Magyarország olimpiai labdarúgó aranyérmei
Magyarország labdarúgásunk történetének második olimpiai aranyérmét 1964. október 23-án nyerte meg. Ez a győzelem különösen emlékezetes volt, hiszen a csapat egyik tagja a békescsabai születésű Palotai Károly volt, aki később világhírű játékvezetőként is elismertté vált.
Az 1956-os melbourne-i olimpián a címvédő magyar labdarúgó-válogatott nem vehetett részt az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően. Az 1956-os események után az Aranycsapat gyakorlatilag szétesett, és Magyarország az 1958-as világbajnokságon már a csoportból sem jutott tovább. Két év múlva az olimpiai válogatott bronzérmet szerzett Rómában, majd az 1962-es chilei világbajnokságon ötödik helyen végzett Magyarország. Az 1964-es Európa-bajnokságon pedig harmadik helyezést ért el a csapat. Így tehát a magyar futballcsapat 1953 óta nem nyert tornán aranyérmet.
A tokiói olimpián, amelyet 1964. október 10-től október 24-ig rendeztek meg, Magyarország labdarúgó-válogatottja története második olimpiai aranyérmét szerezte meg. A csapat oszlopos tagja volt a békéscsabai születésű Palotai Károly, aki később játékvezetőként is kiválóan teljesített. Palotai Károly játékvezetőként világhírűvé vált.
Magyarország futballcsapata az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörése után nyolc évvel nyerte meg története második olimpiai aranyérmét. A döntőben egy öngóllal és Bene Ferenc találatával 2-1-re legyőzték Csehszlovákiát a tokiói Olimpiai Stadionban.
Palotai Károly a döntőben sérülés miatt nem léphetett pályára. Az utolsó edzésen, a szabadrúgások gyakorlása során szenvedett sérülést, így a magyar csapat végül - „szellemi vezére” nélkül, addigi legnehezebb mérkőzésén - 2-1-re nyert Csehszlovákia ellen, és olimpiai bajnok lett! Palotai helyett Novák Dezső állhatott a dobogó tetejére. Az akkori szabályok szerint csupán a döntőn szereplő játékosok kaphattak aranyérmet, így Palotai csak egy másolatot kaphatott meg később, amelyet csapattársai és a szurkolók közreműködésével készítettek el. Ez a másolat a közönség, a csapat, a szurkolók szeretetét is magában hordozta.
A magyar labdarúgás olimpiai sikerei
Magyarország a labdarúgás olimpiai történetében a második legsikeresebb nemzet. Bár a mai magyar labdarúgás nem tartozik a világelitbe, az '50-es és '60-as évek sikerei megalapozták ezt a pozíciót. A labdarúgás majdnem az összes nyári olimpia programjában szerepelt. Az 1900-as és az 1904-es olimpiai tornát több forrás nem hivatalos versenyszámnak tekinti, mivel ezeket még a FIFA megalakulása előtt írták ki.
A női torna bevezetése óta az Amerikai Egyesült Államok a legsikeresebb, de a férfiaknál Magyarország sokáig a képzeletbeli éremtáblázat élén állt. Sokáig az olimpiákon csak amatőrök vehettek részt. Ennek következtében csak azok az országok állhattak ki a lehető legjobb csapatukkal, ahol kizárólag amatőr csapatok vettek részt a bajnokságban. A többi országnak alacsonyabb osztályú csapatokból kellett válogatnia. Később a FIFA a világbajnokság rangjának megőrzése érdekében támogatta az olimpiai részvétel korlátozását. 1992-re ismét módosítottak a szabályokon, a részvételt korhatárhoz kötötték: legfeljebb 23 éves játékosokat lehet nevezni, 1996-tól csapatonként legfeljebb három túlkorossal.
A magyar labdarúgó-válogatott eddig kilencszer szerepelt az olimpiai játékokon. Ezeken a tornákon három aranyérmet (1952, 1964, 1968), egy ezüstérmet (1972) és egy bronzérmet (1960) szerzett. A magyar csapat összesen harminckét olimpiai pontot szerzett, amellyel a vízilabda mögött a második legeredményesebb csapatsportág.
Olimpiai aranyérmek:
- Helsinki, 1952
- Tokió, 1964
- Mexikóváros, 1968
Ezüstérem:
- München, 1972
Bronzérem:
- Róma, 1960
A legeredményesebb magyar labdarúgó Novák Dezső, aki három olimpián vett részt, két arany- és egy bronzérmet szerzett. Az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet szerző magyar labdarúgó-válogatott első olimpiai bajnoki címét szerezte meg. A csapat győzelmével született meg a külföldön népszerű "Magical Magyars" kifejezés. Az 1968-as mexikóvárosi olimpiai aranyérmet követően a magyar labdarúgás utolsó jelentős világsikereként tartják számon.
Darnyi Tamás: a 113., 119., 125. és 130. magyar olimpiai arany története
Az olimpiai labdarúgótornákon az amatőrizmus jegyében 1984-ig nem vehettek részt hivatásos, tehát kifejezetten a sportból élő játékosok. Ez a második világháborút követő évtizedekben egyértelműen a kelet-európai országok fölényéhez vezetett, itt ugyanis papíron nem voltak profi játékosok, a futballisták mind valamilyen vállalat, intézmény alkalmazásában álltak. Ezzel együtt a legtöbb kelet-európai ország az olimpiákra egyfajta B-válogatottat, fiatalokból, vagy a nagyválogatottba valamilyen okból be nem férő játékosokból összeállított csapatot küldött.
Az 1964-es tokiói aranyérmes csapat tagjai között is akadtak olyan kiváló labdarúgók, akik nem jutottak el a nagyválogatottig. Ilyen volt például Orbán Árpád, aki korának egyik legjobb középső védője volt, de Mészöly Kálmán miatt nem kapott helyet az A-csapatban. Palotai Károly, a későbbi világhírű játékvezető, szintén a tokiói aranyérmesek között volt, de futballistaként nem ért el akkora sikereket, mint játékvezetőként. Csernai Tibor, aki hat gólt szerzett Tokióban, szintén az olimpiai bajnokok közé tartozott, de a nagyválogatottban csak a fivére, Pál szerepelt.
Az 1968-as mexikóvárosi olimpiai bajnok csapatból is többen maradtak ki az A-válogatottból, köztük Keglovich László, Básti István, Menczel Iván, Sárközi István és Szarka Zoltán.
Az 1972-es ezüstérmes csapat különlegesnek számított, mivel a 19 fős keretből 17 játékos pályára lépett az olimpián, és 16-an később a nagyválogatottban is szerepet kaptak. Az Irán, Dánia, az NDK és a Lengyelország elleni mérkőzések hivatalos válogatott találkozónak is minősültek.
A legutóbbi olimpiai részvételünk 1996-ban volt Atlantában, ahol a csapat nem jutott tovább a bombaerős csoportjából. A 17 pályára lépő labdarúgó közül többen később sikeresek lettek a hazai és nemzetközi porondon, mint például Molnár Zoltán, Szanyó Károly vagy Szatmári Csaba.
tags: #magyar #labdarugas #olimpiai #arany
