Az örmény közösségek sorsa és a labdarúgás kapcsolódási pontjai Törökországban és a diaszpórában
Az Oszmán Birodalom területén kezdetektől fogva éltek kisebb, majd egyre nagyobb létszámban nem muszlim elemek. Éppen ezért a növekvő birodalom nem etnikai alapon szerveződött, hanem az alattvalók felekezeti közösségek (taife, később millet) alapján különültek el egymástól. Az örmények a Kr. e. VI-IV. században érkeztek meg Anatóliába, és csak az 1000-es évek elején megindított bizánci támadások hatására vonultak tovább a délkelet-anatóliai térségbe, ahol aztán nagy számban éltek, s élnek mind a mai napig.
Az örmények már a dinasztiaalapító életében különböző kiváltságokban részesültek, s első vallási központjukat Kütahyában állíthatták fel. Bursa 1326. évi elfoglalását követően az oszmán vezetéssel együtt ők is az új fővárosba költözhettek, és ugyanígy tettek Konstantinápoly bevételét követően is. A legújabb kutatások szerint az örmény millet végül a XVII-XVIII. századra ért el vallási, kulturális, jogi és pénzügyi autonómiát, ahogyan más, a birodalom területén élő kisebbség is. A pátriárka, aki egyben Bursa püspöke is volt, a görög pátriárkához és a zsidó főrabbihoz hasonlóan az egyházi mellett világi hatalommal is bírt. Az örmény mellett a szír, etióp, grúz, kaldeus és kopt keresztények vezetőjeként felelős volt az adók összegyűjtéséért, az ő bírái ítélkeztek a közösségét érintő ügyekben, és még börtönnel is rendelkezett.
A vallási megosztottságon túl az Isztambulba költözött közösség beilleszkedése révén is egyre élesedő ellentét támadt a fővárosi és a vidéki örmény népesség között. Az előbbiek tökéletesen elégedettek voltak helyzetükkel, élvezték a főváros nyújtotta kényelmet, hivatalokat tölthettek be, bekapcsolódtak a nemzetközi kereskedelembe, és meggazdagodtak. Különösen a görög függetlenségi háborút követően érhettek el magas pozíciókat, miután a görögök nemkívánatos személyek lettek a Portánál. Minthogy ők voltak azok, akikkel a külföldről jött diplomaták, kereskedők találkoztak, a nyugati országokban rendkívül torz, félrevezető kép alakult ki az örményekről, hiszen az Oszmán Birodalomban élő örmények nagy része vidéki földműves volt, akik rendkívül nyomorúságos körülmények között tengették életüket. Földjeiket gyakran elkobozták, a korrupt hivatalnokok és kapzsi adószedők elleni bármilyen akciót az állam elleni lázadásként értékeltek, valamint el kellett szenvedniük a kurd és cserkesz rablóbandák támadásait is. Mindezen széttagoltság és elnyomás ellenére az örményeket az Oszmán Birodalom leghűségesebb alattvalóiként (millet-i sadika) tartották számon, és az előbb felsorolt problémák csupán a birodalom belügyeinek megoldandó kérdései közé tartoztak.
Az örmény népirtás: egy tragikus fejezet a történelemben
Az Oszmán Birodalom utolsó évtizedeiben az államot egy nacionalista politikai alakulat, az Ifjútörök mozgalom irányította. Az ő hatásukra lett a birodalom Németország szövetségese az első világháborúban, és a nevükhöz fűződik a máig be nem ismert tragédia, az örmény népirtás. Az örmény népirtás (örmény genocídium, nagy sorscsapás) mintegy másfél millió örmény erőszakos kitelepítése, haláltáborokba küldése és egy részük lemészárlását jelentette 1915-1917 között az Oszmán Birodalomban. A tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600-800 ezren vesztették életüket. Az örmények megsemmisítésére tett szervezett akciót eddig csupán 34 ország ismerte el hivatalosan népirtásként. Törökország háborús cselekménynek tekinti hozzávetőlegesen kétszázezer áldozattal, és létjogosultságát igazolja az örmények orosz haderővel való összejátszása miatt, miközben az országban napjainkban is tilos örmény genocídiumról beszélni. Az első világháború kitörésekor az Oszmán Birodalomban hozzávetőleg kétmillió örmény élt, nagy részük egyetlen nagy tömbben Kelet-Anatóliában, az egykori Nagy-Örményország helyszínein, de sok örmény lakott a birodalom nyugati részében is, különösen Konstantinápolyban és környékén.
Az örmény genocídium kezdetének dátuma 1915. április 24-e, amikor az oszmán kormány összegyűjtött és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit, majd még aznap éjjel valamennyiüket kivégezték. Nemsokára a török parlament elfogadta a kitelepítési törvényt, és felhatalmazta a hadsereget arra, hogy kitelepítsenek bárkit, akiről „úgy érzik”, veszélyt jelent a nemzetbiztonságra. A kezdeti atrocitások örmény túlélőit a szíriai Dajr ez-Zaur városába és az azt körülvevő sivatagba meneteltették. Az éhezés és betegségek okozta halálozási arány nagyon magas volt, és a helyzetet csak rontotta a hatóságok brutális bánásmódja. Minden bizonnyal huszonöt nagyobb koncentrációs tábor létezett, s a tömeggyilkosságok túlélőit a kisebb táborokban gyakran nem közvetlenül ölték meg: emberek tömegeit elégették, megmérgezték, vagy vízbe fojtották. A kitelepítésre ítélt örmények nagy része gyalogosan volt kénytelen elhagyni otthonát, bár egyes helyeken több hetes felkészülési időt hagytak, hogy a helyieknek legyen idejük az alapvető ellátásukat biztosító élelmiszerek, állatok stb. felvásárlására, saját javaik eladására. Persze, ezeket sokszor már a város határában elrabolták tőlük.
A népirtás egyik legszörnyűbb helyszíne az Erzincan tartományban található Kemah település és annak környéke volt. A túlélők visszaemlékezései szerint az örmény férfiakat különválasztották, majd kivégezték. Az asszonyokat, gyermekeket és időseket tömegesen a folyópartokhoz hajtották, ahol megölték vagy a folyóba fojtották őket. Egyes történészek becslése szerint mintegy húszezer örmény vesztette életét ezen a helyen. A mészárlások szörnyűségeiről számos túlélő és szemtanú számolt be.
Henry Morgenthau amerikai nagykövet már-már baráti kapcsolatban állt a triumvirátussal. „Az örményekkel szembeni kifogásainkat három különálló tényre alapozzuk. Először is, ők a törökök rovására gazdagodtak meg. Másodszor, elhatározták, hogy az uralmuk alá hajtanak minket, és külön államot hoznak létre. Harmadszor nyíltan bátorították ellenségeinket. Segítették az oroszokat a Kaukázusban, és az ottani kudarcunkat nagyrészt az ő tetteik magyarázzák.” A népirtás logikája pofonegyszerű: „egy kártékony népet, egy vallási, etnikai, faji közösséget hatástalanítani szükséges, azaz ki kell iktatni, azaz meg kell ölni. Nem akarjuk, de kell. Túlélésünk másképp nem képzelhető el. Vagy ők, vagy mi.”
Henry Morgenthau, az Egyesült Államok korabeli törökországi nagykövete: „A deportálások igazi célja a rablás és a pusztítás, a tömegmészárlás egy új példája volt. Amikor török hatóságok parancsot adtak a deportálásokra, halálparancsot adtak ki egy egész fajra, és ezt jól tudták, és a velem folytatott beszélgetések során nem is próbálkoztak különösebben leplezni a tényt. (...) Biztos vagyok abban, hogy az emberi faj történetében nem történt ilyen szörnyű esemény.”
Kemal Atatürk, a modern Törökország atyja és első elnöke: „A korábbi ifjútörök párt maradékai nyugtalanok a köztársasági uralom alatt: el kellett volna számoltatni őket keresztény alattvalóink millióinak élete miatt, akiket könyörület nélkül tömegesen elhajtottak házaikból és lemészárolták őket. (...) Az örmények elleni első világháborús tömegmészárlás szégyenletes cselekmény volt.”
Ahmet Riza ifjútörök politikus, az első ottomán parlament elnöke: „Nézzünk szembe azzal, mi, törökök vadember módjára öltük le az örményeket.”
II. Abdul-Medzsid, az iszlám utolsó kalifája: „Ezekről a szörnyű tömegmészárlásokról beszélek. Ez a legnagyobb mocsok, ami valaha megszégyenítette nemzetünket és fajunkat.”
Pallavicini János, az Osztrák-Magyar Monarchia törökországi nagykövete: „A saját hazájából elhajtott örmény népet nem csak a legnagyobb szenvedésnek tették ki, hanem a teljes elpusztítás volt a cél. (...) Az a mód, ahogy az örményeket deportálták, egyenértékű az érintettek halálra ítélésével.”
Az örmény népirtás következményei máig érezhetők, az egykor virágzó örmény közösség szinte teljesen eltűnt Anatólia területéről, a népirtás túlélői és leszármazottaik főként a Közel-Keleten, Európában és Észak-Amerikában találtak új otthonra. Napjainkban Törökország területén egyetlen örmény többségű település található, Vakıflı, mely az ország déli részén helyezkedik el, és deportált örmények leszármazottai lakják. Az örmények száma Törökországban hetvenezer. Ezek a történelmi események alapjaiban határozták meg az örmény közösségek sorsát Törökországban, és így közvetetten befolyásolták a helyi örmény sport, így a labdarúgás alakulását is, amelynek szervezett formái a tragédiák következtében jelentősen visszaszorultak vagy megszűntek.
Örmény Genocídium Emlékév
Az örmény lakosság változása és a kisebbségek Törökországban
| Kategória | Adat | Kontextus |
|---|---|---|
| Örmény lakosság az Oszmán Birodalomban (első világháború előtt) | Körülbelül kétmillió | Nagy részük Kelet-Anatóliában élt. |
| Az örmény népirtás áldozatainak száma (tudományos becslés) | 600-800 ezer fő | 1915-1917 között az Oszmán Birodalomban. |
| Az örmény népirtás áldozatainak száma (becslések) | Félmillió és másfél millió között | Függ az „becslő” nemzetiségétől és a halálozási okok besorolásától. |
| Örmény lakosság Törökországban (napjainkban) | Hetvenezer fő | Egyetlen örmény többségű település: Vakıflı. |
| Egyéb kisebbségek Törökországban (becslés) | Kurzok: 15-20 millió, Grúzok: ~1.5 millió, Cserkeszek: ~1 millió, Azeriek: ~1 millió | A török lakosság 25-30%-a kisebbség. |
A labdarúgás szerepe a magyar-örmény kapcsolatokban
Bár Törökországban az örmény közösség jelentősen megfogyatkozott, és szervezett futballélete alig létezik, az örmény identitás és a sport, különösen a labdarúgás, továbbra is fontos szerepet játszik a globális örmény diaszpórában és az Örmény Köztársaságban. A modern kori örmény labdarúgás és annak nemzetközi kapcsolatai gyakran tükrözik a régió történelmi és politikai feszültségeit és azok enyhülését.
Több mint egy évtized múltán nincs értelme ítélkezni. Helyesebb, ha arra helyezzük a hangsúlyt, hogy immár három éve folyamatosan enyhülnek a feszült magyar-örmény kapcsolatok. Ararat Mirzoján örmény és Szijjártó Péter magyar külügyminiszter 2022 decemberében új fejezet kezdetét hirdette meg a két ország viszonyában, mindenekelőtt megállapodtak a diplomáciai kapcsolatok helyreállításában. Vahagn Hacsaturján örmény elnök 2024 februárjában hivatalos állami látogatást tett Budapesten, Novák Katalin köztársasági elnökkel és Orbán Viktor miniszterelnökkel is találkozott, májusban pedig a két külügymininiszter megállapodott abban, hogy kölcsönösen nagykövetséget nyitnak a két ország fővárosában. A kapcsolatok a kulturális, gazdasági életben is normalizálódnak, ennek jegyében például a Wizzair tavaly járatot indított Budapest és Jereván között. A magyar szurkolók ennek köszönhetően utazhattak nagy számban a jereváni világbajnoki selejtezőre.
A magyar labdarúgó-válogatott csütörtök este 18 órától Örményország ellen játszik sorsdöntő vb-selejtezőt. Marco Rossi együttesét Jerevánba is rengeteg szurkoló kísérte el, a magyar drukkerek elképesztő hangulatot teremtettek az örmény fővárosban. A járat két örmény válogatott labdarúgó életét is megkönnyítette. Mint az Eszék, illetve a Puskás Akadémia játékosa, Sztyopa Mkrtcsjan és Georgi Harutjun elmesélte, ők is rendszeresen ezzel a géppel repülnek haza. A magyar újságírók jereváni fogadásán továbbá Eduard Kalantarjan, az Örmény Sportújságíró-szövetség elnöke büszkén emelte ki: korábban még soha ennyi külföldi tudósító nem érkezett Örményországba. A magyar-örmény világbajnoki selejtezőre kiutazott mintegy ezer magyar szurkoló és hivatalos kiküldött alighanem az elmúlt évek minden diplomáciai erőfeszítésénél nagyobb eredményt ért el a két ország kapcsolatainak javulásában. A mérkőzés előtt Marco Rossi kihirdette kezdőcsapatát, amelyben ezúttal sem volt meglepetés. A szövetségi kapitány ismét úgy döntött, hogy a legerősebb kezdőjét küldi pályára a jereváni vb-selejtezőn. Az örmény-magyar találkozó közép-európai idő szerint 18 órakor kezdődik a 14 400 férőhelyes Vazgen Szargszjan Stadionban, a mérkőzést a spanyol José María Sánchez Martínez vezeti majd.
tags: #ormeny #futball #torokorszag
