Az Egyesült Államok stratégiai váltása: NATO és nemzetközi partnerek

A Washington Post minisztériumi információkra hivatkozva írja, hogy a Pentagon csökkenti az amerikai részvételt a NATO tanácsadó intézményeiben. A közelgő lépés körülbelül 200 katonát érint, akiket a katonai szövetség Kiválósági Központjaiból rendelnének haza. A Pentagon nem egyszerre vonja vissza az összes katonáját, hanem a kinevezésük lejártával nem hosszabbítja meg azt, és mást sem küld helyettük.

Az összesen 30 központból szinte minden európai tagállamba jut. Az egy adott szakterületre fókuszáló intézmények képzéssel és oktatással foglalkoznak, valamint segítik a NATO-tagállamok vezetőit és szakértőit, a doktrínák kidolgozását, azonosítják a tanulságokat, javítják az interoperabilitást és a képességeket, valamint kutatással segítik az innovációt. Magyarországon a NATO Katona-egészségügyi Kiválósági Központ található.

A lap forrásai ugyanakkor hangsúlyozták, hogy az USA részvétele nem szűnik meg teljesen, és arra is látnak esélyt, hogy más, a szövetségen belüli intézménybe irányítják át a munkájukat. A döntés már hónapok óta érik, és nem áll közvetlen kapcsolatban a Grönland körüli vitával. A NATO szóvivője szerint az amerikai állomány létszámának kiigazítása szokványos dolog, önmagában nem lenne politikai jellegű.

Az Egyesült Államok szerepe a NATO-ban és a tagság kritikája

Az Egyesült Államok a NATO 2024-2025 közötti, 4,6 milliárd eurós költségvetésének csaknem 16 százalékát fedezi, nagyjából 730 millió eurót. A szövetség történetében mindössze egyszer - a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után - lépett életbe az 5. cikkely, amely kollektív védelemre szólít fel egy tagállam elleni támadás esetén.

Azonban nem mindenki ért egyet az USA NATO-tagságának fenntartásával. A Republikánus Párt radikális szárnyához tartozó Thomas Massie törvényjavaslatot nyújtott be az Egyesült Államok NATO-tagságának megszüntetésére. A politikus azt állítja, hogy a NATO mára hidegháborús relikviává vált, amelyet a Szovjetunió ellensúlyozására hoztak létre. Közleménye szerint az amerikai adófizetők dollármilliárdokat költöttek a szövetségre, miközben a NATO-tagság szerinte annak kockázatát is növeli, hogy az Egyesült Államok külföldi háborúba sodródjon. A javaslatot eddig egyetlen képviselő, Anne Paulina Luna támogatta. A NATO-tagság kétpárti támogatást élvez, így nincs meg sem a képviselőházban, sem a szenátusban a szükséges többség.

Mindez annak ellenére van így, hogy Donald Trump elnökként többször bírálta a szövetséget, és nem volt hajlandó egyértelműen kiállni az 5. cikkely mellett. Marco Rubio amerikai külügyminiszter ezzel szemben kijelentette: „Az Egyesült Államok továbbra is tagja a NATO-nak, jelenleg is aktív résztvevői vagyunk, ugyanolyan aktívak, mint korábban.” Rubio hozzátette: „a globális és néhány amerikai médiában megjelenő hisztéria és túlzás a NATO-val kapcsolatban indokolatlan. Trump elnök világossá tette, hogy támogatja a NATO-t. Továbbra is a szövetség tagjai maradunk.”

Rubio kiemelte, hogy az Egyesült Államok egy erősebb, életképesebb NATO-t akar, és ennek az egyetlen módja az, ha a szövetséget alkotó nemzetállamok nagyobb védelmi képességekkel rendelkeznek. A külügyminiszter elismerte, hogy a védelmi kiadások növelése áldozatokkal jár, hiszen minden ország, így az Egyesült Államok is küzd belső szükségletekkel és költségvetési döntésekkel. Ennek ellenére Washington a világban betöltött szerepe miatt a védelmet helyezi előtérbe, és ugyanezt várja el szövetségeseitől is. „Szeretnénk, ha a tanácskozáson egyetértés születne azzal kapcsolatban, hogy a tagállamok teljesítsék vállalásaikat, és védelmi kiadásaik elérjék a GDP 5 százalékát. Ez az Egyesült Államokat is magában foglalja - nekünk is növelnünk kell az arányt” - mondta. Leszögezve: „Az elnök nem a NATO ellen van, hanem egy olyan NATO ellen, amely nem rendelkezik a szükséges képességekkel ahhoz, hogy teljesítse azokat a kötelezettségeket, amelyeket a szerződés minden tagállamra ró” - hangoztatta.

Donald Trump amerikai elnök továbbra is szapulja a NATO-t. A Truth Socialön arról írt, hogy bár a legtöbb NATO-ország tudott az Irán elleni műveletről, sőt, helyeselte is azt, egyikük sem akart a részese lenni. Trump szerint a NATO egyirányú utcává vált, amelyikben az Egyesült Államok megvédi a partnereit, de érte senki sem tesz semmit. Az amerikai elnök hétfőn arról beszélt, hogy azoknak az országoknak segíteniük kellene, aki a Hormuzi-szoroson átmenő kereskedelem előnyeit élvezik.

Paradigmaváltás az Egyesült Államok külpolitikájában: A Nemzeti Biztonsági Stratégia (NSS)

A második Trump-kormányzat külpolitikai keretrendszerét alapjaiban meghatározó, 2025 decemberében nyilvánosságra hozott Nemzeti Biztonsági Stratégia (National Security Strategy, NSS) paradigmaváltást hirdetett az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájában. Az NSS-ből kiolvasható, hogy az Egyesült Államokat a dokumentum szerzői úgy képzelik el, hogy Washington rendszerszinten szakít a szabadkereskedelem és a globalizáció logikájával, és újraiparosításba kezd, és a multilaterális intézmények helyett a bilaterális logikát követi. Ennek eredményeit a hagyományos társadalmi rend fenntartására kívánja fordítani és a teljesítményalapú társadalom eszményét tekinti irányadónak, amely gazdasági (például vámokkal) és katonai (például nukleáris képességek, haditengerészet, Aranykupola) erőre támaszkodva garantálja a lokális és globális békét és biztonságot. Az NSS vezérlőelve, hogy Amerika az első. Tömören, a nemzeti érdekek beazonosítása és aztán azok következetes elérésének politikája. Az Egyesült Államok külpolitikája ma már nem a globális, egyetemes értékek mentén szerveződik-működik, hanem kézzelfogható, konkrét amerikai érdekek mentén zajlik.

A nyugati félteke stratégiai prioritása

Ennek a szemléletmódnak köszönhető, hogy a nyugati félteke a washingtoni stratégiai prioritások élére került. Az NSS által meg nem nevezett rivális hatalmak - Kína és Oroszország, valamint kisebb mértékben Irán - egyértelműen a 2000-es évektől kezdve jelentős hídfőállásokat építettek ki Kubában, Venezuelában, Bolíviában, befolyást szereztek a Panama-csatorna fölött, gazdasági behatolást kíséreltek meg Grönland irányába, és több latin-amerikai ország gazdaságát kezdték el a saját gazdasági rendszerükbe integrálni. Pontosan emiatt a folyamat miatt élesztette fel a második Trump-adminisztráció azt az 1823-ban meghirdetett Monroe-doktrínát, amely elvi szinten deklarálta, hogy rivális nagyhatalom nem szerezhet befolyást az amerikai kontinensen. A kormányzat ezt a visszatérést „Trump-kiegészítésnek” nevezte el. Eszerint az Egyesült Államok minden rendelkezésére álló eszközt bevet annak érdekében, hogy kiszorítsa a kontinensről és az ahhoz kapcsolódó stratégiai területekről egyaránt a riválisokat. Ez a felfogás megmagyarázza, hogy miért minősítettek terrorszervezetté kartelleket, miért fogott bele menedzselt rezsimváltásokba, és miért törekszik arra, hogy minél több latin-amerikai ország ismételten az USA fő kereskedelmi partnere legyen.

Kelet- és Délkelet-Ázsia: Kína kihívása

Miközben az Egyesült Államok egyértelműen saját befolyási zónájaként határolja le az amerikai kontinenst, Kelet- és Délkelet-Ázsiában nem kívánja megengedni, hogy a kínai gazdasági felemelkedés regionális hegemóniához vezessen. Az explicit konfrontációt elkerülve a Trump-adminisztráció gazdasági együttműködést ajánl fel a kölcsönösség elve alapján Pekingnek, ugyanakkor a regionális szövetségeseitől, a Fülöp-szigetektől Dél-Koreán és Japánon át nagyobb védelmi kiadásokat vár el. Ezen elképzelés mögött Pekinget a katonai akcióktól elrettenteni képes erő megteremtésének célja áll. Washington ugyanis csak úgy tartja fenntarthatónak a kelet-ázsiai status quot, ha helyi szövetségesei olyan védelmi kapacitásokkal rendelkeznek, amelyek megelőzik a háború kitörését. Az, hogy a nemzeti biztonsági stratégia nem nevezi Kínát ellenségnek, sőt gazdasági értelemben közel egyenrangú partnerként írja le, azt mutatja, hogy az Egyesült Államok meg akarja őrizni azt a diplomáciai mozgásteret, amely lehetővé teszi a kölcsönösen előnyös egymás mellett élést.

Európa helyzete és a transzatlanti kapcsolatok

Washington egyik oldalról aggodalommal tekint az európai civilizációs folyamatokra, amelyet válságként értelmez, és okát egyrészt a migrációban, másrészt az európai elitek szabadságjogokat korlátozó politikájában látja, különösen a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának visszaszorításában, ami aláássa a politikai versenyt Nyugat-Európában. Ezek az aggodalmak már megjelentek JD Vance alelnök tavalyi müncheni biztonságpolitikai konferencián elhangzott beszédében, valamint Marco Rubio külügyminiszter szintén Münchenben tartott idei beszédében. A civilizációs aggodalmak mellett erős frusztráció is érzékelhető az amerikai körökben, amely az 1945 utáni európai-amerikai védelmi kapcsolatokkal kapcsolatos, generációkon átívelő amerikai panaszokból fakad. Az Egyesült Államokban ugyanis megjelent egy erősen artikulált politikai vélemény az európaiak második világháborút követő magatartásáról. Ennek az amerikai narratívának a központi eleme az, hogy a Washington által biztosított nukleáris védőernyő és a további katonai képességek által garantált biztonságot kihasználva, az európai országok inkább jóléti rendszereikre költöttek és védelmüket az Egyesült Államokra bízták. Ráadásul, amikor az USA katonai akciókba fogott a világ különböző pontjain, az európaiak gyakran nem sorakoztak fel az amerikai külpolitika mellett. Nem véletlenül beszélhetünk geopolitikai déjà vu helyzetről a mostani orosz-ukrán háború eltérő megítélése kapcsán.

Az NSS azonban egyértelmű helyzetet ír le Európa helyét illetően a nemzetközi erőtérben: az öreg kontinens a pénzügyi lehetőségei alapján képes kezelni Oroszországot, miközben az USA tudomásul veszi, hogy az európai országok egzisztenciális fenyegetésként élik meg az orosz agressziót. Washington azonban nem látja ezt elsődlegesen egzisztenciális fenyegetésnek az Egyesült Államokra nézve, hiszen Oroszország a Fehér Ház értékelése szerint egy olyan háborút folytat, aminek ki sem szabadott volna törnie. Ezért az NSS úgy pozícionálja az USA-t, mint amelynek feladata az európaiak és oroszok közötti új biztonsági architektúra megteremtése. Ebből a stratégiai képből fakadó politikai cselekvés azonban világnézeti akadályokba ütközik, mivel az európai államok és az Egyesült Államok vezetőinek értékmátrixa eltér egymástól. Az ellentétek feloldását a dokumentum alapján az USA abban látja, hogyha az Amerikában végbement paradigmaváltás Európában is bekövetkezne. Ezért üdvözli az NSS a patrióta erők erősödését Európában, amelyek közös civilizációs logikában értelmezik az eseményeket és szervezik politikájukat.

A Nemzeti Védelmi Stratégia (NDS): Az NSS keretrendszerében

Az alig több mint egy hónappal az NSS után, 2026. január végén kiadott Nemzeti Védelmi Stratégia (National Defence Strategy, NDS) tökéletesen illeszkedik a Nemzeti Biztonsági Stratégia által meghatározott keretrendszerbe. Az NSS rugalmas, gyakorlatias realizmusát az NDS négy, a dokumentum során rendszeresen visszaköszönő alapelv mentén bontja le a védelmi stratégia nyelvére:

• „béke az erőn keresztül”
• „Amerika az első helyen”
• „harcos ethosz”
• „tehermegosztás”

Az első kettő magáért beszél, és már az NSS-ben is hangsúlyosan szerepelnek. A „Harcos ethosz” előtérbe helyezése a konzervatív haderő- és katona-felfogás visszaállítását célozza, szemben a korábbi demokrata adminisztrációk során előtérbe helyezett DEI kvótákkal és „woke” hozzáállással; más szóval a hadsereg moráljának újbóli magasra emelése a cél. Az NSS-hez hasonlóan az NDS-nek is az a vezérlőelve, hogy nem kíván a világ összes földrajzi területén vagy lehetséges katonai kihívásán enciklopédikusan végigmenni, hanem csak a legfontosabbaknak ítéltekre összpontosítani.

Fenyegetések prioritási sorrendje

A biztonsági környezet leírásakor első helyen az USA saját területét érő fenyegetések és a nyugati félteke állnak. Előbbit érő fenyegetések között egyfelől a nyílt, sokáig ellenőrizetlenül hagyott határok és az ezt kihasználva megerősödött kábítószer-kartellek, másfelől a fokozódó nukleáris és hagyományos csapásmérési, valamint űr-, kiber- és elektromágneses fenyegetések azonosíthatók.

Második helyen Kína áll, ahol a kihívást a történelmi mértékű katonai erősödés és ezzel összefüggésben az a veszély jelenti, hogy egyre inkább a világ gazdasági és kereskedelmi központjának szerepébe kerülő délkelet-ázsiai térséghez esetleg megtagadhatják az amerikai hozzáférést. A cél az Amerika számára kedvező katonai erőegyensúly megőrzése és ezen keresztül olyan béke fenntartása, ami előnyös az Egyesült Államoknak, de amit Kína is el tud fogadni.

Oroszország a kihívások között „csak” a harmadik helyen szerepel. Amerikát közvetlenül „csak” az fenyegeti, hogy Moszkva rendelkezik a világ legnagyobb atomarzenáljával, ám igazi, de menedzselhető fenyegetést csak a NATO keleti része számára jelent az előrelátható jövőben. A stratégia megfogalmazása szerint a NATO európai tagállamai tizenháromszorosan múlják felül Oroszországot a gazdasági erejét illetően. Ebből azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy képeseknek kellene lenniük egyedül is szembeszállni ezzel a fenyegetéssel, de az NDS máshogy fogalmaz. Az európai NATO-szövetségeseknek kell viselniük az elsődleges felelősséget Európa hagyományos védelméért, ám ehhez az USA továbbra is kritikus fontosságú, de a korábbiaknál korlátozottabb segítséget fog nyújtani. Ez a megfogalmazás pontot is kellene, hogy tegyen azoknak az európai aggodalmaknak a végére, hogy a Trump-adminisztráció magára akarja hagyni Európát az orosz fenyegetéssel szemben.

Negyedik helyen Irán szerepel, ahol a legfontosabb megállapítás az, hogy nem fogják hagyni, hogy nukleáris fegyverre tegyen szert. A stratégia külön foglalkozik a fenti kihívások némelyikének adott esetben egyszerre történő élesedésének lehetőségével is. Megoldásként egyfelől megemlíti, hogy növelni kívánják az amerikai védelmi kiadásokat és hadseregük méretét, másfelől megköveteli a szövetségesek - úgy az európaiak, mint az ázsiaiak - nagyobb teherviselését. Követendő példaként a tavaly nyári NATO csúcson elfogadott 5%-os (3,5% védelmi költségvetés és 1,5% biztonsággal összefüggő civil kiadások) vállalást állítja.

A teherviselés és a „globális NATO” vége

A stratégia félreérthetetlen egyértelműséggel fogalmazza meg, hogy az amerikai erők a honi és az indo-csendes-óceáni térség védelmére fognak koncentrálni, míg más területeken szövetségeseik és partnereik fogják a biztonság elsődleges felelősségét viselni kritikus, de csökkentett amerikai részvétellel. A stratégia utolsó fejezetében a korábban megfogalmazott célok elérése érdekében szükséges cselekvési irányokat veszi sorra, ami már javarészt a végrehajtók számára határoz meg feladatokat. Ezek a „Homeland” megvédése, Kína elrettentése az indo-csendes-óceáni térségben, a szövetségesekkel történő tehermegosztás és az amerikai védelmi ipari bázis „turbófokozatba” kapcsolása. Ami ebben a fejezetben igazán új az előzőekhez képest, az a hadiipar felpörgetése, ami az összes többi cselekvési irány sikerességének előfeltétele is egyben.

Az a mondat azonban, amely az európai biztonság és a NATO jövője szempontjából a legfontosabb, a tehermegosztással foglalkozó részben szerepel: „Világosak leszünk az európai szövetségeseink irányába, hogy erőfeszítéseik és erőforrásaik legjobb, ha Európára irányulnak.” Ez nem csak a már korábban említett igényt jelenti, hogy az európai hagyományos védelem terén az európai szövetségeseknek kell ezentúl a vezető szerepet viselniük, hanem pontot is tesz azoknak a korábbi találgatásoknak a végére, hogy a NATO esetleg kiterjeszthetné hatókörét a Kína által jelentett kihívás kezelése irányába is. Más szóval, a „globális NATO” ötletének vége. Ez fontos következményekkel fog járni úgy a NATO védelmi- és katonai tervezői számára, mint egyes európai szövetségesek jövőbeni haderőfejlesztési döntései számára. Erősen leegyszerűsítve, ez kevesebb haditengerészeti és több szárazföldi fejlesztést jelent.

Az Irán elleni fellépés

A két stratégia valós életbe ültetése az Irán elleni légicsapásokkal meg is kezdődött. A Trump adminisztráció egyértelműen leszögezte, hogy Irán semmilyen körülmények között nem szerezhet nukleáris fegyvert, ugyanakkor elég időt adott arra, hogy ezt a kívánt célt tárgyalások útján érje el. A tárgyalások során ráadásul nem csak követeléseket tett a tárgyalóasztalra, hanem egy gazdasági együttműködési csomagot is, ami megállapodás esetén Iránt komoly gazdasági előnyökkel kecsegtette. Az üzenet a világ többi része felé egyértelmű. Trump szerint olyan csapást mértek Iránra minden téren, hogy az már sem az USA-t, sem a közel-keleti szövetségeseit, sem senkit a világon nem tudnak veszélyeztetni. „Mivel ilyen katonai sikereket érünk el, már nincs szükségünk NATO-országok segítségére, és nincs is rá igényünk. Soha nem is volt. Sőt, az Amerikai Egyesült Államok elnökeként, amely messze a leghatalmasabb ország a világon, azt mondanám, hogy nincs szükségünk senki segítségre” - írta Trump.

Összefoglaló táblázat: Az USA stratégiai prioritásai és elvárásai

A Nemzeti Biztonsági és Nemzeti Védelmi Stratégiák tükrözik az Egyesült Államok változó megközelítését a globális biztonsági kihívások kezelésében. Az alábbi táblázat összefoglalja a főbb területeket és az USA elvárásait:

tags: #united #states #national #support #element #egyesult

Népszerű bejegyzések:

• A pécsi futballhagyomány és a Ferencváros bajnoka: Kardos Ernő
• A Puskás Akadémia FC II és a Frutti Drink-Perutz FC Pápa meccsei
• Labdarúgó elemzés: Mezőkovácsházi TE vs. Mezőhegyesi SE
• Mennyit keresnek az NB I-es játékosok?
• Részletes információk az ergométeres bajnokságokról