerdoti határozottan átvette a vezetőség irányítását azzal a szándékkal, hogy minél hamarabb visszatérjenek a Serie A-ba. Az 1951-52-es szezonban a csapat újra a Serie A tagja lett. Az alatt az egyetlen év alatt, amíg a Róma a B osztályban szerepelt, a szurkolók nem pártoltak el a csapattól. 1951-52-ben a Milan mögött a Rómának volt a legtöbb fizető nézője az egész Serie A és B mezőnyét tekintve. Köszönhetően a magas nézőszámnak és a sok eladott bérletnek lehetőség nyílt egy jó játékospiaci szereplésre. Soha többet nem szerepelt a Roma a másodosztályban, és a Juventus és Inter után a Roma szerepelt a legtöbbször az első osztályban.
A játékosokat nagyon szerették a rómaiak. Bronée, a nagy klasszis, akinek nagyon nehéz személyisége volt, még őt is imádták. Alcide Ghiggia, a világbajnok uruguayi játékos, később a csapat történelmének egyik kiemelkedő alakjává nőtte ki magát. Giacomo Losi az, aki a legtöbb alkalommal viselte a giallorossi mezt, róla kapta a „Core de Roma” azaz „Róma szíve” becenevet.
Anacleto Gianni 1958-as elnökké választása idején az olasz futballban radikális változások következtek be a futball elüzletiesedése következtében. Az öreg és dicsőséges klubok vezetőségei, mint a Bologna, Torino vagy a Genoa hanyatlani kezdtek, miközben a 3 nagy északi klub -Juventus, Milan, Inter- köszönhetően a gazdasági erőfölényüknek az olasz futball abszolút vezetőivé váltak. A Roma is felismerte ezt, és a változások ellenére is megőrizte nagyszerű méltóságát és nem járt úgy, mint más csapatok mint pl. a Pro Vercelli, Pro Patria vagy a Triestina, melyek hamarosan eltűntek az olasz futballéletből.
A szurkolói erőszak globális perspektívában
Bár a cikk az olasz szurkolókra fókuszál, fontos megjegyezni, hogy a futballal kapcsolatos erőszak nem csak Itáliára jellemző, és világszerte számos példát találunk extrém fanatizmusra és huliganizmusra.
- Millwall Bushwackers (Anglia): Anglia legőrültebb radikális rajongótábora. Történetük egészen 1906-ig nyúlik vissza. Az 1970-es és 80-as évek óta vesznek részt a huliganizmusban. „Portfóliójukban” a késeléstől a garázdaságon át a gyújtogatásig szinte minden szerepel.
- Chelsea Headhunters (Anglia): A londoni Chelsea Headhunters szintén az egyik legrettegettebb futballhuligán-banda a ködös Albionban, köszönhetően a szélsőjobboldali szélsőséges csoportokkal, például a Nemzeti Fronttal való kapcsolataiknak. Fő irányvonala a rasszizmus.
- Ultras Boixos Nois (Barcelona, Spanyolország): A politikailag a szélsőjobboldali katalán szeparatizmushoz kapcsolódó csoportot 1981-ben alapították. Nemcsak az ellenféllel szemben kemények, hanem akkor sem fogják vissza magukat, amikor a sajátjaikról vagy „ex” játékosaikról van szó. Például disznófejet vágtak Luis Figohoz, amikor visszatért a Camp Nouba.
- Ultras Sur (Real Madrid, Spanyolország): Szintén erős a kötődése a jobboldali politikához, valamint a rasszista cselekedetekhez is. 1985-ben és 1986-ban az Inter Milan szurkolóival vívtak szó szerint késhegyre menő csatát.
- Ultraslan (Galatasaray, Törökország): Törökország legharcosabb szurkolótáborával, az Ultraslannal szemben bármelyik ellenfél csapata (és tábora) úgy érezheti, mintha a pokolban lenne. 2000-ben két brit szurkolót öltek meg a Galatasaray ultrái.
- Wisla Krakow ultrái (Lengyelország): Jórészt különösen veszélyes elemekből állnak. Dino Baggio, a Parma FC játékosa 1999-ben állítólag a Wisla szurkolói által eldobott késtől sebesült meg. A Krakkó és az MKS Cracovia közötti „Szent Háborúban” szinte garantált a sebesülés, de a halálesetek sem minősülnek kirívónak.
- Ferencváros Green Monsters (Magyarország): A ferencvárosi ultrák Magyarország legerőszakosabbjai. Radikális politikai nézeteikről, rasszizmusukról és erőszakosságukról ismertek. Még a hírhedt a millwalli „Bushwackers” huligánokat is megijesztették, amikor egy UEFA-kupa-meccs alkalmából 2004-ben megkéseltek négy angol szurkolót.
- Red Stars „Ultra Delije" (Szerbia): Az egyetlen európai klubcsapat a történelemben, amely háborút indított. Mindez 1990-ben történt, amit a történelem "Dinamo Zagreb-Red Star Belgrade lázadásként ismer". A Delije biztosította a jugoszláv háborúkban részt vevő, számos zűrbe keveredett Željiko Ražnatović (ismertebb nevén Arkan) által vezetett félkatonai alakulat, a Szerb Önkéntes Gárda bázisát is.
- PAOK Szaloniki ultrái (Görögország): A PAOK Szaloniki ultrái (Gate 4) a legrettegettebbek Görögországban, akik „szeretettel” várják az ellenfeleket a „fekete pokol” néven elhíresült stadionjukban. Elvetemültségük palettája magában foglalja a verekedést, a szurkolók és játékosok megtámadását, a gyilkosságot, valamint a fosztogatást is.
tags: #gyulolt #olasz #szurkolok
